2020. szeptember 16.
Megjelent: D. Koren Emil: „…Irgalmadat éneklem”, Énekeink történetéből, Budapest, 2015. (első kiadása 1969.)
Bármily különösen hangozzék is, ezt az éneket először a neandervölgyi ősember hallhatta volna, ha az ének keletkezése idején már több mint százezer éve le nem rágták volna a pleistocén kor férgei a húst-bőrt a koponyájáról. Igaz, hogy az ének szerzője sem gondolta, hogy az ihletés helyén kerek kétszáz év múlva egy százezer éves koponyát fognak találni. De az a furcsa koponyájú emberős sem gondolta, hogy embersége típusát a tudományos világ egy pietista énekköltő nevével fogja fémjelezni.
A tény mindenesetre az, hogy a Düsseldorf melletti Düssel patak völgyét öt évi szolgálata alatt is mélyen megszeretett és tisztelt Neander Joachimról nevezték el Neander-völgyének, mivel kedvenc sétahelye volt. Itt találták meg 1856-ban egy barlangban az ősember koponyáját. Énekünk szerzőjének rövid élete jelentős fordulatokkal gazdag. Brémában született 1650-ben. Fiatalkorának idején Undereyk Teodor igehirdetései vonzottak sokakat. Az egyház életének az a korszaka volt ez, amikor az igaz és tiszta tanítást oly mértékben tartották fontosnak (protestáns ortodoxia), hogy mellette a keresztyén életgyakorlat kezdett mellékessé válni. Ennek ellenhatásaként szóltak izzó szívű lelkipásztorok a megtérésről és keresztyén szent életről, annak kötelezéseiről és örömeiről (pietizmus).
Hollandia a református egyház számára ennek sajátos kohójává lett. Itt tanulva kapott döntő indításokat Undereyk, s vitte át Brémába. A fiatal Neander Joachim, a brémai latin iskola igazgatójának fia egy alkalommal csupán kíváncsiságból ment el meghallgatni, mivel Undereyk ellenfeleitől gúnyos torzképet kapott erről a papról, s hallgatva őt, jól el akart szórakozni.
A hatás éppen ellenkező volt. A kíváncsiságból figyelem, érdeklődés, odaadás és elszánás lett. Új életszemlélete és hite nevelői munkájában is meglátszott. A református fiatalember később kapcsolatot keresett a pietizmus evangélikus vezetőalakjával is. Spenerrel Frankfurtban találkozott.
1674-ben Düsseldorfba hívták az egyházi latin iskola rektorául. Az az öt év, amit ott töltött, rövid életének legfontosabb szakaszává vált. Ő maga is tartott bibliaórákat, s ebből kifolyólag sokat kellemetlenkedtek neki az egyház hivatalosai. A szomorú tapasztalatok között azonban költői vénája csak tisztult és érlelődött. Alig több mint félszáz éneket írt, de a református egyház egyik legjelentősebb énekszerzőjeként emlegetik.
Énekeit séta közben írta. Szövegükön is észre lehet venni, hogy a szabad természetben születtek, Isten teremtő munkájának dicséretére. 1679-ben 56 éneke jelent meg egy füzetben. „Úton, otthon és zöldben tartott áhítatok alkalmára íródott énekek” – írja róluk ő maga. Nem ír egyházról, ünnepekről. Inkább a hívő lélek Isten iránti mély szeretete csendül meg bennük. Ismerte a természet templomának szépségét, de nem tévedt el valami homályos panteizmusba.
Ugyancsak 1679-ben meghívást kapott szülővárosába, Brémába, hogy mestere, Undereyk mellett a dóm harmadik lelkészi állását töltse be. Életének bizonnyal legboldogabb esemény lehetett ez a hívás. Nagy lendülettel kezdett új szolgálatának, de már a következő évben súlyosan megbetegedett.
1680 pünkösd másodnapján örökre lehunyta szemét. Harmincéves volt mindössze. Rövid életének utolsó napjai is énekének kezdősorait prédikálják:
„Dicsérd/Áldjad én lelkem a dicsőség örök királyát.
Szállj fel trónja elé, mondván neki buzgó hálát.”
