2024. június 1.

19 évvel ezelőtt tudtam meg Szebik Imre püspök úrtól a lelkészi szolgálatot megelőző csendeshéten / lelkigyakorlaton, hogy hol lesz a szolgálati helyem. Még a hanglejtésére is emlékszem: “Fancsal”. Szünetet hagyott utána. Akkor is éreztem, ma már tudom, hogy súlya volt a szónak. László Milánnal voltunk ott, ő Tokajba került. Emlékszem arra, hogy részletesen mesélte, milyen utakat kell megtennie a nagy szórványban. Ma én utazom Tokaj környékén.

Az elmúlt hetekben, hónapokban megfogalmazódott bennem, hogy mitől is jó lelkészként szolgálni ennyi év tapasztalattal.

Időről időre át kell helyeznem a telefonomban a névjegyzéket, és nagyságrendileg 2000 telefonszám van benne. És ők egyenként is több száz vagy ezer nevet tudnak. Amikor valamire szükségem van, vagy valamiyen ügyben elakadok nagyon hamar eszembe jutnak azok, akikre számíthatok, és tényleg mindig találok valakit, aki segít. Ezek az emberek már nem csak egy-egy településen vannak, hanem több mint egy megyényi területen, sőt azon is túl. Persze, ez nem egyedi dolog, erre más is képes. 

Az Úr sokféle módon adott eszközöket a szolgálathoz. Nem csak lelkészként, hanem mentálhigiénés szervezetfejlesztőként is, amit tizenkét éve végeztem el. 

Hadd vegyek innen most egy eszközt.

Milyen a jó vezető? (saját kiegészítéseimmel) 

1. Nem csak kérdései vannak, hanem válaszképes is. Akikkel együtt dolgozik, feltöltődnek a közösen eltöltött időben. Nem csak a munkáról lehet vele beszélni.

2. Csapatjátékos, aki a válsághelyzetekben is magabiztos marad, tudja, hogy a csapatban kinek mi az erőssége, és eszerint várja el tőlük a támogatást, így szab nekik feladatot. Tiszteletben tartja azok személyes terét és munkakörét. Nem terjeszti ki magát a hatáskörükre, de nem is helyezi föléjük magát.

3. Bízik a csapata tudásában, jogosak a kérései, nem kivételez, és nem mindig azt szidja aki épp nincs ott, de nem is zsarol ki külön alkukat, hogy szembe állítsa a munkatársait egymással.

4. Dicsér, elismer és visszajelez. Nem kiabál a munkatársaival – hiszen az a gyengeség és a tehetetlenség összetéveszthetetlen jele. Van empátiája, bele tud helyezkedni a vele dolgozók élethelyzetébe. Ha baj van, akkor először nem magát mentegeti, hanem a munkatársait.

5. Képes motiválni, meg tudja győzni azokat, akikkel együtt dolgozik, hogy van értelme annak, amit együtt csinálnak. Pontos a munkájában, nem váratja meg azokat, akikkel dolgozik, hiszen mindenkinek a legdrágább kincse az Istentől kapott ideje.

6. Nagy a munkabírása (lehetőleg a legnagyobb a csapatban), ugyanakkor ért ahhoz, hogy hatékony legyen, amit elvégez. Nem dolgozik és nem dolgoztat feleslegesen és értelmetlenül másokat. Szét tudja választani a munkát és a magánéletet; a munkatársainak is lehetővé teszi, hogy ezt megtegyék.

7. Igazságos és optimista. Kiegyensúlyozott döntéseket kell hoznia, amelyek nem személyközpontú döntések, hanem Isten-központúak. Következetes abban, ha erkölcsi feltételeket vár el a munkatársaitól, akkor ő is erkölcsös. Nem csapja be azokat, akiket rá bíztak, és nem beszéli ki, amit bizalmasan közöltek vele.

Nem minden kedves és pozitív ami itt elhangzott, de a 19 év alatt legalább annyi nehéz pillanat volt, mint vidám. Arra szeretnék törekedni, hogy a következő hat év a gyógyulás útja legyen az egyházmegye számára.

Lelkészi szolgálatom kezdetétől mindig izgatottan és örömmel vártam azokat az alkalmakat, amikor lelkésztársaimmal lehettem együtt, amikor egy-egy közös találkozó volt. Ez az öröm nem fogyatkozott meg máig, sem, mindannyiótokkal szeretek találkozni.

Tizenéves koromból jutott eszembe valami: Aszódon töltöttem a gyerekkoromat. A településnek akkor is (ma is) a városközponttól két jól elkülönülő része volt, ahol sok vásott gyerek volt: az újtelep és a papi földek. Ezeknek a határa épp a házunk mellett volt, az agyagbánya vagy téglagyár környéke. Nyaranta az újtelepi és a téglagyári gyerekek időnként összetűzésbe kerültek. Mi, téglagyáriak megtámadtuk az újtelepiek domboldalát, aztán persze jött a válaszcsapás. Izgalmas volt és szórakoztató gyerekként egy ilyen ostrom, talán azért is mert nem akartunk valóban kárt tenni egymásban. Nem egymás fejét céloztuk, hanem inkább megnehezítettük a másik csapat előrehaladását. Arra emlékszem, hogy egyszer valahogy én lettem a parancsnok (talán mert a nagyobbak épp nem voltak ott – mert vagy már dolgoztak, vagy szobafogságban voltak), és sikerült a két gyerekcsapatot kibékítenem egymással. Amikor kibékültünk, én haza is mentem, és otthon mérhetetlen büszkeség volt bennem, hogy akik verekedni akartak békésen játszanak és barátkoznak egymással. Azt sohasem értettem, amikor valaki önös érdekből bántalmazta a másikat, vagy kárt okozott. Ma sem értem, hol gyökereznek az ilyen indulatok, mert persze könnyű rá szavakat mondani, de mindennél nehezebb megfejteni. Pedig ma is egy közös játszótéren vagyunk, csak ma már sokkal több a tét: az életünk, a családjaink élete, a hitünk, gyülekezetünk, gyermekeink élete, boldogulása.

Ugrok az időben, 2005 őszére, és visszaemlékszem milyen volt az egyik első borsodi lelkészi munkaközösségi ülésről menni a kollégák után, és felvenni a tempójukat a miskolci elkerülőn a kis Opel Corsával. Kerekedett is a szemem, ahogy az autópálya felhajtón diktálták a tempót (pedig akkor még csak 110-zel volt szabad haladni). Hadd diktáljam most én a tempót, nem biztos, hogy a megengedett felett kell hajtani, főleg ha csapatban megyünk. És figyeljünk, mert nem csak a lelkészek vannak a konvojban, hanem minden lelkész körül ott van a gyülekezet, amelyik rendkívül érzékeny és törékeny. 

Az emberi indulatok és érzések azok amik nem különböznek a gyerekkoriaktól. Viszont van, ami több az akkori iránymutatásoknál, hiszen közben lelkész lettem, talán nem véletlenül:

Tamás püspökkel tavaly májusban együtt hirdettünk igét Timóteusról az országos lelkészi munkaközösségi konferencián.

Mit mond Pál Timóteusnak (részleteket emelek ki)

Te azért, fiam, erősödjél meg a kegyelemben, amely Krisztus Jézusban van. 

És amit tőlem hallottál sok tanú előtt, azokat add át megbízható embereknek, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek. 

Ezekre emlékeztesd és Isten színe előtt bizonyságot téve kérd őket: ne folytassanak haszontalan szóharcot a hallgatók romlására. 

Igyekezz kipróbált emberként megállni Isten előtt, mint aki nem vall szégyent a munkájával, hanem helyesen fejtegeti az igazság igéjét.

Az ifjúkori kívánságot pedig kerüld! Törekedj viszont az igazságra, a hitre, a szeretetre, a békességre azokkal együtt, akik tiszta szívből hívják segítségül az Urat.  

Az ostoba és éretlen vitatkozások elől térj ki, tudva, hogy ezek viszálykodást szülnek. De az Úr szolgája ne viszálykodjék, hanem legyen barátságos mindenkihez, tanításra alkalmas és türelmes, aki szelídséggel neveli az ellenszegülőket, hátha az Isten megadja nekik egyszer, hogy megtérve megismerjék az igazságot, és felocsúdjanak az ördög csapdájából, aki foglyul ejtette őket, hogy akaratát teljesítsék. 

Ámen, bizony úgy legyen.

2024. június 1. Tállya

Gerlai Pál

2024. Húsvét

Johann Heermann – Jézus sebeinek átélője

Johann Heermann (1585-1647) a sziléziai Raudtenben, a mai Lengyelország területén született. Gyerekkorában súlyos betegséggel küzdött. Édesanyja megfogadta, ha túléli a betegséget, papnak fogja taníttatni. A gyermek felépült, és szorgalmasan tanulni kezdett. Valóban eljutott a strasbourgi teológiai fakultásra, de szemfertőzése miatt egy év után tanulmányainak feladására kényszerült. A születési helyéhez közeli Kobenben kezdett diakónusként szolgálni. Öt év nyugalmas szolgálat után kezdődtek a próbatételek: 1616-ban tűz pusztított a városban, egy évvel később elhunyt felesége, 1618-ban pedig megkezdődött a harminc éves háború, mely élete végéig tartott. Kiterjedt harcok dúltak a Habsburg Birodalomhoz tartozó Sziléziában. Négyszer fosztották ki a várost a seregek, melyek természetesen a parókiát sem kímélték. A Harminc éves háborúra jellemző volt a római Catónak tulajdonított mondat, mely szerint „a háború saját magát táplálja”, azaz a hadseregeket a háború dúlta területeknek kell ellátnia élelemmel. A háború kísérő tüneteként pedig ráadásként kitört a pestis. Egyes területeken 60-70%-os volt az elnéptelenedés mértéke. Heermann számára a szembetegség mellé súlyos torokproblémái lettek, amelyeknek következtében 1634-ben felhagyott a prédikálással, és élete utolsó kilenc évét visszavonultan élte. Közel négyszáz himnusza maradt fenn, melyek személyes hitélményekről tanúskodnak. Heermann indította el azon a fejlődési úton a protestáns egyházi énekeket, mely Gerhardt Pál énekeiben teljesedett ki. Johann Crüger énekeskönyvébe is bekerültek énekei, az ő dallamával énekeljük a 198. énekünket:

197. Jézus, sebeidnek mélye (Johann Crüger dallama)

2. Ha még gonosz kívánságra Hajol a test és a vér, És a romlottság útjára Inkább, mint a jóra tér; Vagy ha sátán tőrbe csal Csábító szavaival: Állj előttem sebeiddel, Megrontómat, jöjj, te űzd el!
3. Minden földi szenvedésben Erőt adnak sebeid, Ha tebenned elrejtőztem, E világ nem keserít. A gyógyító balzsamot Te mindenkor meghozod; Mindent megadtál te nékem, Halálod lett üdvösségem.
4. Jézus, te vagy reménységem, Te legyőzted a halált, Megszégyenült ellenségem, Bősz fullánkja már nem árt; Mert habár meg is halok, A sírban nem maradok, Te fölkeltesz új életre, Te elvezetsz üdvösségre. Johann Heermann 1585-1647 (német).

Ha pedig említettük Crügert, az ő rövid életrajza is álljon itt:

Johann Crüger – a kegyes éneklés gyakorlója

Johann Crüger szorb (nyugati szláv) származású német zeneszerző, kántor és énekeskönyv szerkesztő. Születési neve Jan Krygar. 1598-ban született a brandenburg fejedelemségben. Az olmutzi jezsuita főiskola és a regensburgi költőiskola elvégzése után körutat tett Ausztriában, majd 1615-ben Berlinben telepedett le. Ott, a wittenbergi egyetemen töltött rövid tartózkodást leszámítva magántanárként dolgozott. Zenei tudása révén 1622-ben a berlini Szent Miklós-templom előénekesi, orgonista- és kápolnamesteri posztját szerezte meg, és ezt 1662-ben bekövetkezett haláláig be is töltötte. Legismertebb éneke a Nun danket alle Gott! – Jer dicsérjük Istent! (40. ének), de böjtben és nagyhéten gyakran énekeljük 198. énekünket: „Ó drága Jézus, vajon mit vétettél”, melynek szövegét Johann Heermann írta, dallamát pedig Crügernek tulajdonítjuk.

Koren Emil Irgalmadat éneklem című könyvében így rajzolja meg Crüger személyiségét:

„Az 1650-es évek egyikének késő tavaszán sovány, fakóarcú, rendetlen külsejű férfi szállt le Mittenwalde parókiája előtt a postakocsiról. Felleghajtóját maga köré fogva, hóna alatt hegedűvel lépett be sietve Gerhardt Pál parókiájának kapuján. Crüger János ő, a berlini híres kántor, a Praxis pietatis melica című énekeskönyv szerkesztője. Barátjához jött, Gerhardt Pálhoz, akinek néhány éneke lelkes hívévé tette. Most azért jött, hogy számon kérje az újabb termést egy újabb, bővített kiadás számára. Gerhardt Pál iratcsomót nyújtott át neki, amelyben Crüger megilletődve számolt meg 63 új éneket.”

Crüger nem csak Gerhardt Pálnál „házalt” az énekekért, hanem hatalmas gyűjtőmunkával fogta össze a német birodalom evangélikus énekszerzőinek költeményeit, így az imént említett Heermann énekeit is. Korának legismertebb énekdallam szerzője volt, legalább húsz dallama világszerte használatban van még ma is az evangélikus egyházak liturgiájában.

198. Ó, drága Jézus (Johann Crüger dallama)

2. Megostoroznak, szent arcodba vágnak, Szúró tövissel gúnyból koronáznak. S te keresztfádon tűrsz, míg őket áldod, Kínt, szomjúságot.
3. Én, én okoztam minden szenvedésed. Bűneim vittek keresztfára téged. Mindazt, mit, Jézus, eltűrtél helyettem, Én érdemeltem.
4. Ily büntetésre álmélkodva nézünk: Pásztorunk szenved juhaiért, értünk, És mert szolgái adósságba estek, Az Úr fizet meg.
5. Ó, mérhetetlen szeretet csodája! Az vitt a kínok, fájdalmak útjára! Én múló földi örömökben éltem, S véred hullt értem.
6. Ég, föld Királya, kit Úrnak vall minden, Mint adjon hálát irgalmadért szívem? Nincs elég drága, mit neked adhatnék, Kincs és ajándék!
7. Célomhoz érve, trónod elé lépek, Rám ragyog égi, örök békességed. Ott is irgalmad, szereteted áldom, Édes Megváltóm! Johann Heermann 1585-1647 (német)

A 197. és 198. énekek – böjti „fájdalmas” énekeink

Szinte még gyerekként a böjti időszakban kezdtem a gyülekezeti kántori szolgálatot. Segédkántorként vasárnap csak egy énekvers erejéig ülhettem az orgonához, így hétközben, az esti bibliaórákon voltam a gyülekezet kántora, akkor ismerkedhettem egy öreg Vermona hangszeren az énekkísérés kihívásaival. Egy maroknyi idős asszony járt a bibliaórákra. Leginkább fekete ruhás, fejkendős özvegyasszonyok, akik a gyülekezetben kitartottak abban az időszakban is, mikor a templomba járás ugyan nem volt tiltott, de semmiképpen sem jelentett előnyt. Ezek a kedves, csendes asszonyok a régi, népegyházi gyülekezet szemtanúi voltak. A bibliaórák előtt szinte alig beszélgettek, de az alkalmak lélekmelengetően teltek. Jó volt az igemagyarázatot hallgatni, és közben a régi, veretes énekeket énekelni. A nagyheti énekeket gyakoroltuk szinte egész böjtben, hétről-hétre. Valóban a lelki felkészülést segítették ezek az énekek, melyek között szinte minden héten szerepelt Johann Heermann valamelyik éneke: vagy a Jézus sebeidnek mélye, vagy az Ó drága Jézus, de gyakoriak voltak a Tranoscius-énekek is. Kezdő gyerekkántorként, nem volt olyan könnyű ezeket a korálkíséreteket lejátszani. Jellemzően több mint egy órával a bibliaóra előtt érkeztem a gyülekezeti terembe, ahol a lelkész éppen akkor vette feljebb a fűtést, és a radiátorok barátságos pattogása közben gyakoroltam a régi „villanyorgonán” az énekeket. Nagypénteken passió olvasást tartott a gyülekezet, amikorra minden éneket tudnia kellett kántornak, hiszen a passiótörténet szakaszai közben ezek az énekek következtek egy-két versszakkal. Abban az időszakban tanultam meg, mit is jelent Nagypéntekre és Húsvétra készülni, és azóta is ezek az énekek egyet jelentenek a böjti, nagyheti készülődéssel.

Gondolatindító kérdéseink a Nagyhét előtt:

• Életmód vagy istenhit? Hol a böjt igazi értelme?
• Hogyan éljük meg a böjtöt keresztényként?
• Van-e értelme ma böjtölni?
• Van-e értelme a fájdalmakra hangsúlyt helyezni?
• Hol tévesztenek irányt a felekezetek, amikor böjtről van szó?

2024. Újév – Gerlai Pál

Lk 21,28 „Amikor pedig ezek elkezdődnek, egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok!”

Magyarországon az evangélikus ifjúsági zene kialakulására az amerikai spirituálék mellett talán a finn keresztény könnyűzene volt a legnagyobb hatással. Az ifjúsági énekesek első generációjából a „veterán” korba lépett, de ma is koncertező Pekka Simojoki az, aki a legtöbb népszerű énekkel képviselteti magát a magyar evangélikus ifjúsági zenében.

Pekka Simojoki Nyugat-Finnországban, a Simojoki folyó partján fekvő Kemi kisvárosban születet. Négy gyermek közül Pekka volt az elsőszülött. Gyermekkorát és fiatal éveit Afrikában töltötte, mivel nem sokkal születése után szülei úgy döntöttek, hogy a misszionáriusi szolgálatnak szentelik életüket és Namíbiába költöznek. A szülők az egyházi szolgálat mellett is igyekeztek a legjobbat adni gyermekeiknek. Különösen fontos volt számukra, hogy megismertessék őket a zenével. A kis Pekka zongorán kezdett tanulni, de az egyáltalán nem vonzotta. Általános iskolai tanulmányait ezer kilométerre a missziós állomástól, az Atlanti Óceán partján egy nemzetközi intézményben végezte. A szülőktől való távolság először nehéz volt számára, lelkészgyerekként mégis könnyen beilleszkedett, és hamar a társaság lelke lett. A játék és szórakozás mellett Pekka megtalálta a zene iránti érdeklődést: maga készítette első gitárját, énekelni kezdett és megírta első dalait.

Namíbiában 1966-tól fokozódtak a gerillaharcok, az ország Dél-Afrikától való függetlensége volt a tét, végül 1973-ban feladta a missziós szolgálatot a Simojoki család és a háborús helyzet elől visszatértek Finnországba. A tizenöt éves Pekkát sokkszerűen érte, hogy a finn istentisztelet hangulata mennyivel ridegebb az Afrikában megszokottétól, és meglepte az európai emberek társadalmi elszigeteltsége is.

A konfirmációs tábor Finnországban kiemelten fontos közösségi program. A családok nagy része még a mai, egyre szekularizálódó finn társadalomban is fontosnak tartja, hogy a gyermekeik konfirmáljanak. A fiatalok 13-14 évesen konfirmálnak, és a konfirmációs képzésben az ifjúsági vezetők szerepe is nagyon fontos, akik jellemzően tizenhat év körüliek. Pekka hazatérése után nem sokkal egy ilyen konfirmációs táborban találta magát, ahol Isten követésének fontosságáról tett bizonyságot. Számára a zene addig csak hobbi volt és eszköz, amivel a lányokat lenyűgözhette.

Választás előtt állt: életét Isten szolgálatának szenteli és hagyományos értelemben vett lelkész lesz, vagy alámerül a könnyűzene a dicsőséget és sikert kínáló világába. Az életút megválasztásában édesapja segítette, de maga Pekka is egyre lelkesebben kezdte tanulmányozni a Bibliát. Végül egyik utat sem választotta.

Az egyetemen találkozott Anna Mari Kaskinen költőnővel, akivel zenekart alapított Alabaster (Alabástrom) néven, és közösen kezdtek dalokat írni. Finnország szerte és Oroszországban is ismertek lettek, sok fellépésre hívták őket, sokfelé énekelték a dalaikat.

Már az 1980-as években bekerült öt éneke a finn evangélikus énekeskönyvbe (ma ennél is több énekkel szerepel a Virsikirjában, a finn evangélikus énekeskönyvben), de a nyugat-oroszországi Ingriai Evangélikus Egyház¹ énekeskönyve is sok énekét tartalmazza. Oroszországi ismertségét mi sem példázza jobban, hogy a legjobb és szinte egyetlen angol nyelvű internetes életrajzát is a VKontakte orosz eredetű közösségi oldalon találjuk meg.

Pekka Simojoki a nyolcvanas évek végén létrehozott egy zenekart Jakaranda néven (jelentése nagy örökzöld fa). Ez valójában egy 20-25 fős ifjúsági kórus volt, de nem a klasszikus értelemben. A kórust egy csapat zenész kísérte, ami addig teljesen szokatlan volt templomi környezetben. A repertoárjukban szepereltek az európai hallgatóság számára jobban ismert, de teljesen új dalok is. Ezekkel a dalokkal Afrikába, Ázsiába, Latin-Amerikába kalauzolták a hallgatóságot, de ami még ennél is fontosabb volt, a daloknak az üzenete könnyed volt és világos a vallásban kevésbé jártas emberek számára is. A zenekar ma is működik, igaz már más felállásban. Zenéjük számos hasonló zenekarra hatással volt, valószínűleg a magyar Izsóp egyik ihletője is a Jakaranda.

A kilencvenes évek elején létrehozott Pekka Simojoki egy új zekekart EtCetera néven, amely a koncertek mellett lelki alkalmakat tartott, úgynevezett „Szívbajos esteket”, ahol a koncert mellett imaközösségek és tanácsadások voltak. Több mint hatszáz dalt írt mindenféle stílusban, és mindenféle korosztálynak. Harminc zenei albumot adott ki és több könyvet is írt. A zenekari fellépések mellett ifjúsági táborokat vezet, musicaleket ír gyerekeknek és serdülőknek, és igyekszik támogatni azokat, akik a zenén keresztül szeretnék hirdetni az evangéliumot.

Magyarországon legutóbb 2018-ban hallhattuk, az akkor 60 éves zenészt Bükön a 12. Szélrózsa evangélikus ifjúsági találkozón, ahol Exit nevű zenekarával lépett fel.

Az 1986-ban lemezen kiadott daluk néhány évvel később a magyar Új ének füzetbe is bekerült, de széles körben ismert Magyarországon: „Most keljetek fel még, ti csendesek mind” (Jansik Csaba fordításában).

Az eredeti finn változat 1986-ból:

1https://vk.com/wall-2743793_1103?lang=en

1 https://en.wikipedia.org/wiki/Evangelical_Lutheran_Church_of_Ingria

Sántha Károly sárszentlőrinci lelkész: a magyar Paul Gerhardt

Így szól az, aki ezekről bizonyságot tesz: Bizony, hamar eljövök. Ámen. Jöjj, Uram Jézus! (Jel 22,30)

2023. ádventjén – Gerlai Pál

Hívő evangélikus családban született Kecskeméten. Őt és testvéreit esténként körbeültette édesanyjuk imádkozni és Paul Gerhardt esti énekére tanította őket: „Maradj velünk mi Krisztusunk, mert már az éj felé vagyunk”.

A lutheránus szülők és a református tanítók mellett elsősorban Czékus István lelkész, későbbi püspök volt rá nagy hatással, aki gyakori vendég volt a családnál. Talán a lelkész közbenjárása és bizonyára az édesanya imádságai nyomán a továbbtanuláskor a budapesti közös protestáns teológiára esett a választása, ahol nagynevű tanárok között Székács József püspök is tanította az ifjú teológust. 1866-ban rögtön Sárszentlőrincen kezdte lelkészi szolgálatát, majd a szomszédos gyülekezetekben és Várpalotán tett néhány évnyi kitérő után visszatért első szolgálati helyére, ahol aztán 1911-es nyugalomba vonulásáig egyhuzamban 34 esztendőt töltött. Házastársa egy evangélikus lelkész lánya volt, Kirchner Ida. Négy gyermekük született, egy fiukat egy éves korában elveszítették.

Költeményeinek révén nemcsak az egyházmegyében, hanem az egész evangélikus egyházban ismert lett már aránylag fiatalon. A sárszentlőrinci evangélikus gimnázium jó nevű iskola volt, Petőfi is tanult itt két esztendeig. Az intézmény 1870-ben Bonyhádra került, aminek az iskola elnéptelenedése lehetett az oka. A jó nevű iskola azonban hatását továbbra is éreztette abban, hogy az átlagosnál műveltebb volt a falu lakossága. Maga a gyülekezet kétezer lelket számlált, így ha az iskolát nem is tudta feltölteni, a parókiát és a lelkészt könnyedén eltartotta.

Sántha Károly szokásává vált, hogy esténként sétálni indult Sárszentlőrinc fő utcájának kettős akácfasora alatt. Mint annyi más faluban, itt is a napi munka végeztével a házak előtti padokra ültek ki az emberek beszélgetni. A lelkész esti sétája a családlátogatások felvezetése volt: minden este máshová tért be; de a falutól távolabb élő evangélikusok, egyházi tisztségviselők is gyakran látogatták Sántha Károlyt, aki jó beszélgetőpartner és szórakoztató társaság lehetett.

Nyaranként pedig valóságos irodalmi találkozóhely lett a sárszentlőrinci parókia, ahova nem csak az ismerős evangélikusok, hanem a verset, irodalmat kedvelő barátok is gyakran betértek. 

A Dunántúli énekeskönyvben 105 eredeti éneke és 69 átdolgozása volt található, így bátran állíthatjuk, hogy ő a 19. század legjelentősebb magyar evangélikus énekszerzője.

Ahogy Fábián Imre, Sántha Károly sárszentlőrinci lelkész utódja írja róla: „Nyelve mindig egyszerű, sohasem cifrálkodó, sujtásos, éppen azért mindig világos, mindig könnyen érhető. Emelkedett, de sohasem dagályos. Szebbnél szebb képek egymást érik, de mindig világosak. Énekei formája szorosan simul énekei tartalmához. (…) A nyelv sohasem lesz öncéllá. Egyetlen éneke sincs Sánthának, amelyben a vers, a forma, a nyelv fölébe emelkednék tárgyának.”

Az énekszerző lelkész költészetének értékét nem énekeinek számában, hanem bensőségességében találja meg. Ez volt az, ami a nagy előd példaképet, Gerhardt Pált is oly közkedveltté tette a német ajkú kereszténység körében.

Sántha költeményei leginkább a Koszorú-füzetekben, valamint a Vasárnapi Újságban láttak napvilágot. A Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, az Evang. Egyházi és Iskola, minden egyházi lap közöltek tőle költeményeket. Legszebb költeményeit Payr Sándor gyűjtötte össze a „Hárfahangok“ című kötetben. Énekeinek java a Dunántúli Énekeskönyvben is megjelent.

Önálló kötetei: Buzgóság könyve, Költemények, Jó gyermekek verseskönyve, Olajfa levelek, Az életből. 

Lelkészi szolgálata végén történt egy sajnálatos esemény. 1910-ben Zsilinszky Mihály, munkáspárti evangélikus politikus látogatta meg Sántha Károlyt, talán azzal a szándékkal is, hogy falujában a választásokhoz szavazatokat szerezzen. A falu negyvennyolcas érzelmű lakossága záptojással dobálta meg a vendéget, és vele együtt a lelkészt is. Ennek is tulajdonítják, hogy egy évvel később, nyugalomba vonulásakor a falu szeretett lelkésze nem maradt Sárszentlőrincen, hanem Budapestre költözött, ahol aztán sohasem érezte magát igazán jól. Hogy mennyire szívébe zárta mégis a települést, az Kis falum, százszor is megáldalak című verséből derül ki leginkább:

„Az ablakomban nyílnak a virágok,
Mi szép ez a virágos Budapest!
Majd kígyóinak a sok ezernyi lángok, 
Sűrű párával, ha leszáll az est.

Jobb volt ott tépnem csak egy szál virágot. 
Néznem akácfáknál a holdvilágot, 
Hallgatnom a dalt a bokrok alatt 
Kis falum százszor is megáldalak!”

1928-ban hunyt el Budapesten, szeretett feleségét öt esztendővel élte túl. Éppen halála napján jelent meg Epilógus című verse a Harangszó újságban, melyet Kapi Béla püspöknek ajánlott:

„Szegényen jössz én Királyom,
Jöttödet én úgy kívánom.
Nincs hely, hová lehajtsd fejed,
Az ég a Te méltó helyed.” 

Az egyházi esztendő minden alkalmára írt énekeket, bár a Dunántúli énekeskönyvhöz képest énekei mára kevésbé meghatározóak: az 1982-es Evangélikus énekeskönyv huszonhárom énekszámhoz kapcsolja nevét. Adventben három énekét is énekeljük: a 143-as az ő fordítása németből, valamint a 145-ös és 146-os közkedvelt, jól énekelhető, ünnepélyes adventi énekek, melyek a saját versei.

A 146. ének kiváltképpen érzékelteti az advent ünnepélyes voltát, szinte láthatjuk magunk előtt, ahogy a kétezer fős sárszentlőrinci gyülekezet a karácsonyra készülve összegyűlik a szép ősi templomban és egy szívvel zengi a régi, 17. századi lutheránus dallamra írt magyar evangélikus éneket:

Meghallgatható itt: Link!

2. Ó, isteni kegyelem, Magasabb a mennynél! Ó, krisztusi szerelem, Mélyebb a tengernél! Az ég, föld már bétölt Áldással, örömmel, Szép napunk most jön fel.

3. Jöjj a bűnösökhöz el, Nyájad őrizője! Szenvedőkhöz légy közel, Bánat enyhítője! Ó, kérünk: légy vélünk, Nálad oltalom van, Áldás jár nyomodban!

4. Az egész világ megreng, Ég és föld elmúlnak; Az ítélet szava zeng, Csillagok lehullnak. De megáll, mint kőszál, Az Isten beszéde, Nem lesz soha vége!

Az evangélikus énekeskönyv mellett a református énekeskönyv is közli énekeit, énekfordításait:
Áldott az Isten – 145 https://enekeskonyv.reformatus.hu/digitalis-reformatus-enekeskonyv/enek/662/

Gondolkodjunk együtt a cikk kapcsán:

• Krisztus váró ének – hogyan várjuk ma a Megváltót?
• Az adventi éneklés jellegzetes evangélikus szokás. Gyakoroljuk-e?
• Adunk-e alkalmat és időt adventben esténként családi körben az imádságnak, éneknek?
• Mit tanulhatnak a mai szülők Sántha Károly édesanyjától?
• Van-e jellegzetessége az evangélikus adventi várakozásnak? Milyen értékei vannak, amit másoknak átadhatunk?

Felhasznált irodalom:

Fábián Imre: Sántha Károly – a költő pap, Budapest 1931. Luther Társaság
https://library.hungaricana.hu/hu/view/EvangelikusMonografiak_078