Sztehlo és Weöres

2020. Karácsony

„Egy korabeli levélben újabb Városmajor utcai cím kerül elém. Az 54.-ben volt Sztehlo Gábor egyik gyerekmentő otthona.

Az 54. számú épület különleges eset. Igazából nem épület, hanem épületegyüttes: a telek két oldalára húztak házat, azok illeszkednek jobbról és balról a házsorba, középen pedig kert van, aminek túlsó végét az utca felől nem látni, meredek hegyoldalban folytatódik. Az épületrészeket árkádok kapcsolják össze. Hasonló árkádok, mint amelyek lenn a majorban a templom és a harangtorony, meg a templom és a kistemplom között húzódnak.

  Színházi díszletre hasonlít mindez, ha az utca túloldaláról szemléljük. Tagolt, változatos felületek, rengeteg fel- és eltűnési lehetőséggel.

  Ez az egyik legegyénibb építmény az utcában. Nem véletlenül: Árkay Aladár műterme volt itt, tudatja egy emléktábla. A kistemplomot ő tervezte, a nagyot pedig ő és a fia, Bertalan, közösen. A gyerekmentésről nem emlékeznek meg a kerület emlékezetének őrei. De hát Sztehlo Gábornak olyan sok helyen voltak otthonai, hogy ki győzné márvánnyal, ha mindegyiket meg akarná jelölni? Ugyanakkor mégse lenne helytelen. Minden otthonban éltek felnőttek is, akik a gyerekeket ellátták, és akiket – olvashattam – nemegyszer szintén elhurcoltak a nyilasok. Árkay Bertalan első felesége, Sztehlo Lili tervezte az üvegfestményeket a templomhoz. Kevés képzőművészeti alkotást bámultam életemben olyan sokat, mint az ő ablakait. Életem első tízegynéhány évében hetente legalább egy alkalommal. Ha rájuk gondolok, nem egyik vagy másik alak jelenik meg az óriási felületekről, hanem az egész, a színek meg a felület hajlása, a hullámzó és fodrozódó üvegtömeg. Arra vonatkozólag, hogy Sztehlo Lili és Gábor rokonok lettek volna, sokáig nem került elém utalás.

Évek telnek el, mireeljutok Sztehlo Gábor emlékiratához, és megtalálom az ide vezető nyomot.

Sztehlo Gábor gyermekmentő evangélikus lelkész

„Endre László többször is megjelent abban a városmajori otthonban, mely nagynéném házában létesült, de nem bántott senkit, mert nagynéném férje nacionalista frázisokkal jól le tudta szerelni. Hol itt, hol ott bukkant fel Budán, és én, aki ismertem őt, mindig tartottam tőle. »Tisztító akcióinak« híre különös félelemmel töltött el bennünket.” Így áll az Isten kezében című könyvben. Nincs megnevezve se az üvegfestő művésznő, se az építész.

  Többet adnak ezek a sorok annál a kis bizonyosságnál, hogy igen, rokonok voltak ők. Azt mutatják meg – nem először és nem utoljára –, milyen sokféle szál kapcsolja össze az események résztvevőit. Endre László, az ádáz kun, a zsidók elpusztításának egyik kulcsszereplője, aki sok éven át küzdött a nagy cél megvalósításáért, itt sürgött-forgott a Városmajorban, ráadásul harcostársa és barátja volt Árkay Bertalannak. Endre szerepe viszonylag ismert, míg az ifjabbik Árkayé teljesen ismeretlen. Én se szerzek róla tudomást, ha nem kezdem lapról lapra végigolvasni a Nyilaskeresztes Párt fennmaradt és az Országos Levéltárban őrzött iratait. Ezerkilencszázharminckilenc április elsején, amikor a „tervező építész” felvételét kéri a Pártba, harmincnyolc éves. Frissiben alakul a Párt, ez a belépési időpont meglehetősen korai, azt valószínűsíti, hogy Árkay Bertalan nemcsak az akkor újraalapított szervezetnek volt tagja, hanem már korábbi nemzetiszocialista pártok is soraik közt tudhatták. (Szálasi előző pártját betiltották, harminckilenc tavaszán Hubay Kálmán által újjászervezve, megváltoztatott névvel állt csatasorba. Az akkor belépők legtöbbje korábban s politizált egyik vagy másik nemzetiszocialista pártban vagy egyéb nacionalista szerveződésekben.) A városmajori nagytemplom harminckilencre már áll, és fel is van szentelve, de a munkálatok folytatódnak, mert folyamatosan fejlesztik, csinosítják az épületet. Fél évvel Árkay Bertalan belépése után kitör a második világháború. A tervező építész végig fenntartja tagságát a Nyilaskeresztes Pártban. Jó anyagi helyzetére való tekintettel viszonylag sokat, havi két pengőt áldoz a hungarista jövő előmozdítására. Tagkönyvébe egész idő alatt, még negyvennégyben is bekerülnek a díjfizetést igazoló bélyegek. A nemzeti szellemű értelmiség olyan, a nyilasszerveződésbe direkt módon be nem kapcsolódó alakjaival ápol intenzív kapcsolatot, mint Németh László.

  Mindazonáltal a jelenet szép. Borozgató Endre László és Árkay Bertalan az ajtó egyik oldalán, rántott levest kanalazó riadt gyerekek és halk szavú segítőik a másikon. A művésznő hol itt, hol ott. Dörögnek a fegyverek, zeng ezer év, becsület és faj.

  A kisgyerekes anyákat a pincében helyezték el. Ha valamelyik apróság felsírna, a teli torokból politizáló férfiak remélhetőleg nem hallanák meg. A nagyobb gyerekek pedig olyan fegyelmezettek, hogy akkor se nyikkannának meg, ha rájuk nyitnák az ajtót.

  Árkaynak igazán nem kell megerőltetnie magát, hogy „nacionalista frázisokkal” tegyen Endre László kedvére. Megerőltetnie ahhoz kell magát, hogy segítsen a zsidó gyerekek mentésére szervezett akcióba bekapcsolódó feleségének. Sztehlo Gábor, ahogy a hozzá közel álló szereplők nevét, úgy az érzéseiket se tárja fel. Az értelmezés viszonylag szabad tehát, miért és mennyire állt át ez a hungarista férfi feleségének rokonsága és a hungarizmussal szembehelyezkedő, megvetően humanistaként megbélyegzett keresztények oldalára. Lehet, egyetlenegy alkalomra szállt be, és csupán azt akarta megakadályozni, hogy nejének lebukása őt is magával rántsa. De az is lehet, hogy a gyerekek – és az ellátásukban közreműködő személyek – befogadása kezdettől a jóváhagyásával és egyetértésével történt. És ha így volt, míg biztosat nem tudunk, azt is szabadon latolgathatjuk, mekkora része lehetett a döntésben a szeretetnek, az alapjában véve jó léleknek vagy a helyezkedésnek. Ugyanis nem Árkay Bertalan volt az egyetlen régi nyilas, aki eddigre felfogta, hogy a nemzetiszocializmus – legalábbis időleges – vereséget szenved, és aki nem akar utolsó vérig harcolni vagy a Birodalomba menekülni, annak készülni kell a bukás után eljövendő korszakra. Hogyha ilyen számítás vezette, nem kalkulált rosszul: utóbb nem vonták felelősségre nyilaskeresztes múltja miatt.

  Lili akkoriban hal meg, amikor Gábor a memoárját írja. A művésznőt itt, a Városmajor utcában gázolja el egy teherautó. A lelkész Svájcban írja meg emlékeit. A kommunista hatalom nem hagyta, hogy tovább végezze munkáját Magyarországon.

Sztehlo Gábor a háború befejeződése után a gyerekekkel maradt. Kapott egy telket a nagyiparos Weiss családtól, ott teremtett otthont az árván maradtaknak, és azoknak, akiket megmaradt szüleik képtelenek voltak ellátni. Ekkor a zsidó származású gyerekek mellé újabb ellenségnek nyilvánított csoportok származékai, így „történelmi nevek” viselői is kerültek.

  Ha csak munkájának híre jut el hozzám, ha csak a róla szóló méltatásokat olvasom, és a feljegyzései alapján készült könyvet, bizonyára jóságos, szelíd embernek képzelem el Sztehlo Gábort. Holott kemény volt, és indulatos. Ismerek olyasvalakit, aki egy ideig a védőszárnyai alatt élt; mindig bosszankodik, ha azt hallja, hogy Sztehlóról érzelmesen beszélnek. Neki – azon túl, hogy életben maradásához az ostrom után jól jött a lelkész által létrehozott otthon – nincsenek kellemes emlékei róla.

  Bennem az ostort lóbáló Jézust idézi fel, a kisdedeket magához engedő, de fügefát elátkozó Jézust.

  Ezerkilencszáznegyvennégy–negyvenötben készen állt a vértanúságra, ami végül is természetes, ha valaki hisz Istenben. Kicsit kevésbé természetes, hogy ő a hozzátartozói életét is Isten kezébe helyezte.

  Habár ez a megfogalmazás nem egészen pontos. Ugyanis Sztehlo azt tartotta, a teremtmény Isten tulajdona – hogyha így van, sorsa eleve az Ő kezében van, és azt legfeljebb elfogadni vagy vitatni vagy elfelejteni lehet; a lelkész folyamatosan észben tartotta.

  Persze csak az én nézőpontomból nézve kevésbé természetes, hogy tudatosan tette ki veszélynek hozzátartozóit, Istenre hagyva védelmüket, és az enyémből se felfoghatatlan. Régen nekem is volt részem a hitben, és a lelkemben mindörökre megmaradt Isten helye – egy szoba, amiből kiköltözött, és amibe soha nem költözött más –, ezért azt is át tudom élni, hogy aki istenhívő, szeretteit se félti a Mindenható akaratának beteljesedésétől. De ha akár csak a kétely felmerül Isten létét illetően, vagy azt illetően, hogy olyan, amilyennek az egyház tanítása szerint lennie kell, irtózatos lehet az aggodalom. A nyilasok megtorolták, ha a keresztények zsidókat fogadtak az oltalmukba, és úgy intézték, hogy a megtorlás a lehető legjobban fájjon.

  A felszabadulás után Sztehlo Gábor továbbra is gyerekek védelmezőjeként folytatta küldetését. Nemcsak a puszta életben tartásuk volt a célja, pedagógiai kísérletbe fogott. Önszervező közösséget, demokratikus miniállamot próbált szervezni.

A munkába kivételes felkészültségű és ambíciójú pedagógusok is bekapcsolódtak, valamint alkalmilag művészek, köztük Weöres Sándor. Aki egy akkoriban adott nyilatkozatában említést is tett a munkáról: „Mostanában sokat foglalkozom gyerekekkel. Figyelgetem, hogyan lehet a gyerekpszichéből a művészet segítségével egy megalapozottabb, mélyebb lelki struktúrát megalkotni. A gyereklélek spontaneitását és ragyogó tüzét kellene átmenteni valahogy a felnőttkorba.”

Weöres Sándor

  Miatta figyeltem fel erre a mozzanatra.

  Már a nyilasok ügyeivel foglalkoztam, amikor egy időre elkezdtem kutatni a negyvenes évek végén Weöres ellen kibontakozó támadássorozatot is. Az ösztönzött erre, hogy a Látó leközölte éveken át készült gyűjteményemet „a Mester” tanításaiból, a zen koanok stílusában megformált interjúrészleteket és anekdotákat. Ezután kerestem ki a korabeli lapokat, azzal, hogy nézzük csak meg figyelmesen, hogyan teltek W. S. napjai kortársai között. Rövid ideig párhuzamosan kutattam a nyilastémában és a Weöres-témában.

  Ahogy Philip Marlowe szokott rácsodálkozni, amikor egyszerre két ügyben nyomoz – Chandler krimijeinek jellemző szerkezeti megoldása –, egyszer csak arra jöttem rá, hogy „a két ügy egy”.

  A Weöres-ügyhöz a gyújtózsinór egyfelől egy verstől, másfelől egy olyan publikációtól vezetett, ami a Sztehlo-féle intézményben végzett művészetpedagógiai tevékenységet ismertette. Rákosi Zoltán tanár a Válasz című folyóirat 1947. évi második számában számolt be a tanítványokkal végzett közös munkájáról, a Válaszban, mely lap Weörest is rendszeresen közölte, és ahova Árkay Bertalan is írt. Ez a publikáció heves reakciót váltott ki egy Rozgonyi Iván nevű pályakezdő költőből.

  Addigra minden túlzás nélkül össztűznek mondható támadássorozat bontakozott ki Weöres Sándor ellen különféle szociáldemokrata, kommunista és polgári orgánumokban. Itt nem jelentéktelen zuglapokról és firkászokról van szó, hanem Kéthly Anna hetilapjáról és egy sereg baloldali íróról, esztétáról, a kommunisták elméleti folyóiratáról és Szigeti József filozófusról, Lengyel Balázsról és az Újholdról és végül, de nem utolsósorban a Vigiliáról. A lap egyik meghatározó szerzője és szerkesztője Rónay György volt, költő, aki történetesen éppen Weöressel egyazon évben született. Ez idő tájt a Demokrata Néppárt, vagyis a katolikusok pártjának országgyűlési képviselője.

  Rónay minden más bírálónál alaposabban és nagyobb terjedelemben foglalkozik Weöressel. Szövegének olvastán kitűnik, hogy amilyen mélységesen irritálja őt pályatársának költészete, olyan rendszerezetten igyekszik érvelni ellene. Tanulmánya a Vigilia 1947. augusztusi számában jelenik meg. Rónay megemlíti, hogy a kortárs költészet ismerőinek körében közismerten Weöres „nemzedékének legkészebb, legfélelmetesebben mester tagjaként kezdte pályáját.” Majd felrója, hogy Weöres egyre gyakrabban és feltűnőbben fordul a ganaj, a trágya, a mocsok és a sáros-véres erotikus ábrándok képei és képzelgései felé, amit ő, Rónay György már-már pszichopatológiai jelenségnek tart, ugyanakkor egy dúlt fantáziájú kamasz trágárságainak szintjén állónak ítél, „bármily nagyképű mezét ölti is magára a létundornak, mítosznak vagy bölcsességnek”. „Egyszerűen ízléshibbanás” – szögezi le végül Rónay. Majd – a szocdemek és kommunisták után – ő is felhozza a költészet, általában a művészet közösségi jellegének kérdését: „Az a művészet, amelyből ez az alapvető közösségi jelleg hiányzik, amely tehát nem fölfogható, végeredményben nem is egyéb, mint kuriózum, exótikum.”

  A hibát nagyrészt abban látja, hogy Weöres, elfogadva Hamvas Béla keresztapaságát, a keleti bölcseletet szólaltatja meg verseiben. Végül szinte sajnálkozva ismeri el, hogy néhány „megkomponált” verse, melyeknek létrehozatalakor a költő „legyőzi önnön hajlamát az elernyedésre, s nem igyekszik ezt az ernyedtséget »filozófiailag« igazolni”, mégiscsak „nagy és nemes művészet.”

  A közösségi társadalom köztulajdonnak tekinti az ifjúságot, a nemzeti vagyon részeként tart számon minden egyes gyermeket, és ezért szoros ellenőrzés alá vonja a nevelést, amennyire csak lehet, egységesítve és központilag folyamatosan irányítva azt. Még hogy spontaneitás és ragyogó tűz, felnőttkorba való átmentés?! A Sztehlo Gábor által szervezett mikrovilágban kísérletezgető pedagógus talán nem számított rá, de nagyon kihúzta a gyufát Weöressel, annak dacára, hogy beszámolójában arra is kitér, a gyerekek kortárs költészet iránti lelkesedése idővel lanyhult, és örömmel fedezték fel maguknak a klasszikusokat, pl. Arany Jánost. A Vigilia decemberi számában Rozgonyi Iván veszélyes, további káros folyamatokat generáló jelenségként bélyegzi meg Weöres költészetét. Úgy látja, az „az esztétikának a modern mélylélektan szőröstül-bőröstül átvett tételein alapszik”, és „célul tűzi maga elé az ösztönök kizárólagos szerepeltetését a művészetben, s egyetlen értékkritériuma megint csak az ösztönösség”.

  A támadássorozat e nélkül is drasztikus volt, megállapíthatatlan, hogy mennyit rontott a helyzeten Rozgonyi Iván cikke. Miközben egyes alkotók kiálltak Weöres mellett – elsősorban és legfigyelemreméltóbban Szentkuthy Miklós, rajta kívül pedig Kassák Lajos, Gellért Oszkár, Zathureczky Ede és Pátzay Pál, adott helyzetben már bizonyos kockázatot is vállalva –, a „szakma” szinte egységesen fordult ellene. Mondom, a kulcsszó a közösség volt. Ami felidézi a néhány évvel korábban íródott Teljesség felé egyik passzusát, a közösséggyűlöletről szólót. A Mester azt tanácsolja, ne engedjünk annak a kísértésnek, hogy minden rosszért valamilyen közösséget tegyünk felelőssé:

  „A rendezetlen, ködös lelkület leggyakoribb és legjellemzőbb tünete: gyűlölködés valamely közösség iránt. Minden baj okai a zsidók, vagy: a katholikusok, vagy: a pénzemberek, stb.: a gyűlölt közösséget tönkre kell tenni és minden rendbejön.”

  Minél inkább áhítozik valaki közösségi társadalomra, annál hajlamosabb a közösséggyűlöletre. Látszólag nem szükségszerű, hogy így legyen – gyakorlatilag így szokott lenni. Közösségileg elkötelezettnek lenni annyi, mint más közösségekkel harcban állni, és mindenki mástól is azt várni, hogy ugyanúgy harcban álljon.

  Amúgy persze Sztehlo a maga módján – közösséggyűlölettől mentesen, habár emberfelettien eltökélten – nagyon is közösség-szervező volt, mégpedig rátermett és sikeres közösségszervező, a felszabadulás előtt, a sok külön-külön működő otthon idején, és a felszabadulás után gyerekállamának létrehozójaként, amíg engedték. Ezek az általa életre hívott közösségek idegen testek voltak a hungarista államban és hasonlóképpen a kiépülő kommunista államban is.”

Megjelent: Zoltán Gábor Szomszéd című könyvében 2018-ban

Pierponték karácsonya

2020. december 19.

John Pierpont sikertelen emberként halt meg. 1866-ban, nyolcvanegy évesen kormánytisztviselőként végezte be napjait Washingtonban, lélekhorzsoló személyes kudarcok hosszú sorával a háta mögött.

John Pierpont (1785-1866)

Pedig a dolgok egész jól indultak. A Yale-en végzett – amelynek alapításában nagyapja is segédkezett -, és az oktatást választotta hivatásául.

De kudarcot vallott a tanításban. Túl elnéző volt a diákjaival. Így hát próbaképpen a jog világához fordult. Ügyvédként is kudarcot vallott. Ügyfeleivel túl nagyvonalú volt, az igazságot pedig túlságosan a szívén viselte ahhoz, hogy elvállalja a jól fizető ügyeket. Ezek után felcsapott méteráru-kereskedőnek.

Üzletemberként is kudarcot vallott. Képtelen volt eleget felszámítani portékájáért ahhoz, hogy nyereségre tegyen szert, a hiteleket pedig túlságosan liberálisan kezelte. Közben verseket is írt, és bár kiadták őket, a jogdíj kevés volt a megélhetéshez.

Költőként is kudarcot vallott. Így hát elhatározta, hogy lelkipásztor lesz. Beiratkozott a Harvard Teológiai Fakultására, majd a bostoni Hollis Street Church lelkészévé szentelték. U szesztilalmat támogató, a rabszolgaságot viszont elítélő álláspontja miatt azonban a gyülekezet befolyásos tagjai ellene fordultak, és lemondásra kényszerítették.

Lelkipásztorként is kudarcot vallott. A politika még olyan terepnek látszott, ahol viheti valamire, és a Rabszolgafelszabadítók Pártja meg is választotta Massachusetts állam kormányzójelöltjének. Veszített. Elszántan képviselőnek jelöltette magát a Szabad Föld Párt színeiben. Ismét veszített.

Politikusként is kudarcot vallott. Kitört a polgárháború, és ő káplánnak jelentkezett a 22. Massachusetts-i Önkéntes Ezredbe. Két héttel később leszerelt, mivel a feladatot túlságosan megerőltetőnek találta az egészségére nézve. Hetvenhat éves volt ekkor. Még a káplánság sem jött össze neki.

Valaki szerzett neki egy huszadrangú állást Washingtonban, a pénzügyminisztérium hátsó traktusában, és élete utolsó öt évét alantas aktatologatással töltötte. De még ebben sem volt valami nagymenő. Nem szívből csinálta. James Pierpont sikertelen emberként halt meg. Semmit sem valósított meg abból, ami lenni vagy amit tenni szeretett volna. Sírját kis emlékkő jelzi a Massachusetts állambeli Cambridge Uuburn-hegyi temetőjében. A gránitba vésett szöveg így szól:

“POETA, PREDICATOR, PHILOSOPHUS, PHILANTHROP” (Költő, prédikátor, filozófus, emberbarát)

Ennyi idő múltán az ember bizonygathatná, hogy voltaképpen nem is volt sikertelen. A társadalmi igazság iránti elkötelezettsége, az a vágya, hogy szeretetteli ember legyen, aktív részvétele a kor nagy eseményeiben, és az emberi értelembe vetett hite – mindez nem kudarc. Sok minden, amiről azt hitte, vereség, időközben sikerré vált. Az oktatást megreformálták, a jogi eljárásokat tökéletesítették, a hiteltörvényeket módosították, és mindenekelőtt egyszer s mindenkorra eltörölték a rabszolgaságot. Hogy miért mesélem el mindezt? Semmi különös sincs benne. Sok tizenkilencedik századi reformer hasonló életet élt meg – hasonló sikereket és hasonló kudarcokat. John Pierpont egy igen lényeges szempontból mégsem volt sikertelen. Minden évben, december közeledtével az ő (és családjának) sikerét ünnepeljük.

Szívünkben egész életünk során emlékezünk rá,

mivel küzdelmes élete mellett mégis nagy hatással volt fiára aki szintén költő és komponista lett és többek között egy nagyon híres dalt írt, melyet az egész világon ismernek.

Ez a dal nem Jézusról vagy az angyalokról, még csak nem is a Télapóról szól. Egyszerű dal arról, milyen jó suhanni a téli alkonyat hideg, fehér sötétjében, ló vontatta szánon. Baráti társaságban, egész úton nevetve és dalolva. Nem több. De nem is kevesebb. Ez a “Jingle Bells.” A szerzője pedig nem más, mint James Pierpont.

James Lord Pierpont (1822-1893

Olyan dalt írni, amely a legegyszerűbb örömökről szól, olyan dalt, amelyet világszerte három-négyszáz millió ember ismer -, amely olyasmiről szól, amit sohasem csináltak, de el tudják képzelni -, olyan dalt írni, amelyet felnőtt és gyerek abban a pillanatban el tud dúdolni, amint az első akkord megszólal a zongorán és a lelkében – nos, ez nem nevezhető éppen kudarcnak!

Megjelent Robert Fulhgum: Már lángolt mikor ráfeküdtem című könyvében

Ó- és Újszövetség a karácsonyi desszertekben

2020. december 6.

A tokaj-hegyaljai ízeket és a középkori német hagyományokat szerettem volna összekapcsolni ezen a karácsonyon két süteményben, megjelenítve az Ószövetséget a flódniban, az Újszövetséget a drezdai kalácsban, vagy Christstollenben. Az előbbihez Bodrogi „Fűszeres” Eszter, az utóbbihoz Lajos Mari receptjét használtam fel – néhány változtatással.

A két süteményt egyszerre nem könnyű elkészíteni, talán annyiban, hogy míg a stollen tésztája megkel, addig a flódni részei előkészülnek, majd amíg pihen, a stollen készre sül, a következő nap pedig megsül az ötlapos flódni. Ahogy Krisztus is megelőzi a keresztény hit szerint a Tórát. („Mielőtt Ábrahám lett volna én vagyok” Jn 8,58)

A drezdai kalács / Christstollen hozzávalói

A stollen tölteléke

Két stollen tésztájához

500g finomliszt

200g „tea” vaj

100g porcukor

1 tasak vanília cukor v.

néhány csipet igazi vanília aroma

1 tojás

1+1,5 dl tej

50 g élesztő (vagy 2 tasak porélesztő)

1 csipet só

1-1 db bio narancs és citrom héja

¼ kávéskanál őrölt szerecsendió

½ kk őrölt szegfűszeg

½ kk őrölt fahéj

A töltelékhez

200 g (ha lehet többféle) mazsola

1 dl barna rum / tokaji édes bor

75 g kicsire kockázott birsalmasajt

75g-75 g kandírozott narancs- és citromhéj

60 g hámozott/aprított mandula

(Esetleg 200 g marcipán massza, ez a drezdai változatnak nem része)

A befejezéshez:

10g vaj

10g porcukor

A mazsolát beáztatjuk az édes borba / rumba, kicsit megmelegítjük, majd állni hagyjuk. A lisztet dagasztótálba szitáljuk, a tejjel és kevés porcukorral elkevert élesztőt a liszt közepére öntjük. Amíg az így készített kovász felfut egy keverőtálban 1,5 deci tejhez hozzáütjük a tojást, a szobahőmérsékleten hagyott vajat, porcukrot, a fűszereket, a megmosott citrom és narancs reszelt héját; simára keverés után a liszthez és kovászhoz adjuk, majd alaposan összedagasztjuk, azután konyharuhával letakarva hagyjuk, hogy néhány óra alatt kétszeresére keljen.

A töltelékhez a kandírozott narancs- és citromhéjat, a birsalmasajtot apróra daraboljuk. A marcipán masszából két hosszúkás rudat formálunk. Az édes borban v. barna rumban áztatott mazsolát papírtörlőre tesszük, megszárogatjuk. A megkelt tésztába gyúródeszkán beledolgozzuk egyenletesen a mazsolát, a kandírozott narancs-, citrom- vagy birsalmasajt kockákat.

A tésztából két darab, a tepsi hosszánál valamivel rövidebb „lepényt” készítünk hosszanti középvonalába tenyerünk élével mélyedést készítünk, ebbe a mélyedésbe tehetjük a marcipán rudakat, majd a „pólya” egyik szárnyát visszahajtjuk, a másikat pedig rá, majd két oldalát óvatosan összenyomkodjuk, hogy az egész tömzsibb legyen, így nyeri el a stollen a jellegzetes kalács formáját. A kalácsot egy sütőpapírral kibélelt tepsiben konyharuhával letakarva legalább negyed órát pihentetjük.

A sütőt közben 200°C-ra előmelegítjük, majd a kalácsot 180°C-on (légkeverésesben 165°C) egy órát sütjük. Miután megsült, még forrón átkenjük vajjal és beszórjuk porcukorral. Kihűlés után fóliába csomagolva a drezdai kalács sokáig friss marad.

A tokaj-hegyaljai flódni

Nagy méretű (36x24cm) tepsi süteményhez

A tészta

75 dkg liszt

25 dkg vaj/18 dkg libazsír

100 g porcukor

3 tojássárgája

1 csipet só

2 dl (tokaji) édes bor

A négy különféle töltelék:

Diós

25 dkg darált dió

10 dkg édes borba áztatott, aprított mazsola

20 dkg cukor

1,5 dl víz

Mákos

25 dkg frissen darált mák

10 dkg cukor (mákkal együtt daráljuk)

5 dkg édes borba áztatott mazsola

1 bio narancs reszelt héja

1,5 dl víz

Lekvár

750g szilvalekvár

Almás töltelék

6-8db alma, meghámozva, apróra vágva

1 ek méz

1 ek kristálycukor

1 ek fahéj

1 kk őrölt szegfűszeg

1,5 dl tokaji édes bor

1-2 ek zsemlemorzsa

A sütemény megkenéséhez

1 tojássárgája

2 ek tej

A tésztát érdemes robotgéppel elkészíteni, különösen, ha libazsírral készítjük, hogy ne melegedjen fel. Az összetevőket a víz kivételével dagasztótálba öntjük, majd a vizet dagasztás közben adagoljuk a tésztához. A tésztát pontosan öt részre osztjuk, és a tepsi nagyságára nyújtjuk pár milliméteres vastagségra, sütőpapírral egymástól elválasztva a hűtőbe tesszük pihenni egy éjszakára.

A lekvár kivételével a töltelékeket úgy készítjük el, hogy az összetevőiket összekeverve néhány percig közepes lángon melegítjük (az almásat picit pároljuk), majd egy éjszakára ezeket is kis tálakban pihenni eltesszük a hűtőbe.

Másnap a töltelékeket néhány órával a sütemény készítése előtt vegyük ki a hűtőből, hogy könnyen kenhetőek legyenek.

Sütőpapírral kibélelt tepsibe tesszük a hűtőből hidegen kivett első tésztalapot, rákenjük a diós tölteléket, erre a második tésztalap (óvatosan lenyomkodva), erre a mákos töltelék, majd a következő tésztalapra az almás töltelék, újabb tésztalap, arra a lekváros töltelék, végül az ötödik tésztalap, ezt lekenjük a tojássárgája és tej keverékével, majd 20 percet pihentetjük a hűtőben.

200°C-ra előmelegített sütőbe tesszük, 10 perc után 180°C-ra (légkeverésesben 165°C-ra) csökkentjük a hőmérsékletet és még 50 percet sütjük. A sütőpapír szélénél fogva a süteményt kivesszük a tepsiből, legalább egy-két órát pihenni hagyjuk, legjobb, ha még a hűtőbe is betesszük mikor kihűlt, mert úgy jobban lehet szeletelni.

Felhasznált receptek:
Flódni: Bodrogi Eszter; Stollen: Lajos Mar

Szerző: Gerlai Pál, megjelent az Evangélikus élet 2020 december 6-13. számában

Paul Gerhard adventi énekei

2020. 12. 11.

Mint fogadjalak téged (Wie soll ich dich empfangen 1653)

Johann Crüger/Jan Krygar (1598-1662) szorb származású német evangélikus ének- és zeneszerző

Az 1650-es évek egyikének késő tavaszán sovány, fakóarcú, rendetlen külsejű férfi szállt le Mittenwalde parókiája előtt a postakocsiról. Felleghajtóját* maga köré fogva, hóna alatt hegedűvel lépett be sietve Gerhardt Pál parókiájának kapuján. Crüger János ő, a berlini híres kántor, a Praxis pietatis melica című énekeskönyv szerkesztője. Barátjához jött, Gerhardt Pálhoz, akinek néhány éneke lelkes hívévé tette. Most azért jött, hogy számon kérje az újabb termést egy újabb, bővített kiadás számára.

Gerhardt Pál iratcsomót nyújtott át neki, amelyben Crüger megilletődve számolt meg 63 új éneket. Megilletődött örömmel forgatta a lapokat s az elsők között vette kézbe ezt a gyönyörű adventi éneket.

A hálaadás örvendező kényszere csendül ki a sorokból. Olyan valaki bizonyságtétele ez, aki minden körülmények között Megváltójában leli élete erejét. Mittenwaldéba akkor került a költő, amikor az egykor ezer lelkes falut a 30 éves háború dúlása, menekülő katonák fosztogatása, egy hatalmas tűzvész, és a kétszer söprő pestis 250 lelkesre fogyasztotta.

1907-ben, Paul Gerhardt születésének 300. évfordulójára épült kórház, ma a mittenwaldei városvezetés székhelye

A hívek fásultak, keményszívűek, amikor Gerhardt Pál 1651-ben átveszi hivatalát és lankadatlan buzgalommal egyengeti Keresztelő Jánosként az utat Mestere előtt. Amikor híveiben itt-ott felcsillan az újraéledő hit, boldogan tanítja őket új énekére:

(A mai és a korábbi szöveget is feltüntetem, érdemes összevetni a fordításokat, jobban megvilágítja az ének gazdag, több jelentésrétegű szövegét!)

(Az ének 10 versszakkal rendelkezik, a mai énekeskönyvünk ebből csak hatot közöl, 1-5. és a 10.)

Az ének tartalmi felosztása: az 1-5. vers túláradó hála szava az Érkező előtt, a 6-9. pedig a vigasztalás a szorongó szívnek. Gerhardt költészetének egyik jellemzője a szív érzéseinek szabad áradása, de ugyanakkor az örvendetes kényszer, a „kell”. (Az ének német eredeti szövegének első sorában is szerepel a „soll” – s ez több énekére is jellemző.)

*ódivatú bő férfiköpeny (megt. Jókai Mórnál)

Koren Emil: Irgalmadat éneklem 172. old.

___________________

2020. december 5.

Adventi énekeink:

Jertek hívek Jézus elé (138)

Paul Gerhardt (1607-1676) német evangélikus teológus-lelkész, énekvers szerző

Vannak énekek, amelyek beleékelődnek a nép szívébe. Természetes jelenség ilyenkor, hogy a dallam mélyebb nyomot hagy, mint a szöveg. Később az ilyen énekekhez szokások is kapcsolódnak, amelyek tradíciókká válnak, s így tartósítják az ének használatát. Ilyen a XIV. századból származó “Quem pastores lauderes” (Kit sok boldog pásztor dicsért) éneklése is. Gerhardt Pál korában is igen ismert ének volt ez.

Ehhez az énekhez írt Gerhardt Pál korszerűsített szöveget a maga barátságos, közvetlen stílusában. Tartalmi ihletést Lukács evangéliumának 2. fejezetének 15. verséből kapott: “Menjünk el egész Betlehemig és lássuk meg, ami történt, amit az Úr tudtunkra adott.” Valamint a 95. zsoltár 2. és 6. versei: “Menjünk elébe hálaadással, vigadozzunk neki zengedezéssel… jöjjetek, hajoljunk meg, boruljunk le, hajtsunk térdet az Úr előtt…”

Gerhardt legrövidebb éneke ez. Gyermek egyszerűséggel csengő sorok. Először 1666-ban jelent meg Gerhardt énekeinek gyűjteményes kiadásában, amit Eberling szerkesztett.

Az írás ebből a könyvből származik:
Koren Emil: Irgalmadat éneklem, Budapest 2015 (1969-es könyv új kiadása)

Ének lejátszása – a fóti evangélikus kántorképző előadásában

1. Jertek, hívek, Jézus elé, Betlehem kis jászla felé, Jertek, Jézus drága nevét Áldja vígan szívünk, szánk.
2. Szégyent vall a bűn mérge már, Bárhogy támad sátán, halál, Szívünk benne békét talál. Ó, mi gondunk volna még! 3. Isten nékünk adta Fiát, Hálás, hívő szívvel imádd! ő a szolgaságból kivált, És a mennybe fölemel. 4. Szánó szíve vonta felénk. Látta lelkünk égő sebét, És elhagyta értünk egét: Testet öltött, földre szállt. 5. Jákób fénylő csillaga* ő. Sátánt, átkot, bűnt leverő. Gyászos éjből tűnik elő. Győz a poklok erején.

Advent és a hozzá kapcsolódó hagyományok

2020. 11. 30.

Johann Wichern evangélikus lelkész az első adventi koszorú készítője egy német bélyegen

Különös, csendes, kicsit félelmetes advent az idei. Talán a háborús évek adventjeire hasonlít. Régen sokszor nehezebb volt az adventet megélni, mint amihez az elmúlt években hozzászoktunk, de honnan is erednek ezek a hagyományok? Az ADVENT kifejezés jelentése, a köztudatban elterjedttől eltérően, nem  “várakozás”, hanem “eljövetel”. Az advenio (eljönni) latin igéből ered: adventus domini – az Úr eljövele. Krisztus érkezésére vonatkozik. Ahogyan Krisztus születésének a decemberi téli napforduló utáni rögzítése, az advent ünneplése is legkorábban a negyedik századra tehető.

Nagy Konstantin császár álma Krisztus monogramjával – “e jelben győzni fogsz”! A Kr. u. 4. századra elfogadott lett a kereszténység a Római Birodalomban

A keleti és a nyugati keresztény egyház megközelítése eltér abban, hogy míg a keleti keresztények már hat vasárnappal karácsony előtt kezdik az adventi felkészülést, addig nyugaton IV. Gergely pápa határozta meg négyben az adventi vasárnapok számát. Jézus születésének, azaz Karácsony ünnepének megállapítása egyébként egy korábbi ünnep új üzenettel való megtöltése volt. Nagy Konstantin császár volt az első keresztény császár. A kereszténység ezután lett birodalom szerte elfogadott. Addig a téli napforduló a győzedelmes nap (Sol invictus) ünnepe volt: a nap győzelme a sötétség felett. December 25-étől látható szabad szemmel is, hogy rövidülnek – ahogy a magyar néphagyomány is tartja „egy tyúklépéssel” – az éjszakák, és hosszabbodnak a nappalok. Ezt az ünnepet töltötte meg új tartalommal a kereszténység, amikor erre a közkedvelt ünnepre tette Jézus születését. Hogy mikor született Jézus – senki sem tudja, de ez lényegtelen. A tudomány mai állása szerint valamikor időszámításunk kezdete előtt hét évvel az év folyamán többször állt együtt a Jupiter és a Szaturnusz a Halak csillagképben, ez vezethette a babilóniai bölcseket Júdeába. A 4. század előtt a keresztények tavasszal emlékeztek meg Jézus születéséről.

A Jupiter, a Szaturnusz és a Mars egymáshoz közel mutatkozása az égen gyakori jelenség, a háromszori együttállás nagyon ritka, a csillagászok szerint pontosan Kr. e. 7-ben volt
A Jupiter, a Szaturnusz egymáshoz közel mutatkozása az égen gyakori jelenség,  de a  Jupiter és Szaturnusz háromszori együttállás egy évben nagyon ritka, a csillagászok szerint pontosan Kr. e. 7-ben volt a Halak csillagképben

A Karácsony ünnepének időpontja is eltér Keleten és Nyugaton. Nagyjából a mi vízkeresztünk idején tartja a karácsonyi ünnepet az görög-keleti egyház. Ez az eltérés a keleti és nyugati naptárban 1582-ben alakult ki. A még Július Caesar által bevezetett római (Julián) naptár pontatlansága már a 13. században észlelhető volt az egyszerű emberek számára is. A tavaszi napéjegyenlőség időpontja már akkoriban több mint egy héttel eltért március 21-étől. Az eltérés oka az volt, hogy a Föld néhány perccel kevesebb, mint 365 és ¼ nap alatt ér körbe a Nap körüli pályáján. A négy évente tartott szökőév pedig mindig egy picit többet ad hozzá a szükségeshez. A különbség még száz év alatt sem tűnt fel, de az 1500-as évekre 10 napra nőtt az eltérés. XIII. Gergely pápa parancsot adott a naptárreformra, amelyet egy német és egy olasz tudós dolgozott ki, mégis az akkori pápa után nevezzük a mai napig Gergely-naptárnak. Pofonegyszerű ötlettel álltak elő: 1582 október 4-e után 15-e következett, hogy behozzák a lemaradást. Hogy a következőkben is pontos maradjon a naptár, az ezután megtartandó szökőévek számát csökkentették úgy, hogy százzal osztható évszámok közül csupán azok maradhattak szökőévek, amelyek 400-zal is oszthatóak. Tehát 1600 igen, 1700, 1800 és 1900 nem, de 2000 már ismét szökőév volt. Az így kialakított új naptár csupán háromezer év alatt tér el a Nap járásától egy nappal. Így akik 2000-es évet megélték ilyen szempontból is egy különleges évet élhettek, legközelebb százzal osztható szökőév ugyanis Kr. u. 2400-ban lesz. A naptárat pedig legközelebb elegendő lesz Kr. u. 4582-ben módosítani – ha egyáltalán az emberiség fennmarad addig. Érdekesség, hogy a magyar protestáns rendek néhány évig nem voltak hajlandóak a pápának engedelmeskedni, így nálunk csak 1587-ben lépett életbe az új naptár, de a lutheránus Poroszországban például csak 1610-ben, az oroszok pedig csupán 1940-ben vezették be.

XIII. Gergely pápa, a Gergely-naptár reform elrendelője

Az Advent ünnepéhez kapcsolódó szokások

A Kriszus utáni IV. században alakult ki az adventi ünnepkör. Kisböjtnek is hívják, a négy adventi vasárnap a keresztelőre való készülés ideje volt. A lila szín a várakozás és a böjt szimbóluma. A vasárnapok több jelentésréteget is hordoznak. A Katolikus Egyházban a Hit, Remény, Öröm és Szeretet vasárnapjai – ott ehhez kapcsolódva három lila és egy rózsaszín gyertya jelenik meg a koszorún. Az adventnek mindig több jelentésrétege van, személyek is kötődnek hozzá, Ádám és Éva, a zsidó nép, Keresztelő János, Szűz Mária. Az evangélikus istentiszteletek rendjében a négy vasárnap a Megváltó érkezését mutatja be különféle szemszögekből: az első vasárnap Jézus bevonulása Jeruzsálembe a második vasárnap az Emerfia eljövetelének ígérete, a harmadik vasárnapon Keresztelő János kérdése Jézushoz (Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?) a negyediken pedig szintén Keresztelő János intelme Jézus Krisztusról, aki Megváltóként érkezik a világba. Az evangéliumokhoz minden vasárnap tartozik egy-egy Messiás-prófécia Jeremiástól vagy Ézsaiástól, valamint egy-egy levélbeli ige.
De hogyan alakultak ki az adventhez kapcsolódó külsőségek?

Johann Hinrich Wichern, hamburgi evangélikus lelkész (1808-1881)

1830-as évektől Johann Wichern, német evangélikus lelkész az ipari forradalom során a Hamburg kikötővárosában szolgált. Az iparosodás felgyorsuló tempója, a rengeteg új, addig ismeretlen gép miatt megsokasodtak az üzemi balesetek. Az így elhunyt munkások árváit gyűjtötte maga köré a tiszteletes, és a gyülekezet adományaiból létrehozott egy otthont számukra, ahol a lelkésszel barátságban álló mesterektől a gyerekek szakmát is tanulhattak. Az otthont a környéken élők „Vadóc-háznak” nevezték el. A kis vadócok felvidítására, az ünnepre készülődve azzal az ötlettel állt elő János tiszteletes, hogy egy kocsikerékből egy hatalmas „koszorút” készített, rajta huszonhárom gyertyával, amelyek közül egyet-egyet ádvent minden estéjén meggyújtott az árva gyermekek gyülekezetében. Az adventi vasárnapokat egy-egy nagy fehér gyertya jelezte, hétköznapokat egy-egy kis piros. Így érezhették a gyermekek magukhoz egyre közelebb és közelebb a Karácsonyestét, és Jézus születését.

A “Vadóc-ház”-ban folyó oktatás
A kocsikerékből készített adventi koszorú valahogy így nézhetett ki

A kis cukorkákat, bonbonokat rejtő adventi naptár is Németországban terjedt el, először talán ritka családi szokásként, majd ezt egy ilyen élményekkel felnövekvő gyermek vitte tovább, Gerhard Lang, akinek a családi vállalkozása már több mint száz éve készíti Németországban a csokoládét rejtő adventi kalendáriumokat. A világon sok gyermek által lett ismert az az öröm, melyet a kis Gerhard érezhetett, amikor az édesanyja az 1870-es években elé tette a kézzel készített német városkát ábrázoló naptárat, az ablakok mögött kis szalagos textilzsákokba csomagolt cukorkákkal.

Adventi Kalendárium az 1900-as évek elejéről
Gerhard Lang, aki kitalálta a sorozatban készült, nyomtatott adventi naptárt
Gerhard Lang (1881-1974), aki kitalálta a sorozatban készült, nyomtatott adventi naptárt

Adventi koszorú a magyar családokban

Régi magyar szokás szerint advent első vasárnapjára készítenek adventi koszorút. Ma fenyőágakkal, műanyag díszekkel, bolti gyertyákkal, jobb esetben az erdő-mező díszeivel készülnek a koszorúk. A régiek először keresztformát készítettek faágból, majd ezt fonták körbe vesszővel, szalmával, így alakult ki a koszorú alapja. A kör a világot jelképezi, amelyet az örökkévaló Isten teremtett, ezért borították örökzölddel. A kereszt középpontjába csipkebogyót tűztek, ez jelölte azt a mágikus pontot, ahol Isten belép a földi világunkba, és a kereszt négy végénél pedig, ahol ezek az örökzöld kört metszik egy-egy méhviasz gyertyát tűztek, melyek jelölték a fényt, amely az Istentől jön, és ahogy advent minden vasárnapján eggyel több gyulladt lángra, Isten fényessége úgy tölti be a világot.

Adventi koszorú, a közepén kereszttel

Mára a kereszt az ádventi koszorúból eltűnt, és sok helyen el is feledtük valódi jelentését, nem is gondolunk arra a láthatatlan pontra, amit a koszorú négy gyertyája – ha összekötjük az egymással szemköztieket – kijelöl. Sokatmondó ez a kép. A világ megvan, de a kereszt láthatatlanná vált. Nem szabad hagyni, hogy a szívünkből is kikopjon!

Advent a csend, a csendesség ideje, régen a böjt ideje is volt, a megtisztulásé, a fény befogadására való felkészülésé. Bensőséges volt, magányos volt és nem hivalkodó, nem külső fényekben pompázó, hanem belső, igazi fényben tündöklő. Ha manapság adventben végigmegyünk a nagyvárosok főterén, és fő utcáján sötétedés után, szinte nagyobb fényben úszik minden, mint nappal, a természetes fényben. Ez a kinti díszfényáradat nagy, lenyűgöző, és szépnek is tűnik, de vajon milyen a benti fényesség, a belső csend fénye, a megbocsátás fénye? Felkészültünk-e a Megváltó eljövetelére? Várjuk-e azt a békét, amely valóban csendet hoz?

Advent gyertyái sorban meggyulladnak a koszorún. A fény egyre nagyobb, mondhatjuk jelképesen: már elindult Fentről, a középpontból, Istentől, és már látni a világban jeleit. Nehéz észrevenni, mert a világ hamis fényei eltakarják, de aki keresi, aki vágyik rá, és megküzd érte, az megkaphatja ezt az erőt, az reménykedhet a türelem és vigasztalás Istenében.

Felhasznált cikkek:

csillagaszat.hu – betlehemi csillag

Rubicon – A Gergely-naptár bevezetése

A boldog mondások margójára – Gyökössy Endre

  • Boldogok, akik tudják, miért élnek, mert akkor azt is megtudják majd, hogyan éljenek.
  • Boldogok, akik összhangban vannak önmagukkal, mert nem kell szüntelen azt tenniük, amit mindenki tesz.
  • Boldogok, akik csodálkoznak ott is, ahol mások közömbösek, mert örömes lesz az életük.
  • Boldogok, akik tudják, hogy másoknak is lehet igaza, mert békesség lesz körülöttük.
  • Boldogok, akik nevetni tudnak önmagukon, mert nem lesz vége szórakozásuknak.
  • Boldogok, akik meg tudják különböztetni a hegyet a vakondtúrástól, mert sok zavartól kímélik meg magukat.
  • Boldogok, akik észreveszik egy diófában a bölcsőt, az asztalt és a koporsót, és mindháromban a diófát, mert nemcsak néznek, hanem látnak is.
  • Boldogok, akik lenni is tudnak, nemcsak tenni, mert megcsendül a csöndjük és titkok tudóivá válnak. Leborulók és nem kiborulók többé.
  • Boldogok, akik mentség keresése nélkül tudnak pihenni és aludni, mert mosolyogva ébrednek fel és örömmel indulnak útjukra.
  • Boldogok, akik tudnak elhallgatni és meghallgatni, mert sok barátot kapnak ajándékba és nem lesznek magányosak.
  • Boldogok, akik figyelnek mások hívására anélkül, hogy nélkülözhetetlennek hinnék magukat, mert ők az öröm magvetői.
  • Boldogok, akik komolyan tudják venni a kis dolgokat és békésen a nagy eseményeket, mert messzire jutnak az életben.
  • Boldogok, akik megbecsülik a mosolyt és elfelejtik a fintort, mert útjuk napfényes lesz.
  • Boldogok, akik jóindulattal értelmezik mások botlásait, akkor is, ha naivnak tartják őket, mert ez a szeretet ára.
  • Boldogok, akik el tudnak hallgatni, ha szavukba vágnak, ha megbántják őket, és szelíden szólnak, mert Jézus nyomában járnak.
  • Boldogok, akik mindebből meg is tudnak valósítani valamit, mert életesebb lesz az életük

Máté evangéliuma 5, 3-8-hoz

2020. november 11.

Erdőbénye közelében 2020. november 4-én

Nagyobb boldogság adni, mint kapni

2020. szeptember 27. vasárnap

Efezusi levél 3.13-21
Kérlek tehát titeket, ne csüggedjetek el az értetek szenvedett megpróbáltatásaim miatt, hiszen számotokra dicsőség ez.
Krisztus szeretetének megismerése
Ezért meghajtom térdemet az Atya előtt, akiről nevét kapja minden nemzetség mennyen és földön: adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy hatalmasan megerősödjék bennetek a belső ember az ő Lelke által; hogy Krisztus lakjék szívetekben a hit által, a szeretetben meggyökerezve és megalapozva képesek legyetek felfogni minden szenttel együtt: mi a szélesség és hosszúság, magasság és mélység; és így megismerjétek Krisztus minden ismeretet meghaladó szeretetét, hogy Isten mindent átfogó teljességére jussatok. Aki pedig mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk, a bennünk munkálkodó erő szerint: azé a dicsőség az egyházban Krisztus Jézus által nemzedékről nemzedékre, örökkön-örökké. Ámen.
Mt 14,12-14 Vendéglátás viszonzás nélkül
Azután szólt Jézus ahhoz is, aki őt meghívta: Ha ebédet vagy vacsorát készítesz, ne a barátaidat hívd meg, ne is a testvéreidet, a rokonaidat vagy a gazdag szomszédaidat, nehogy viszonzásul ők is meghívjanak téged. Hanem ha vendégséget rendezel, szegényeket, nyomorékokat, sántákat, vakokat hívjál meg, és boldog leszel, mert nincs miből viszonozniuk. Te pedig viszonzásban részesülsz majd az igazak feltámadásakor.

A vasárnap egyik fókusza – az efezusi levél

Sok kérdés merült fel az írásmagyarázókban az elmúlt közel húsz évszázadban, de azt nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy Pál apostol börtönből írta, röviddel halála előtt. Az efezusi levél és a kolosséi levél között nagyon sok az átfedés: ötvenöt vers szó szerint megegyezik. Úgy tűnik, hogy mindkét levél vivője Tükhikosz, aki börtöntársa volt Pálnak, és ő számol be a gyülekezeteknek az apostol helyzetéről.

Tükhikosz, Pál apostol hírvivője és börtöntársa

A levéllel kapcsolatos egyik alapvető kérdés, hogy kinek írta Pál. Nem valószínű, hogy kifejezetten csak az efezusiaknak. A levélről azt tudjuk, hogy a pogánykeresztényekhez fordul, a címzetteket kifejezetten pogányoknak nevezi, míg Efezusban jórészt zsidókból lett keresztények élhettek. A levél szerint a címzettek Krisztus nélkül éltek, Izrael szövetségétől elkülönítve, az ígéret szövetségétől idegenek. Ezen kívül az is feltűnő, hogy a levél a többi páli levéllel szemben személytelen, nincs meg a Pálra annyira jellemző személyes hangvétel, amely sok levele elején egy – mai korban digitális aláírásnak nevezik az ilyesmit – csak Pál által ismert közös információval indul. Ez azért is furcsa, mert a Cselekedetek könyve 19 fejezete szerint három évet töltött a városban, a 20. fejezetben pedig az efezusi presbiterektől vett búcsúja, az Újszövetség egyik legemberibb, legszemélyesebb részlete. Azt is írja az Efezusi levél elején, hogy nem ismeri személyesen a levél címzettjeit, csak hallomásból tud róluk. Az ősi kéziratok közül pedig egyetlen jelentősebb sem tartalmazza az első versben szereplő “Efezusban’ kifejezést.

Valószínűnek tartják, hogy Pál apostol levele az efezusiakhoz voltaképpen nem egyetlen gyülekezetnek íródott, hanem körlevél, amelyet Pál a kis-ázsiai gyülekezeteknek küldött ki. A Kol. 4,16-ban nem azt mondja, hogy a laodíceai levelet olvassátok fel, hanem a „Laodiceából jövő” levelet. Tehát egy úton lévő körlevélről van szó, amely abban a pillanatban éppen Laodiceában volt. Lehet, hogy éppen ez volt az efezusi levél, de az is lehetséges, hogy a körlevélbe, ahol éppen felolvasták, beleírták a helység nevét.

Az efezusi levél az egyike Pál apostol legfontosabb írásainak, és ez lehetett az, amelyet az apostol Kelet minden gyülekezetének kiküldött. A kolosséi levéllel való rokonság pedig abból eredhet, hogy az apostol a kolosséi levélből elhagyta mindazt, ami helyi és idői vonatkozású volt, de a legfontosabb pontokat nem, s így egy új levél jött létre, amellyel az embereket a Krisztus teljességére akarja elvezetni.

A levél gondolati központja pedig a hiten alapuló keresztény arányérzék, amely a szívben lakozó Krisztus által alakul ki.

A második, központi fókusz – a vendéglátás, a nagy lakoma példázatának felvezető gondolata

Itt elsősorban a nem számításból tett jótétemény van a középpontban. Régi latin mondás, egy szír származású felemelkedett rabszolgától, Publilius Syrustól származik, aki Julis Caesar idejében költői és előadói versenyt nyert, és közismert volt csattanós élceiről és tetszetős külsejéről, és munkásságát még Seneca is nagyra becsülte. Nos, ez a rabszolgából lett éles eszű bölcselő így ír: „Beneficium accipere libertatem est vendere.” – „Jótéteményt elfogadni annyi, mint eladni a szabadságot.”

Publilius Syrus a rabszolgából lett költő bajnok

Itt nyilvánvalóan a korra és a mára is jellemző oda-vissza ajándékozás, tartozás intézménye jelenik meg. Jézus pontosan ezzel szemben fogalmazza meg álláspontját: nem a viszonzásért adj, hanem azért, mert jót akarsz tenni. A nagy vacsora ismert bibliai kép, ahol konkrétan bekényszerítenek minden rászorulót az utcáról és az útkereszteződésekből, azok helyett, akiknek el lett készítve a vacsora, de nem akartak vele élni.

Ez a példázat szembe megy az egyház sok évszázados üzenetével, vagyis azzal, hogy csak a meghívottak juthatnak be az Isten országába. Máté evangéliumában viszont olvassuk a lelki feltételt: a királyi menyegzőre csak méltó ruhában lehet bejutni, aki nincs megfelelően öltözve, azt kivetik. A megfelelő öltözék viszont értelmezhető az egyház előírásának betartásán, de Jézus nem az egyház előírásaira vonatkozó üzenetet fogalmazott még meg, hanem a lelki tartalmat erősítette a farizeusok vallási külsőségeivel szemben.

Publilius Syrus, a szónok rabszolga egy másik latin mondása: “Aki nem tud ajándékozni, méltatlan a jótéteményre.” Jézus ennél tovább megy: „boldog leszel, mert nincs miből viszonozniuk.”

Apostolok cselekedeteiben olvassuk Jézus példázatának közmondássá vált összefoglalását: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.”

Id. Peter Breughel: Parasztlakodalom (1568)

A nagy vacsora kapcsán érdemes megemlíteni azt is, hogy szeptember folyamán két ünnepe is összekapcsolódik az evangélikus egyháznak, az aratási hálaadó ünnep és a teremtés ünnepe is. Hálát adunk mindazért, amit Istentől kapunk, de vajon jól tudunk-e élni a teremtett világ kincseivel. Sürgető kérdése ez világunknak, és önáltatás, ha azt gondoljuk, hogy keresztényként nem feladatunk a kérdésre válaszolni. Felesleges felülni az aktuális viták ringlispíljére, nem feladatunk megválaszolni, hogy a klímaváltozás milyen mértékben függ tőlünk, azaz a teremtett világ a meggondolatlan vagy gazdasági szempontokból igenis meggondolt emberi kizsákmányolásától. Személyes véleményem az, hogy habár az emberi befolyás mértékét nem tudjuk, a tevékenységünkkel sok esetben biztosan nem teszünk jót neki, vagyis visszaélünk Isten belénk vetett bizalmával.

Az is biztos, hogy bármelyik területét is nézzük az emberi hétköznapoknak, nagyon sokszor felelőtlen döntéseket hozunk, és nem megfelelően tanítjuk a fiatalokat a teremtett világ javainak megőrzésére. Itt a mi felelősségünk, amire ha nem figyelünk, hasonlóan meggondolatlanok vagyunk, mint a meghívottak, akik nem ügyeltek eléggé a hívó szóra. Elengedték a fülük mellett, mert a hétköznapi elfoglaltságaik pillanatnyilag mindig fontosabbak voltak Isten hívásánál. Ne legyünk ilyenek, ne legyünk figyelmetlenek a hívó szóra. Legyünk felelősek, vigyázzunk a teremtett világra, és kövessük a Jézus által legjobbnak tartott példát, amire még az apostolok is emlékeztek:

Mindezekben megmutattam nektek, hogy milyen kemény munkával kell az erőtlenekről gondoskodni, megemlékezve az Úr Jézus szavairól. Mert ő mondta: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” (ApCsel 20,35)

Ámen.

Neander Joachim: Dicsérd/Áldjad én lelkem… avagy az ősember és a protestáns egyházi ének kapcsolata

2020. szeptember 16.

Megjelent: D. Koren Emil: “…Irgalmadat éneklem”, Énekeink történetéből, Budapest, 2015. (első kiadása 1969.)

Neander Joachim (1650-1680)

Bármily különösen hangozzék is, ezt az éneket először a neandervölgyi ősember hallhatta volna, ha az ének keletkezése idején már több mint százezer éve le nem rágták volna a pleistocén kor férgei a húst-bőrt a koponyájáról. Igaz, hogy az ének szerzője sem gondolta, hogy az ihletés helyén kerek kétszáz év múlva egy százezer éves koponyát fognak találni. De az a furcsa koponyájú emberős sem gondolta, hogy embersége típusát a tudományos világ egy pietista énekköltő nevével fogja fémjelezni.

A tény mindenesetre az, hogy a Düsseldorf melletti Düssel patak völgyét öt évi szolgálata alatt is mélyen megszeretett és tisztelt Neander Joachimról nevezték el Neander-völgyének, mivel kedvenc sétahelye volt. Itt találták meg 1856-ban egy barlangban az ősember koponyáját. Énekünk szerzőjének rövid élete jelentős fordulatokkal gazdag. Brémában született 1650-ben. Fiatalkorának idején Undereyk Teodor igehirdetései vonzottak sokakat. Az egyház életének az a korszaka volt ez, amikor az igaz és tiszta tanítást oly mértékben tartották fontosnak (protestáns ortodoxia), hogy mellette a keresztyén életgyakorlat kezdett mellékessé válni. Ennek ellenhatásaként szóltak izzó szívű lelkipásztorok a megtérésről és keresztyén szent életről, annak kötelezéseiről és örömeiről (pietizmus).

Hollandia a református egyház számára ennek sajátos kohójává lett. Itt tanulva kapott döntő indításokat Undereyk, s vitte át Brémába. A fiatal Neander Joachim, a brémai latin iskola igazgatójának fia egy alkalommal csupán kíváncsiságból ment el meghallgatni, mivel Undereyk ellenfeleitől gúnyos torzképet kapott erről a papról, s hallgatva őt, jól el akart szórakozni.

A hatás éppen ellenkező volt. A kíváncsiságból figyelem, érdeklődés, odaadás és elszánás lett. Új életszemlélete és hite nevelői munkájában is meglátszott. A református fiatalember később kapcsolatot keresett a pietizmus evangélikus vezetőalakjával is. Spenerrel Frankfurtban találkozott.

1674-ben Düsseldorfba hívták az egyházi latin iskola rektorául. Az az öt év, amit ott töltött, rövid életének legfontosabb szakaszává vált. Ő maga is tartott bibliaórákat, s ebből kifolyólag sokat kellemetlenkedtek neki az egyház hivatalosai. A szomorú tapasztalatok között azonban költői vénája csak tisztult és érlelődött. Alig több mint félszáz éneket írt, de a református egyház egyik legjelentősebb énekszerzőjeként emlegetik.

Énekeit séta közben írta. Szövegükön is észre lehet venni, hogy a szabad természetben születtek, Isten teremtő munkájának dicséretére. 1679-ben 56 éneke jelent meg egy füzetben. “Úton, otthon és zöldben tartott áhítatok alkalmára íródott énekek” – írja róluk ő maga. Nem ír egyházról, ünnepekről. Inkább a hívő lélek Isten iránti mély szeretete csendül meg bennük. Ismerte a természet templomának szépségét, de nem tévedt el valami homályos panteizmusba.

Ugyancsak 1679-ben meghívást kapott szülővárosába, Brémába, hogy mestere, Undereyk mellett a dóm harmadik lelkészi állását töltse be. Életének bizonnyal legboldogabb esemény lehetett ez a hívás. Nagy lendülettel kezdett új szolgálatának, de már a következő évben súlyosan megbetegedett.

1680 pünkösd másodnapján örökre lehunyta szemét. Harmincéves volt mindössze. Rövid életének utolsó napjai is énekének kezdősorait prédikálják:

“Dicsérd/Áldjad én lelkem a dicsőség örök királyát.
Szállj fel trónja elé, mondván neki buzgó hálát.”

Rádiós igehirdetés a tállyai evangélikus templomból

2020. 07. 06.

(elhangzott 2019. július 7-én részleteiben – a közvetítés időbeli korlátaihoz igazodva)

A tállyai templom 2019 júniusában

Kegyelem és békesség nektek, Istentől, a mi Atyánktól, és a mi Urunktól, az Úr Jézus Krisztustól!

Imádkozzunk!
Hálásak vagyunk Istenünk, hogy nem hagysz magunkra, hanem biztos pont vagy az életünkben. Hozzád fordulunk, mert igéd bátorít a veled való közösség keresésére. Köszönjük, hogy még mindig hívsz magadhoz. Kérünk, áldd meg mai igehallgatásunkat, hogy megértsük hívásodat, és bátran kövessük útmutatásodat. Ámen.

Szószék, keresztelőkút, oltár (1892-es helyreállítás a 19. századi tűzvészek után)

Hallgassuk meg a mai vasárnap alapigéjét, amelyet Pál apostolnak a Kolosséiakhoz írt levelében olvashatunk, az első fejezet 21. versétől a 23-ig, a követezőképpen:

„Titeket is, akik egykor Istentől elidegenültetek és ellenséges gondolkozásúak voltatok gonosz cselekedeteitek miatt, most megbékéltetett emberi testében halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé. Ha ugyan megmaradtok a hitben szilárdan és egyenesen, el nem tántorodva az evangélium reménységétől, amelyet hallottatok, amely hirdettetett minden teremtménynek az ég alatt, és amelynek én, Pál, szolgájává lettem.”

Urunk, szentelj meg minket igéddel, a te igéd igazság! Ámen.

Szeretetteljes szívvel üdvözlöm az összegyülekezett hallgatóságot itt, a tállyai evangélikus templomban, Kossuth Lajos keresztelkedési helyén, illetve a rádióhallgatókat szerte Magyarországon és a határainkon túl, bárhol is hallgatnak minket!

Ennek a mai vasárnapnak az igéje egy olyan település lakóit szólítja meg, amely Krisztus után 66 környékén földrengésben elpusztult, Kolossé településen élő kis keresztény közösséget. Kolossé a mai Törökország területén, Kisázsiai félszigeten volt található a Efezustól keletre 200 km-re a félsziget belsejében Laodícea és Hierapolisz közelében, de mindkét településnél jelentéktelenebb volt, ráadásul egy földrengés nem sokkal később elpusztította, így az néhány évvel később arra járó Plinius a nagy római enciklopédista már fel sem jegyezte a település létét. Ma Törökországban két kisebb falu van a területén, amelyek szintén jelentéktelenek. Ami Kolosséval megesett, majdnem megesett ezzel a településsel is, ahol most vagyunk.

Tállyán hangzik el ez a prédikáció, és óhatatlan, hogy ne jusson eszünkbe Kolossé kapcsán ennek a  a községnek, illetve egy időben mezővárosnak a sorsa. A településen már az 1540-es években a Luther, Zwingli, Kálvin szellemében prédikált Szkhárosi Horvát András, nem volt akkor még református vagy evangélikus egyház, a 16. században reformáció követői voltak a Kárpát Medencében élők. Az ország ezen részén reformáció szellemisége hamar megszólította az embereket. Szolgált itt Dévai Bíró Mátyás és Károli Gáspár is. A környéken, Abaújszántón és itt Tállyán vezethető vissza a legrégebbre az evangélikus gyülekezet jelenléte. Ma is ismert tokaj-hegyaljai bor egyik jelentős termőterülete volt, Bél Mátyás által sok első osztályúnak besorolt dűlővel, de 1700-as évek elején a hajdúk dúlták fel, lakossága néhány százra apadt, az országrész teljesen elnéptelenedett. Majd egyre gyorsabban telepedtek le különféle nemzetségek, pedig nem volt egyszerű itt az élet: 1810 után 3 nagy tűvész is pusztította a települést, amelyben a település nagy része a protestáns templomokkal együtt elpusztult, a földesúrnak járó bordézsma is sokat elvett a szőlővel foglalatoskodóktól, majd 1885-ben jött híre a filoxéra terjedésének. Tokaj-hegyalján nem hitték, hogy idáig érhet a vész, nem is foglalkoztak vele. A szőlő addig mindenféle növényvédelem és rendezettség nélkül nőtt, Tállya településen 5000 fő lakott és élt a szőlőből, vitték a magyar királyi, az osztrák, lengyel, orosz piacokra. Sokféle vallás, sokféle nemzetiség, mindegyikük templomot épített magának. De 1864-re, mire a filoxéra, vagy szőlőgyökértetű teljesen elpusztította a korábbi szőlőket, a lakosság a felére csökkent, nemcsak Tállyán, hanem sok más hegyaljai településen is.

Visszaugorva az ólori Ázsia provinciába, Kolossénak elhelyezkedése nem volt a legszerencsésebb. Frígiának hívták akkoriban Kis-Ázsiának ezt a részét, és Ciceró fogalmazott úgy, amikor valakit ki akart gúnyolni, hogy „nem hiába mondják, hogy Frígiánál is messzebről érkezett”. Viszont annyira azért nem volt értéktelen ez a vidék.

Kolossé napjainkban

A Google-ön található képek egyikeValódi átjáróháza volt a hettita, kelta, görög és perzsa seregeknek. Békés időben viszont virágzott. Frígiában élt Mídász király (a legenda szerint amihez hozzáért, arannyá változott), és a kincséről híres Krőzus is, akinek gazdagsága és pazarlása azóta is közmondásos. A világnak erről a szegletéről indultak a világhódító termékenység kultuszok, és a kereszténység nagy ókori riválisa, a Mitrász-vallás is. A Kolosséval szomszédos Ladodícea, a Jelenések könyvének is egyik címzettje, az ott lakókról azért nem sok jót nem mond a Jelenések könyvének írója, a se hideg, se forró hitű, se hús se hal gyülekezet, és Hierapolisz, ahol gyógyhatású forrás tört fel a földből és Apolló istenséget tisztelték.

Ez időben Pál apostol szervezte a kis-ázsiai gyülekezeteket, de éppen Efezusban, a nagy kikötővárosban raboskodott. Epafrász, Pál apostol tanítványa Kolosséból származott. Ő az, aki megcáfolja a régi mondást, senki sem próféta a maga hazájában. A kolosséi levél szerzőségét sokan vitatják, de a pontos teológiai megfogalmazások biztosíthatják, hogy Pál apostol legalábbis részt vett a megírásában, vagy útmutatást adott tanítványai körének. Epafrász zsebében  a Pál apostol segítségével megírt levéllel – visszatért Kolosséba, ahol a gyülekezet vezetője lett. A kolosséi keresztény közösséget csak Pál leveléből ismerhetjük, sem előtte, sem később nem tűnt fel ez a kis gyülekezet, hiszen a falu eltűnt a föld színéről a pár évvel későbbi földrengés következtében, de nagy szolgálatot tett minden hasonló problémával küzdő gyülekezetnek.

Az írásmagyarázattal foglalkozók úgy tudták kideríteni a kis gyülelekezet problémáját, hogy megvizsgálták, milyen szavakat, fogalmakat idéz Pál apostol a levelében a megszokottól eltérően. Ilyen szavak: … a filozófia, … a világ építő elemei és a pléróma – görög szó, az istenti szférát jelentheti. A Kolosséi gyülekezetet ért filozófiai hatás a kor legdivatosabb szellemi fuvallata lehetett, asztrológiai vonásokkal, talán a mai ezotériához hasonló. Az elemek minden bizonnyal a négy alapelem és az ötödik elem, az isteni szféra. De mivel ez is elem, úgy gondolták ennek a filozófiának a terjesztői, hogy az Istent is az elemeket befolyásoló törvények alá vetették. Az ókori ember hite szerint a sorsa a csillagokban van megírva (sokan ma is mondják ezt boldogtalanul az eget kémlelve), de mert az égitestek az elemek törvényei alá vannak vetve az ember sorsa is az elemektől függött. Égitestek által meghatározott napokat különböztettek meg. Minden bizonnyal az történt, hogy a gyülekezetben ezt a filozófiát be akarták építeni a keresztény hitük rendszerébe.

Érdekes volt, hogy a mai vasárnapra készülve egyszerre olvastam Cserháti Sándor 1978-ban kiadott Kolosséi levélről szóló kommentárját, és közben, hogy mást is olvassak, időtöltésként Stephen Hawking nagy művéből az idő rövid történetéből készült még rövidebb változatot. ő először, 1988-ban publikálta írását. Stephen Hawking az utóbbi évtizedek egyik legzseniálisabb gondolkodója, aki az életetét egy beteg emberi test roncsában töltötte, de ez nem befolyásolta abban, hogy elméje a huszadik század végének egyik legzseniálisabbja legyen.

Különleges dolog volt, amikor szinte ugyanaznap olvastam a két kiadványban, hajdani tanárom, Cserhát Sándor és Stephen Hawking könyvében két nagyon hasonló dologról. Isteni szféra, vagy más néven Éter. …. Pár évvel, évtizeddel ezelőtt, amikor az internet előtti időkben rádió még sokkal nagyobb részét tette ki az emberi tájékoztatásnak, többször lehetett találkozni a kifejezéssel: az éter hullámain szól a zene, vagy a rádióműsor.
Ma is mondhatnánk, hogy az éter hullámain érjük el azokat, akik istentiszteletet szeretnének vasárnap otthonukban hallgatni. Az éter az isteni elem volt az ókorban, és a 19. században egy rövid időre komoly, Nobel díjas tudósok vissza akarták hozni a köztudatba – írja Stephen Hawking. Nem tudták ugyanis megmagyarázni, hogy a megmérhető sebességű fény miért érkezik a földre a Napból az év minden szakaszában ugyanolyan gyorsan, akkor is, amikor a Föld távolodik a Naptól elliptikus pályáján, és akkor is, amikor közeledik. Úgy gondolták, hogy a fény elektromágneses hullámai egy láthatatlan mezőn, az éteren terjednek (innen az éter hullámai kifejezés a rádió adás esetében is). Aztán a 20. század elején egy lángelme, Albert Einstein relativitás elmélete tett rendet az ügyben, megcáfolva az éter létezését,. A kifejezés maradt a köztudatban, egészen máig, amikor már a rádióhullámok helyett a mai fiatalok a vezeték nélküli internetet keresik, és fel sem merül az éter hullámai kifejezés, legfeljebb a térerő megléte jelent számunkra kérdést.

A Pál apostol korában még létező Kolosséi gyülekezetbe érkező ókori görög filozófia sokféle lehetett. Volt olyan görög filozófus, pl. Empedoklész, aki azt mondta, hogy a gonosz emberi léleknek vándorolnia kell a legmagasabb szintű elemig, az isteni szféráig, és ehhez bizonyos elemeket tisztelni kell, nem szabad megenni vagy érinteni bármit. Ez nagyon jól illett sokak számára a zsidó vallás előírásai közé, pl. Filó tanítása is ilyen volt, de a matematikát máig meghatározó Pitagóreusok is hasonlóan gondolkodtak. Valamilyen beavatási szertartást is rebesgethettek a gyülekezetben, angyalokat és a szombat nap megtartásának fontosságát, mert Pál apostol mindezek ellen beszél a Kolosséi levélben. Valamilyen különös vallási keveredés, szinkretizmus üthette fel a fejét a gyülekezetben. Valljuk be, sokszor ma is sokan vannak úgy, hogy vallási gondolkodásukban sok minden keveredik egymással, komoly meggyőződés nélkül, talán a „nem árt hinni valamiben” gondolkodás alapján sok mindent elfogadnak, kevernek összeolvasztanak. Körülbelül 10 évvel ezelőtt jártam egy alföldi városban, ahol egy plakátra lettem figyelmes, amely egy szombati vallási alkalmat hirdetett. A szervező nem kevesebbet vállalt, mint hogy megidézi Szűz Máriát, Buddhát, Allahot és a hirdetés szövege szerint ott lesznek még sokan mások is, és mindezt egy asztrológiai alkalom keretében. Úgy látszik hasonló filozófia fel-felbukkan manapság is.

Sokkal fontosabb, hogy a vallásosság múló divatnak tűnik. A mai fiatal és középkorú generáció úgy gondolja, hogy nincs szükség a kereszténységnek arra a formájára, amely a nagyszüleik életvezetésébe belefért. Mondhatjuk csúnya szóval, hogy a népegyházi vallásosság már a múlté. Igen, csak mi jön helyette. Milyen közösségformáló erőt, szeretetmegtartó és közösségépítő formát fog találni ehelyett az új generációk sora. Mert leginkább csak a panaszt hallani az elidegenedő, kérdéseket feltenni nem merő, lelki bajaikat nem vállaló fiatalokról.

Sokfelé megfordulok lelkészi szolgálatom során. Egész Zemplén megyét lefedi a munkám területe, de még a miskolc Egyetem Ökumenikus Lelkészségén is végzek szolgálatot. A 14 és 60 év közötti korosztály legnagyobb része hátat fordított a vallásosságnak, de valamit zörnyen hiányol az életéből, és azt megpróbálja filozófiával betölteni (és itt nem a filozófia tudományra gondolok, hanem valami sajátos filozofálgatásra) de nem találja sem a kérdéseit, a válaszokról pedig nem is lehet álmodni. Csak vegyszerek segítségével keres feloldódást, és nem tud a bűnök feloldozásáról, illetve ha már hallott róla, azt klerikális katyvasznak érzi.

Biztosan újra kell gondolnia az egyháznak azt, hogyan adja tovább az isteni igazságot, mert igazság van a Bibliában, csak nem tudjuk ehetően tálalni. Aztán ott van az elmúlt évszázadok terhe is. A mai nagymamákat még nagymamáik fogták kézen és vitték a templomba, még akkor is ha tiltották. Aztán eljött az az idő, amikor divat lett templomba menni, viszont aki tényleg lelki felüdülésre vágyott, azt kinézték, talán a korábbi, vallással szemben ellenséges közeg késleltetett hatását a 21. század elején hozta meg.

Iskolalelkészként dolgoztam Miskolcon hét éven keresztül az evangélikus gimnáziumban, majd az általános iskolában és az óvodában is, és volt szerencsém elsősöknek tanítani nem csak a bibliai történeketek, hanem olyan énekeket, amelyeket lelkesen tanultam meg fiatalként, és örömmel adtam nekik tovább. Egy alkalommal a vasárnapi istentiszteletre hívtuk az elsős osztály diákjainak szüleit, hogy hallgassák meg, milyen örömmel énekelnek a gyerekek a templomban. Mindig szerettem fotózni, és máig őrzök két fényképet, amit akkor készítettem. A templompadban a műsorukra izgatottan váró gyerekekről, akik otthon érezték magukat, és a szülőkről, akik ott szorongtak nem tudván, hogy mire számítsanak egy ilyen számukra idegen helyen. Egy idősebb katolikus paptól hallottam a gondolatot, amely bennem is megfogalmazódott az utóbbi időkben. Korábban az idős korosztály vitte el a templomba a fiatalokat, már az maradt az utolsó esély, hogy a fiatal generáció hozza vissza a nagymamákat a templomba. És higgyétek el testvéreim, ez nem az egyház utolsó esélye, hanem nektek, bolyongó embereknek az utolsó esélyetek. Az egyház önmagában látszólag csak egy szervezet. A láthatatlan egyház – nem valami összeesküvésre, titkos szervezetre kell gondolni, – a láthatatlan egyház, az a szeretetközösség, ami ma sok helyen hiányzik.

A mai vasárnap a tévelygő emberről szól. A bolyongás, eltévelyedés az ember sajátja volt a történelem minden időszakában. A népmesék is mind arra bíztatták a gyerekeket, hogy kerekedjenek fel és próbáljanak szerencsét, de még a tékozló fiú története is erre bíztatja az idősebb, apja portáján ott ragadt lusta fiatalt, a tékozló fiú bátyját. A mai fiatal hibája az, hogy eltévedt, bolyong, nem találja a helyét a világban. Számtalanszor hallom, hogy régen milyen jó volt, mert a fiataloknak megvolt a helyük, megtanulták, hogy mi kell nekik. Óvodától a katonaságig, majd a házasságig. Nem gondolom azt, hogy a kényszer jóra vezette a mai generációt, talán ennek isszuk a levét, a sok valamikori úttörő, nem akarja fehér ingbe és piros nyakkendőbe kényszeríteni a mai fiatalokat, ellenben az egyház lelkészeire sem meri bízni, csak addig, amíg az egyházi iskola előnyeit akarja ideig-óráig használni.

Túróczy Zoltán püspök 1957-ben nem messze innen, Hernádbűdön felavatott egy kis templomot, ami azóta már olyan romos, hogy nem lehet benne istentiszteletet tartani, pedig az 56-os forradalom után kevesebb, mint egy évvel evangélikus templomot szentelni nem volt kis dolog. Mára az akkor sem nagyszámú gyülekezetnek csak a töredéke van, de ugyanez a helyzet egész Zemplén megyében. Nagy keresztje az evangélikus vallásnak Magyarországon, hogy kevesen vagyunk (pedig ahhoz képest hatalmas munkát végzünk intézményeinkben és gyülekezeteinkben). Az országnak ezen a részén mindig is így volt. Doktor Dienes Dénestől, a sárospataki kollégium gyűjteményének igazgatójától tudom, hogy 1830-ban Abaújkérben egyezményt írtak alá a reformátusok és az evangélikusok, hogy egymás híveit pásztorolhatják a református és evangélikus lelkészek – keresztelést, konfirmációt, temetést végezhetnek – egy kivétel volt, az esküvő! Azt saját felekezetű lelkésznek kellett végeznie. Az indok az volt, hogy ha a zenészeket meg tudta fizetni az ifjú pár, akkor a lelkész útiköltségét is legyen szíves kifizetni. Sok faluban volt így, kevesen voltak az evangélikusok, pl. Erdőbényén is évente két evangélikus istentisztelet volt, mégis tartották az evangélikusságukat a gyülekezet tagjai, nemrég álltam közülük az utolsó, Lavotha Béla sírjánál 99 esztendőt kapott Istentől az életúton, pedig több évet töltött szovjet hadifogságban. De ugyanígy 99 esztendős asszonyt látogattam sokáig a tokaji idősek otthonában, akinek dédunokái halála után visszataláltak a gyülekezetbe és megkeresztelkedtek. Sajnos a száz évvel ezelőtt még Tállyán, és még Sátoraljaújhelyen is (ahol idén 125 éves a templomunk) több száz fős evangélikusság eltűnt, töredéke maradt csupán. Nem is számolnak velünk, nem is emlékeznek ránk, pedig jelen vagyunk, használni szeretnénk az értékeinket, csak éppen sokan nem tudnak rólunk. Két éve ünnepeltük Luther 95 tételének 500. évfordulóját. Sok helyen az evangélikusokról, Luther egyházáról meg sem emlékeztek, pedig a 16. századi magyar református lelkészek legtöbbje Wittenbergben tanult Luther legközelebbi kollégájától Melanchthon Fülöptől, aztán a kor azt hozta, hogy a magyar települések a svájci, azaz a kálvini, a német és szlovák nyelvű protestáns települések a  lutheri felekezetet követték. A feljegyzések szerint Tállya és Abaújszántó az itt élő földesuraknak köszönhette, hogy egy darabig a lutheri tanokat követték, mert az Alaghi és Perényi nemesi családok ragaszkodtak az ostyához az úrvacsorában, ahogyan a lutheri tanok szerint tartották az istentiszteletet, így van ezeknek a településeknek ősi lutheránus temploma.

A Kolosséi levélben azt olvassuk, hogy meg kell maradni szilárdan a hitben. Azt gondolom ma ezzel már elkéstünk. Két éve Wittenbergben láttam, hogy leginkább csak az jár Luther templomába, aki turistaként a reformáció városát megy megnézni. Pál apostolt nem tudtuk követni, nem maradtunk meg szilárdan a hitben, nála régebbre kell tekinteni, Ezékiel szavára kell hallgatni, amit Fiser Béla barátom, az Miskolci Egyetem ökumenikus gyülekezetének tagja, az egyetem kutatója olvasott fel az istentisztelet elején olyan szépen: „térjetek hát meg, és éljetek!” Kossuth Lajos 1892-ben írt levelében a tállyai evangélikus gyülekezetnek, akik támogatását kérik a romtemplom felújítására, amely közadakozásból történt. (Mondhatnánk, hogy szégyellje magát a tállyai, hogy nem tudta felújítani a templomot, de éppen a filoxéra járvány kellős közepén történt a levélváltás, amely egész Hegyalját megrendítette évtizedekre. Kossuth, aki megírja levelében, hogy Tállyán keresztelték, azt írja Magyar Hazánkról – nagyon szép bibliai metaforával –, hogy a „a leányzó nem halt meg csak aluszik” Mt 9,24-ből, Jairus lányának feltámasztásából idéz.

Kossuth emléktáblája, melyet 1892-ben, a templom felújításakor állítottak

Valóban ilyen tetszhalott állapotban vagyunk, ideje lenne felkelni és megtérni. Sokkal jobban érzi magát az ember egy friss kezdet után, mint a hiábavaló várakozásban.

(Túróczy Zoltán evangélikus püspök 1953-ban erről prédikált ezekben a napokban (1948, 1956)

Senki pedig, ha gyertyát gyújt, be nem fedi azt valami edénnyel, sem az ágy alá nem rejti, hanem a gyertyatartóba teszi.” Lk 8, 16-18. A példa, amivel az Úr ezt a magatartást megbélyegzi, azt mutatja, hogy a hit eltitkolását oly esztelenségnek tartja, amelyhez foghatót még a legvérmesebb emberi képzelet sem tud kitalálni. Sok bolond ember van ugyanis ezen a világon, de olyan, aki gyertyát gyújt, s azután véka alá rejti, hogy ne világítson, nemigen akad. Mert vagy sötét van és szükség van a világosságra, akkor meggyújtom a gyertyát, s hagyom hogy világítson, vagy nincs szükség világításra, avagy valami okból nem szabad világítani, akkor nem gyújtom meg a gyertyát. Mindkettő értelmes cselekedet. Ha azonban szükséges és lehetséges a világítás, s akkor meggyújtom a gyertyát, ellenben nem engedem, hogy világítson, hanem egészen eltakarom, az már bolondság. Akkor miért nem fújom el a gyertyát. Mit csalom magam azzal, hogy a véka alatt van világosságom? Úgy sincs, mert elalszik, ha nem juthat levegőre. Jó ezt a leckét megtanulnunk, mert az ilyen titkolódzók rendszerint nagyon eszes, bölcs mérsékletű, ügyes diplomatáknak tartják magukat. Az Úr véleménye róluk pont az ellenkezője. 2. A hit eltitkolása engedetlenség Az előbb idézett képből világos, hogy Urunk véleménye szerint a gyertya a gyertyatartóba való és nem a véka alá. Az a rendeltetése, hogy világítson. Ha fényét elrejti, Istentől nyert hivatásával kerül ellentétbe. Természetesen a gyertya elhelyezkedése nem erkölcsi cselekedet, s ezért nem is kérhető számon, de az ember magatartása, aki nem világít, holott arra rendeltetett, erkölcsi cselekedet, s ezért, mint engedetlenség, számon kérhető. Isten számon is kéri. Ennek az engedetlenségnek külön minősítő körülménye is van. Mikor Jézus eltávozott erről a földről, munkáját a tanítványaira bízta. Nem létesített hatalmas szervezetet, nem csinált valami propagandaközpontot, hanem bízott abban, hogy a megváltott lelkek tovább fogják mondani a váltság örömhírét, tanúbizonyságai lesznek annak, ami történt, s ami mindenkivel megtörténhetik immár. Apró kis fénypontok lesznek, eligazító sugarak a sötétben botorkáló bűnösök számára. Amikor tehát azt mondja tanítványainak: „Ti vagytok a világ világossága”, e mögött nem csupán a fölöttünk hatalommal rendelkező Úr parancsa van, hanem a barát bizalma is, aki reánk bízza művét, miért életét is feláldozta. A fény elrejtése tehát nem egyszerű engedetlenség. Jézus csalatkozik általa abban, akiben megbízott, s akit bizonyságtételre elhívott. Nem csalatkozott-e Jézus énbennem is?
3. A hit eltitkolása felelőtlenség a ránk bízottakkal szemben. A gyertyát azért teszik a gyertyatartóba, hogy – amint az ige mondja – „akik bemennek, lássák a világot”. A gyertya tehát nem azért ég, hogy csak égjen, hanem szolgálata van. Világítania kell. Ugyanígy van szolgálata minden hitre jutott embernek is. Isten senkit sem vezet hitre csak azért, hogy az illető maga hitre jusson, hanem azért is, hogy rajta keresztül azután mások is hitre jussanak. Mindenkinek haszonra adatik a Lélek kijelentése (I. Kor. 12,7). Aki tehát véka alá rejti hitét, az nemcsak Isten parancsával helyezkedik szembe, tehát – így is mondhatjuk – istentelen magatartást tanúsít, hanem egyben a másik ember üdvösségét is hátráltatja, tehát – így is mondhatjuk – embertelen magatartást tanúsít. Olyan, mint az az orvos, aki tudna egy utcai szerencsétlenség áldozatán segíteni, de letagadja, hogy orvos, s tovább siet. Olyan, mint az élelmiszerhalmozó, akinek kamrájában talán garmadaszámra áll az élelem, talán romlik is már, de elnézi, hogy más nélkülöz. Ha valakire fokozott mértékben áll, akkor a hitrejtegetőkre különösen áll: „Aki tudna jót cselekedni és nem cselekszik, bűne az annak” (Jakab 4,17). A gyertya példája még egy szempontból súlyosbítja ezt a felelőtlenséget. A gyertya fogyása független attól, hogy hány embernek világít. Egyformán fogy, akár egy ember ül az asztal mellett, akár egy nagy család tartózkodik mellette a szobában. A hívő sem lesz szegényebb azzal, ha hitét továbbadja. A hitnek ezt a világító felelősségét nem általánosságban állapítja meg az ige, hanem konkrét emberekre utal, „akik bemennek”. Azokra tehát, akik velünk együtt élnek, egy családot alkotnak, egy munkában foglalatoskodnak, akik tehát a szívünkhöz közel vannak, akiket szeretnél boldognak tudni és látni. Nem vagy-e embertelen szeretteiddel szemben? Világítsz nekik Jézus felé? 4. A hit eltitkolása bizalmatlanság Isten előkészítő munkájával szemben. Az ige így folytatódik: „Mert nincs oly titok… világosságra ne jőne” (17. v.). Ez a vers nemcsak a bűnös fenyegetése, hanem a bátortalan bíztatása is. A hitre jutásnak is van ugyanis egy titokzatos ideje. Ez a lappangási időszak. Olyan ez az idő, mint mikor az édesanya a szíve alatt hordja a gyermeket. Megvan már, de még nem jött világra. A hívő bizonyságtétele termi meg azután Istennek ez az előkészítő munkája a gyümölcsét. Így volt előkészítve Zakeus. Jézus egyetlen látogatása elég volt, hogy üdvössége legyen házának. Így volt előkészítve Saul. Ananiás látogatása elég volt, hogy Pál legyen belőle. Mit tudod te, ki úgy félsz bizonyságot tenni, hogy nem a régi magvetés learatására és betakarítására küld-e Isten téged! A kipattant titok, a nagyvilágra került sóvárgás Isten után, sokszor mutatja, hogy aratósztrájkot csináltál volna, ha nem teszel bizonyságot.
5. A hit eltitkolása önmagunk megszegényítése. A 18. v. ezt mondja: „Meglássátok, elvétetik tőle”. Isten minden ajándéka kötelez. A fel nem használt ajándékot Isten visszaveszi. Az elásott talentumot elrejtője elveszti. A véka alá rejtett gyertya elalszik. Aki ellenben ad, az kap. Minél többet ad, annál többet kap. A megosztott hit megszaporodott hit. Minket is hív ma az Úr a bizonyságtevésre, a világító élet bizonyságtevő szolgálatára. Meglássátok azért, mi módon hallgatjátok az Ő hívó szavát. Óh, bárcsak ne találtatnánk sem képmutatóknak, sem bujkálóknak, hanem bizonyságtevőknek, egyszerű kis gyertyaszálnak, felülről kapott fénnyel világítónak a házak asztalán! )
Ámen.

Az Anttenna Hungária műholdas autója a templom előtt – adásra készülve (2020. 07. 07.) közben a Nefelejcs Népdalkör próbál
A fotó a rádiós istentisztelet felvétele közben készült

Köszönjük WordPress! | Sablon: Baskerville 2, Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑