Történetek

2020. 06. 02.

Mikszáth Kálmán a rozsnyói evangélikus kántorról:
“Ha a rablók visszatérnének, itt csak mi ketten számítunk – szólt az izmos rézöntő legény. (Másiknak a pisztollyal ellátott korponai kereskedőt vélelmezte.)
Bosszantotta ez a megjegyzés azt a zömök férfit, aki fent a dombon a kocsi mellett ballagva dalolt az imént, aki pedig nem volt más, mint Molicska Dániel, rozsnyói kántor; Lőcsére igyekezett próbára a torkával, minthogy az odavaló kántor elpusztult valami gyulladásban, mint finoman mondá, elhallgatván a boldogult előd iránti tekintetből, hogy se nem vese-, se nem agyvelő-, se nem tüdőgyulladás volt, hanem a pálinka gyulladt meg benne.
– No, ne olyan fennen, atyafiak! Engem sem a gólya költött. Hátha különb szerszámom van a rablók ellen, mint a kend ökle, meg a kigyelmed pisztolya.
– Talán bizony a vörös orra – elméskedett a rézöntőlegény.
– Nem fél ám a betyár a vöröstől.
– A zsoltárom, az »Erős vár nekünk az Isten«, ha én azt megzendítem, az én hangomon, nincs az az elvetemedett kapcabetyár az országban, aki hozzánk merne nyúlni. Ki van próbálva!”
(A fekete város 164-165)

________________________

2020. 05. 10. (Cantate vasárnap)

„Úgy hiszem, hogy az ember legfontosabb dolgaival magamban tisztába jöttem. Amikor azonban néha esténként leülök a zongora mellé, és elénekelek egy korált (német evangélikus istentiszteleti éneket), olyan békességet és örömöt érzek magamban, amilyent elmélkedéseim nem tudnak nekem megadni.”


Immanuel Kant (1724–1804) német filozófus

2020. 05. 07.

Mikszáth utolsó nagyregényének, a Fekete városnak evangélikus főszereplője, Görgey Pál így okítja leányát:

“Azt mondod, nem szereted az Istent, azért, mert ő se szeret téged. Hát az igazán felháborító, hogy így gondolkozol az Istenről, aki mindnyájunkat teremtett s akinek a cselekedeteit emberi elme megítélni nem képes. Nemcsak egy olyan gyereké, mint te, hanem még a bölcseké sem. Mert az Isten a magáéból adta az elmét, de csak olyan csipetnyit, ami senkinek meg ne ártson. Tengerből evőkanálnyit egynek, piciny sókanálnyit másnak.”
Mikszáth Kálmán

2020. 04. 17.

Egy felvidéki evangélikus szász városról (Lőcse) így ír az egyébként szintén evangélikus Mikszáth:
“A kis kotnyeles Bierglocke (Sörharangocska) hangja kilenc órát jelent. Záróra Lőcsén, amikor a kocsmákat, sörméréseket elhagyni kötelesek a vendégek. A Bierglocke csilingelése után italt már csak haza lehet vitetni, de azt is csak a második csengetésig – vagy különben hízik a város tyúkja (perselye). Úgyszintén bírságot fizetnek mindazok, kik az utcán lődörögve tartózkodnak ezentúl. Legfeljebb átmenni szabad, akinek halaszthatatlan útja van – s annak is csak lámpással a kezében. A lámpás nélküli átmenetelt, még ha a holdvilág kegyelméből a legfehérebb éjszaka volna is, szigorúan bünteti a tanács. Bolond dolog biz ez, de hát a városok munkából élnek, s a munkáspolgárnak aludni kell. Az alvásába is beleszól a tanács, de ami aztán az álmait illeti, ott teljesen szabad, arról álmodhatik, amiről akar.
A jámbor szász városok fegyelemhez lévén szokva, a Bierglocke szavára egy negyedóra múlva üresen tátongtak az utcák. A hajdúk hazaszalasztattak a városházáról lámpásokért, maguk a szenátorok is lámpással fognak hazatérni, ha majd végeznek valamit. (Hogy mit, azt már csak reggel lehet megtudni.) Az ablakok szerte a városban megvilágosodtak, de az se tartott sokáig, tíz óra után már rendesen behunyták szemeiket a kis lábas házacskák és mély álomba merültek.
A fenséges kupolán, mely a világot borítja, ezernyi csillag gyúlt ki, szikrázva, nevetve s mélységes csöndesség ereszkedett alá, ünnepélyesebb, mélyebb, zordonabb, mint az erdőkben, mert ott a fák gallyai zörögnek, vagy mint a falvakban, mert ott a kutyák ugatnak. De Lőcsén nincsen se fa, se kutya. Itt a kutyákat is a nemes tanács pótolja. Nem az ugatásban (isten ments, hogy olyat bocsátanánk ki a szájunkon), hanem abban, hogy a tanács őrzi a házat és a vagyont a Polizei-Ordnung, a tizenhárom bástya és a zárt kapuk segélyével.”
(Mikszáth Kálmán: A fekete város)

https://mek.oszk.hu/00900/00910/

_______________________________

2020. 04. 11. (Nagyszombat)

.Nietzschéről a legtöbben azt tudják csak, hogy azt írta, Isten halott. Ezen kívül tudni kell róla, hogy édesapja evangélikus lelkész volt, illetve az idézet egészen pontosan így hangzik:

„Így szólott hozzám egykor az ördög: »Megvan a maga pokla Istennek is – az emberszeretete.« Nemrégiben pedig azt mondta nékem: »Isten halott; belehalt részvétébe az ember iránt.«”

Friedrich Nietzsche (1846–1900) német filozófus

_______________________________

Isten elfogadja az elkésett áldozatot is

[…] Az a valaki
jut eszembe, aki nem kísérte ki édesanyját a vonathoz,
mert mint manapság mindenki, igen elfoglalt ember volt. És
soha többé nem látta viszont édesanyját élve, mert ahová
utazott, ott hirtelen meghalt. Ez az ember, ha csak olykor
egy kis ideje van, azóta is ki-kifut az egyik nagy budapesti
pályaudvarra, végigszalad a vonaton egy csokor ibolyával
vagy hóvirággal, és ahol egy kis magányos öregasszonyt
lát, annak a kezébe teszi, megemeli kalapját, és eltűnik.
Lehet-e ilyen különös módon törleszteni? Azt hiszem, az
Istennek még ez is kedves.”

Gyökössy Endre (1913–1997) református lelkész, pszichológus, író

 

Megjelent: Lelkipásztor 2020/3 115. old.

_______________________________

2020.03.17.

Egyszer régen olvastam, azóta is nagyon sokszor eszembe jut ez a történet:

Fekete István Roráte – karácsonyi novella (1949)

Olyanok ilyenkor a csillagok, mint az álmos gyerek szeme. Kicsit hunyorognak. És még nem tudják: sírásra vagy nevetésre nyíljanak-e, avagy aludjanak tovább. Hát, csak pislognak.
Enyhe az idő, a szél csak a kerítések mellett lézeng, ámbár elég hűvösen. Az ablakok néhol nézik már a hajnalt, néhol nem, és a csizmák nem kopognak a gyalogjárón, inkább csak cuppognak.
Néhol egy halk szó, néhol az se. Néhol csak árnyak járnak. Néhol kis lámpások imbolyognak és mutatják, hova kell lépni. Ámbár hiszen sár van mindenütt.
Az ég még sötét. A tegnap gondja, mintha még aludna, a mai még nem ébredt fel. S a falu csak tiszta önmagát viszi a hajnali misére.
Ajtó nem csattanik, kiáltás nincs.
A külső mozgás bekúszik a templomba s megnyugszik. Suttog egy kicsit, vár, s amikor már a gyertyák lángja is meggyúlik a várakozástól, felkiált az időtlen vágy: „Harmatozzatok égi Magasok”

Mise végére egészen bemelegedett a templom, szinte otthonos lett. Legalább is így érezte ezt Baka Máté az alszegből, de így érezte ezt Hosszú Illés is ugyanonnan. Ámbár, ha tudták volna, hogy most egy véleményen vannak, aligha érezték volna, nagy harag volt ugyanis a két öreg között. Kitartó, régi harag. Formája sem volt már, nem is emlékeztek, ló volt-e az oka vagy asszony, mindenesetre ragaszkodtak hozzá, mint beteg szilva a fához.
És most bóbiskolva várják, hogy kiürüljön a templom. Az ajtóban még mozgás, hát csak ülnek tovább, sőt Illés a lábát is kinyújtja, mert úgy kényelmesebb. Illés nem szereti a tolongást. De egyébként is ráér. Félszemmel odapislant Mátéra, hogy alszik-e már, mozdul-e már, de Máté nem mozdul. Amilyen kutya, konok ember volt világéletében, azt várja – gondolja Illés – hogy én menjek előbb. De abból nem eszel! Pedig már a gyertyát is eloltotta a dékán. Azaz a harangozó, szóval a sekrestyés.
Azután: csend.
Illés gondol erre, gondol arra, állát behúzza a meleg nyakravalóba és a szeme szép lassan lecsukódik.
– Nem! – ijed meg. – ezt igazán nem szabad – s Mátéra néz, aki úgy látszik elaludt.
Hö-hö-hö. Ez hát a híres? – mosolyodik el magában. Pedig három évvel fiatalabb. Nem nagy idő, az igaz, de mégis csak fiatalabb. Aztán meg, milyen sárgák a fülei. Na, akár a halotté.
Uram Isten! Csak nem lett vele valami?
Harag ide, harag oda – a rothadt szilva is lepottyanik egyszer a fáról – csendben odamegy Mátéhoz, és kicsit borzongva megérinti a vállát.
– Hallod-e, te! Máté!
Máté felhorkan:
– Hö?! Mi? – és néz Illésre, mint a csodára.
– Te vagy az, Illés?
– Én hát. Hát mondok megnézlek, mert olyanformán ültél, hogy …
És nézi egymást a két öreg.
A templomban meleg csend, a kőszentek elmosolyodnak.
– Kicsit megszédültem – hazudja Máté. De áhítattal. Mert tele van a szíve. Szereti most Illést így közel látni. Már elmúlott.
– Há no! Hál Istennek, akko menjünk.
És egymás mellett kicsoszognak a templomból.
Mi volt ez, Szentatyám? – néz fel egy pufók kis angyal Szent Péterre, ahogy az ajtó becsukódott. Olyan meleg lett a szívem egyszerre.
Két ember kibékült – mondja a főszent. És melegen sóhajt.
– Hjaj! Csoda! – suttogja a kis angyal.
– Hát bizony. A mai világban …
– És most mit csinálnak?
– Nézz utánuk, fiam.
A két öreg közben Illés háza elé ér. Az utca üres, a kémények lágy selymet füstölnek a reggelnek, s a kertekben puhán békét álmodnak a fák.
– Gyere be, Máté, rég voltál nálunk – mondja Illés. Lángost sütött a lányom…

A kis angyal kérdőn néz a főszentre:
– Mi az a „lángos”, Szentatyám?

A toronyban ekkor hetet ütött az óra. S e földi hangtól megmerevedtek újra a szobrok, de a mosolygás mintha ott maradt volna az arcukon

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Köszönjük WordPress! | Sablon: Baskerville 2, Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑