Rádiós igehirdetés a tállyai evangélikus templomból

2020. 07. 06.

(elhangzott 2019. július 7-én részleteiben – a közvetítés időbeli korlátaihoz igazodva)

A tállyai templom 2019 júniusában

Kegyelem és békesség nektek, Istentől, a mi Atyánktól, és a mi Urunktól, az Úr Jézus Krisztustól!

Imádkozzunk!
Hálásak vagyunk Istenünk, hogy nem hagysz magunkra, hanem biztos pont vagy az életünkben. Hozzád fordulunk, mert igéd bátorít a veled való közösség keresésére. Köszönjük, hogy még mindig hívsz magadhoz. Kérünk, áldd meg mai igehallgatásunkat, hogy megértsük hívásodat, és bátran kövessük útmutatásodat. Ámen.

Szószék, keresztelőkút, oltár (1892-es helyreállítás a 19. századi tűzvészek után)

Hallgassuk meg a mai vasárnap alapigéjét, amelyet Pál apostolnak a Kolosséiakhoz írt levelében olvashatunk, az első fejezet 21. versétől a 23-ig, a követezőképpen:

„Titeket is, akik egykor Istentől elidegenültetek és ellenséges gondolkozásúak voltatok gonosz cselekedeteitek miatt, most megbékéltetett emberi testében halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé. Ha ugyan megmaradtok a hitben szilárdan és egyenesen, el nem tántorodva az evangélium reménységétől, amelyet hallottatok, amely hirdettetett minden teremtménynek az ég alatt, és amelynek én, Pál, szolgájává lettem.”

Urunk, szentelj meg minket igéddel, a te igéd igazság! Ámen.

Szeretetteljes szívvel üdvözlöm az összegyülekezett hallgatóságot itt, a tállyai evangélikus templomban, Kossuth Lajos keresztelkedési helyén, illetve a rádióhallgatókat szerte Magyarországon és a határainkon túl, bárhol is hallgatnak minket!

Ennek a mai vasárnapnak az igéje egy olyan település lakóit szólítja meg, amely Krisztus után 66 környékén földrengésben elpusztult, Kolossé településen élő kis keresztény közösséget. Kolossé a mai Törökország területén, Kisázsiai félszigeten volt található a Efezustól keletre 200 km-re a félsziget belsejében Laodícea és Hierapolisz közelében, de mindkét településnél jelentéktelenebb volt, ráadásul egy földrengés nem sokkal később elpusztította, így az néhány évvel később arra járó Plinius a nagy római enciklopédista már fel sem jegyezte a település létét. Ma Törökországban két kisebb falu van a területén, amelyek szintén jelentéktelenek. Ami Kolosséval megesett, majdnem megesett ezzel a településsel is, ahol most vagyunk.

Tállyán hangzik el ez a prédikáció, és óhatatlan, hogy ne jusson eszünkbe Kolossé kapcsán ennek a  a községnek, illetve egy időben mezővárosnak a sorsa. A településen már az 1540-es években a Luther, Zwingli, Kálvin szellemében prédikált Szkhárosi Horvát András, nem volt akkor még református vagy evangélikus egyház, a 16. században reformáció követői voltak a Kárpát Medencében élők. Az ország ezen részén reformáció szellemisége hamar megszólította az embereket. Szolgált itt Dévai Bíró Mátyás és Károli Gáspár is. A környéken, Abaújszántón és itt Tállyán vezethető vissza a legrégebbre az evangélikus gyülekezet jelenléte. Ma is ismert tokaj-hegyaljai bor egyik jelentős termőterülete volt, Bél Mátyás által sok első osztályúnak besorolt dűlővel, de 1700-as évek elején a hajdúk dúlták fel, lakossága néhány százra apadt, az országrész teljesen elnéptelenedett. Majd egyre gyorsabban telepedtek le különféle nemzetségek, pedig nem volt egyszerű itt az élet: 1810 után 3 nagy tűvész is pusztította a települést, amelyben a település nagy része a protestáns templomokkal együtt elpusztult, a földesúrnak járó bordézsma is sokat elvett a szőlővel foglalatoskodóktól, majd 1885-ben jött híre a filoxéra terjedésének. Tokaj-hegyalján nem hitték, hogy idáig érhet a vész, nem is foglalkoztak vele. A szőlő addig mindenféle növényvédelem és rendezettség nélkül nőtt, Tállya településen 5000 fő lakott és élt a szőlőből, vitték a magyar királyi, az osztrák, lengyel, orosz piacokra. Sokféle vallás, sokféle nemzetiség, mindegyikük templomot épített magának. De 1864-re, mire a filoxéra, vagy szőlőgyökértetű teljesen elpusztította a korábbi szőlőket, a lakosság a felére csökkent, nemcsak Tállyán, hanem sok más hegyaljai településen is.

Visszaugorva az ólori Ázsia provinciába, Kolossénak elhelyezkedése nem volt a legszerencsésebb. Frígiának hívták akkoriban Kis-Ázsiának ezt a részét, és Ciceró fogalmazott úgy, amikor valakit ki akart gúnyolni, hogy „nem hiába mondják, hogy Frígiánál is messzebről érkezett”. Viszont annyira azért nem volt értéktelen ez a vidék.

Kolossé napjainkban

A Google-ön található képek egyikeValódi átjáróháza volt a hettita, kelta, görög és perzsa seregeknek. Békés időben viszont virágzott. Frígiában élt Mídász király (a legenda szerint amihez hozzáért, arannyá változott), és a kincséről híres Krőzus is, akinek gazdagsága és pazarlása azóta is közmondásos. A világnak erről a szegletéről indultak a világhódító termékenység kultuszok, és a kereszténység nagy ókori riválisa, a Mitrász-vallás is. A Kolosséval szomszédos Ladodícea, a Jelenések könyvének is egyik címzettje, az ott lakókról azért nem sok jót nem mond a Jelenések könyvének írója, a se hideg, se forró hitű, se hús se hal gyülekezet, és Hierapolisz, ahol gyógyhatású forrás tört fel a földből és Apolló istenséget tisztelték.

Ez időben Pál apostol szervezte a kis-ázsiai gyülekezeteket, de éppen Efezusban, a nagy kikötővárosban raboskodott. Epafrász, Pál apostol tanítványa Kolosséból származott. Ő az, aki megcáfolja a régi mondást, senki sem próféta a maga hazájában. A kolosséi levél szerzőségét sokan vitatják, de a pontos teológiai megfogalmazások biztosíthatják, hogy Pál apostol legalábbis részt vett a megírásában, vagy útmutatást adott tanítványai körének. Epafrász zsebében  a Pál apostol segítségével megírt levéllel – visszatért Kolosséba, ahol a gyülekezet vezetője lett. A kolosséi keresztény közösséget csak Pál leveléből ismerhetjük, sem előtte, sem később nem tűnt fel ez a kis gyülekezet, hiszen a falu eltűnt a föld színéről a pár évvel későbbi földrengés következtében, de nagy szolgálatot tett minden hasonló problémával küzdő gyülekezetnek.

Az írásmagyarázattal foglalkozók úgy tudták kideríteni a kis gyülelekezet problémáját, hogy megvizsgálták, milyen szavakat, fogalmakat idéz Pál apostol a levelében a megszokottól eltérően. Ilyen szavak: … a filozófia, … a világ építő elemei és a pléróma – görög szó, az istenti szférát jelentheti. A Kolosséi gyülekezetet ért filozófiai hatás a kor legdivatosabb szellemi fuvallata lehetett, asztrológiai vonásokkal, talán a mai ezotériához hasonló. Az elemek minden bizonnyal a négy alapelem és az ötödik elem, az isteni szféra. De mivel ez is elem, úgy gondolták ennek a filozófiának a terjesztői, hogy az Istent is az elemeket befolyásoló törvények alá vetették. Az ókori ember hite szerint a sorsa a csillagokban van megírva (sokan ma is mondják ezt boldogtalanul az eget kémlelve), de mert az égitestek az elemek törvényei alá vannak vetve az ember sorsa is az elemektől függött. Égitestek által meghatározott napokat különböztettek meg. Minden bizonnyal az történt, hogy a gyülekezetben ezt a filozófiát be akarták építeni a keresztény hitük rendszerébe.

Érdekes volt, hogy a mai vasárnapra készülve egyszerre olvastam Cserháti Sándor 1978-ban kiadott Kolosséi levélről szóló kommentárját, és közben, hogy mást is olvassak, időtöltésként Stephen Hawking nagy művéből az idő rövid történetéből készült még rövidebb változatot. ő először, 1988-ban publikálta írását. Stephen Hawking az utóbbi évtizedek egyik legzseniálisabb gondolkodója, aki az életetét egy beteg emberi test roncsában töltötte, de ez nem befolyásolta abban, hogy elméje a huszadik század végének egyik legzseniálisabbja legyen.

Különleges dolog volt, amikor szinte ugyanaznap olvastam a két kiadványban, hajdani tanárom, Cserhát Sándor és Stephen Hawking könyvében két nagyon hasonló dologról. Isteni szféra, vagy más néven Éter. …. Pár évvel, évtizeddel ezelőtt, amikor az internet előtti időkben rádió még sokkal nagyobb részét tette ki az emberi tájékoztatásnak, többször lehetett találkozni a kifejezéssel: az éter hullámain szól a zene, vagy a rádióműsor.
Ma is mondhatnánk, hogy az éter hullámain érjük el azokat, akik istentiszteletet szeretnének vasárnap otthonukban hallgatni. Az éter az isteni elem volt az ókorban, és a 19. században egy rövid időre komoly, Nobel díjas tudósok vissza akarták hozni a köztudatba – írja Stephen Hawking. Nem tudták ugyanis megmagyarázni, hogy a megmérhető sebességű fény miért érkezik a földre a Napból az év minden szakaszában ugyanolyan gyorsan, akkor is, amikor a Föld távolodik a Naptól elliptikus pályáján, és akkor is, amikor közeledik. Úgy gondolták, hogy a fény elektromágneses hullámai egy láthatatlan mezőn, az éteren terjednek (innen az éter hullámai kifejezés a rádió adás esetében is). Aztán a 20. század elején egy lángelme, Albert Einstein relativitás elmélete tett rendet az ügyben, megcáfolva az éter létezését,. A kifejezés maradt a köztudatban, egészen máig, amikor már a rádióhullámok helyett a mai fiatalok a vezeték nélküli internetet keresik, és fel sem merül az éter hullámai kifejezés, legfeljebb a térerő megléte jelent számunkra kérdést.

A Pál apostol korában még létező Kolosséi gyülekezetbe érkező ókori görög filozófia sokféle lehetett. Volt olyan görög filozófus, pl. Empedoklész, aki azt mondta, hogy a gonosz emberi léleknek vándorolnia kell a legmagasabb szintű elemig, az isteni szféráig, és ehhez bizonyos elemeket tisztelni kell, nem szabad megenni vagy érinteni bármit. Ez nagyon jól illett sokak számára a zsidó vallás előírásai közé, pl. Filó tanítása is ilyen volt, de a matematikát máig meghatározó Pitagóreusok is hasonlóan gondolkodtak. Valamilyen beavatási szertartást is rebesgethettek a gyülekezetben, angyalokat és a szombat nap megtartásának fontosságát, mert Pál apostol mindezek ellen beszél a Kolosséi levélben. Valamilyen különös vallási keveredés, szinkretizmus üthette fel a fejét a gyülekezetben. Valljuk be, sokszor ma is sokan vannak úgy, hogy vallási gondolkodásukban sok minden keveredik egymással, komoly meggyőződés nélkül, talán a „nem árt hinni valamiben” gondolkodás alapján sok mindent elfogadnak, kevernek összeolvasztanak. Körülbelül 10 évvel ezelőtt jártam egy alföldi városban, ahol egy plakátra lettem figyelmes, amely egy szombati vallási alkalmat hirdetett. A szervező nem kevesebbet vállalt, mint hogy megidézi Szűz Máriát, Buddhát, Allahot és a hirdetés szövege szerint ott lesznek még sokan mások is, és mindezt egy asztrológiai alkalom keretében. Úgy látszik hasonló filozófia fel-felbukkan manapság is.

Sokkal fontosabb, hogy a vallásosság múló divatnak tűnik. A mai fiatal és középkorú generáció úgy gondolja, hogy nincs szükség a kereszténységnek arra a formájára, amely a nagyszüleik életvezetésébe belefért. Mondhatjuk csúnya szóval, hogy a népegyházi vallásosság már a múlté. Igen, csak mi jön helyette. Milyen közösségformáló erőt, szeretetmegtartó és közösségépítő formát fog találni ehelyett az új generációk sora. Mert leginkább csak a panaszt hallani az elidegenedő, kérdéseket feltenni nem merő, lelki bajaikat nem vállaló fiatalokról.

Sokfelé megfordulok lelkészi szolgálatom során. Egész Zemplén megyét lefedi a munkám területe, de még a miskolc Egyetem Ökumenikus Lelkészségén is végzek szolgálatot. A 14 és 60 év közötti korosztály legnagyobb része hátat fordított a vallásosságnak, de valamit zörnyen hiányol az életéből, és azt megpróbálja filozófiával betölteni (és itt nem a filozófia tudományra gondolok, hanem valami sajátos filozofálgatásra) de nem találja sem a kérdéseit, a válaszokról pedig nem is lehet álmodni. Csak vegyszerek segítségével keres feloldódást, és nem tud a bűnök feloldozásáról, illetve ha már hallott róla, azt klerikális katyvasznak érzi.

Biztosan újra kell gondolnia az egyháznak azt, hogyan adja tovább az isteni igazságot, mert igazság van a Bibliában, csak nem tudjuk ehetően tálalni. Aztán ott van az elmúlt évszázadok terhe is. A mai nagymamákat még nagymamáik fogták kézen és vitték a templomba, még akkor is ha tiltották. Aztán eljött az az idő, amikor divat lett templomba menni, viszont aki tényleg lelki felüdülésre vágyott, azt kinézték, talán a korábbi, vallással szemben ellenséges közeg késleltetett hatását a 21. század elején hozta meg.

Iskolalelkészként dolgoztam Miskolcon hét éven keresztül az evangélikus gimnáziumban, majd az általános iskolában és az óvodában is, és volt szerencsém elsősöknek tanítani nem csak a bibliai történeketek, hanem olyan énekeket, amelyeket lelkesen tanultam meg fiatalként, és örömmel adtam nekik tovább. Egy alkalommal a vasárnapi istentiszteletre hívtuk az elsős osztály diákjainak szüleit, hogy hallgassák meg, milyen örömmel énekelnek a gyerekek a templomban. Mindig szerettem fotózni, és máig őrzök két fényképet, amit akkor készítettem. A templompadban a műsorukra izgatottan váró gyerekekről, akik otthon érezték magukat, és a szülőkről, akik ott szorongtak nem tudván, hogy mire számítsanak egy ilyen számukra idegen helyen. Egy idősebb katolikus paptól hallottam a gondolatot, amely bennem is megfogalmazódott az utóbbi időkben. Korábban az idős korosztály vitte el a templomba a fiatalokat, már az maradt az utolsó esély, hogy a fiatal generáció hozza vissza a nagymamákat a templomba. És higgyétek el testvéreim, ez nem az egyház utolsó esélye, hanem nektek, bolyongó embereknek az utolsó esélyetek. Az egyház önmagában látszólag csak egy szervezet. A láthatatlan egyház – nem valami összeesküvésre, titkos szervezetre kell gondolni, – a láthatatlan egyház, az a szeretetközösség, ami ma sok helyen hiányzik.

A mai vasárnap a tévelygő emberről szól. A bolyongás, eltévelyedés az ember sajátja volt a történelem minden időszakában. A népmesék is mind arra bíztatták a gyerekeket, hogy kerekedjenek fel és próbáljanak szerencsét, de még a tékozló fiú története is erre bíztatja az idősebb, apja portáján ott ragadt lusta fiatalt, a tékozló fiú bátyját. A mai fiatal hibája az, hogy eltévedt, bolyong, nem találja a helyét a világban. Számtalanszor hallom, hogy régen milyen jó volt, mert a fiataloknak megvolt a helyük, megtanulták, hogy mi kell nekik. Óvodától a katonaságig, majd a házasságig. Nem gondolom azt, hogy a kényszer jóra vezette a mai generációt, talán ennek isszuk a levét, a sok valamikori úttörő, nem akarja fehér ingbe és piros nyakkendőbe kényszeríteni a mai fiatalokat, ellenben az egyház lelkészeire sem meri bízni, csak addig, amíg az egyházi iskola előnyeit akarja ideig-óráig használni.

Túróczy Zoltán püspök 1957-ben nem messze innen, Hernádbűdön felavatott egy kis templomot, ami azóta már olyan romos, hogy nem lehet benne istentiszteletet tartani, pedig az 56-os forradalom után kevesebb, mint egy évvel evangélikus templomot szentelni nem volt kis dolog. Mára az akkor sem nagyszámú gyülekezetnek csak a töredéke van, de ugyanez a helyzet egész Zemplén megyében. Nagy keresztje az evangélikus vallásnak Magyarországon, hogy kevesen vagyunk (pedig ahhoz képest hatalmas munkát végzünk intézményeinkben és gyülekezeteinkben). Az országnak ezen a részén mindig is így volt. Doktor Dienes Dénestől, a sárospataki kollégium gyűjteményének igazgatójától tudom, hogy 1830-ban Abaújkérben egyezményt írtak alá a reformátusok és az evangélikusok, hogy egymás híveit pásztorolhatják a református és evangélikus lelkészek – keresztelést, konfirmációt, temetést végezhetnek – egy kivétel volt, az esküvő! Azt saját felekezetű lelkésznek kellett végeznie. Az indok az volt, hogy ha a zenészeket meg tudta fizetni az ifjú pár, akkor a lelkész útiköltségét is legyen szíves kifizetni. Sok faluban volt így, kevesen voltak az evangélikusok, pl. Erdőbényén is évente két evangélikus istentisztelet volt, mégis tartották az evangélikusságukat a gyülekezet tagjai, nemrég álltam közülük az utolsó, Lavotha Béla sírjánál 99 esztendőt kapott Istentől az életúton, pedig több évet töltött szovjet hadifogságban. De ugyanígy 99 esztendős asszonyt látogattam sokáig a tokaji idősek otthonában, akinek dédunokái halála után visszataláltak a gyülekezetbe és megkeresztelkedtek. Sajnos a száz évvel ezelőtt még Tállyán, és még Sátoraljaújhelyen is (ahol idén 125 éves a templomunk) több száz fős evangélikusság eltűnt, töredéke maradt csupán. Nem is számolnak velünk, nem is emlékeznek ránk, pedig jelen vagyunk, használni szeretnénk az értékeinket, csak éppen sokan nem tudnak rólunk. Két éve ünnepeltük Luther 95 tételének 500. évfordulóját. Sok helyen az evangélikusokról, Luther egyházáról meg sem emlékeztek, pedig a 16. századi magyar református lelkészek legtöbbje Wittenbergben tanult Luther legközelebbi kollégájától Melanchthon Fülöptől, aztán a kor azt hozta, hogy a magyar települések a svájci, azaz a kálvini, a német és szlovák nyelvű protestáns települések a  lutheri felekezetet követték. A feljegyzések szerint Tállya és Abaújszántó az itt élő földesuraknak köszönhette, hogy egy darabig a lutheri tanokat követték, mert az Alaghi és Perényi nemesi családok ragaszkodtak az ostyához az úrvacsorában, ahogyan a lutheri tanok szerint tartották az istentiszteletet, így van ezeknek a településeknek ősi lutheránus temploma.

A Kolosséi levélben azt olvassuk, hogy meg kell maradni szilárdan a hitben. Azt gondolom ma ezzel már elkéstünk. Két éve Wittenbergben láttam, hogy leginkább csak az jár Luther templomába, aki turistaként a reformáció városát megy megnézni. Pál apostolt nem tudtuk követni, nem maradtunk meg szilárdan a hitben, nála régebbre kell tekinteni, Ezékiel szavára kell hallgatni, amit Fiser Béla barátom, az Miskolci Egyetem ökumenikus gyülekezetének tagja, az egyetem kutatója olvasott fel az istentisztelet elején olyan szépen: „térjetek hát meg, és éljetek!” Kossuth Lajos 1892-ben írt levelében a tállyai evangélikus gyülekezetnek, akik támogatását kérik a romtemplom felújítására, amely közadakozásból történt. (Mondhatnánk, hogy szégyellje magát a tállyai, hogy nem tudta felújítani a templomot, de éppen a filoxéra járvány kellős közepén történt a levélváltás, amely egész Hegyalját megrendítette évtizedekre. Kossuth, aki megírja levelében, hogy Tállyán keresztelték, azt írja Magyar Hazánkról – nagyon szép bibliai metaforával –, hogy a „a leányzó nem halt meg csak aluszik” Mt 9,24-ből, Jairus lányának feltámasztásából idéz.

Kossuth emléktáblája, melyet 1892-ben, a templom felújításakor állítottak

Valóban ilyen tetszhalott állapotban vagyunk, ideje lenne felkelni és megtérni. Sokkal jobban érzi magát az ember egy friss kezdet után, mint a hiábavaló várakozásban.

(Túróczy Zoltán evangélikus püspök 1953-ban erről prédikált ezekben a napokban (1948, 1956)

Senki pedig, ha gyertyát gyújt, be nem fedi azt valami edénnyel, sem az ágy alá nem rejti, hanem a gyertyatartóba teszi.” Lk 8, 16-18. A példa, amivel az Úr ezt a magatartást megbélyegzi, azt mutatja, hogy a hit eltitkolását oly esztelenségnek tartja, amelyhez foghatót még a legvérmesebb emberi képzelet sem tud kitalálni. Sok bolond ember van ugyanis ezen a világon, de olyan, aki gyertyát gyújt, s azután véka alá rejti, hogy ne világítson, nemigen akad. Mert vagy sötét van és szükség van a világosságra, akkor meggyújtom a gyertyát, s hagyom hogy világítson, vagy nincs szükség világításra, avagy valami okból nem szabad világítani, akkor nem gyújtom meg a gyertyát. Mindkettő értelmes cselekedet. Ha azonban szükséges és lehetséges a világítás, s akkor meggyújtom a gyertyát, ellenben nem engedem, hogy világítson, hanem egészen eltakarom, az már bolondság. Akkor miért nem fújom el a gyertyát. Mit csalom magam azzal, hogy a véka alatt van világosságom? Úgy sincs, mert elalszik, ha nem juthat levegőre. Jó ezt a leckét megtanulnunk, mert az ilyen titkolódzók rendszerint nagyon eszes, bölcs mérsékletű, ügyes diplomatáknak tartják magukat. Az Úr véleménye róluk pont az ellenkezője. 2. A hit eltitkolása engedetlenség Az előbb idézett képből világos, hogy Urunk véleménye szerint a gyertya a gyertyatartóba való és nem a véka alá. Az a rendeltetése, hogy világítson. Ha fényét elrejti, Istentől nyert hivatásával kerül ellentétbe. Természetesen a gyertya elhelyezkedése nem erkölcsi cselekedet, s ezért nem is kérhető számon, de az ember magatartása, aki nem világít, holott arra rendeltetett, erkölcsi cselekedet, s ezért, mint engedetlenség, számon kérhető. Isten számon is kéri. Ennek az engedetlenségnek külön minősítő körülménye is van. Mikor Jézus eltávozott erről a földről, munkáját a tanítványaira bízta. Nem létesített hatalmas szervezetet, nem csinált valami propagandaközpontot, hanem bízott abban, hogy a megváltott lelkek tovább fogják mondani a váltság örömhírét, tanúbizonyságai lesznek annak, ami történt, s ami mindenkivel megtörténhetik immár. Apró kis fénypontok lesznek, eligazító sugarak a sötétben botorkáló bűnösök számára. Amikor tehát azt mondja tanítványainak: „Ti vagytok a világ világossága”, e mögött nem csupán a fölöttünk hatalommal rendelkező Úr parancsa van, hanem a barát bizalma is, aki reánk bízza művét, miért életét is feláldozta. A fény elrejtése tehát nem egyszerű engedetlenség. Jézus csalatkozik általa abban, akiben megbízott, s akit bizonyságtételre elhívott. Nem csalatkozott-e Jézus énbennem is?
3. A hit eltitkolása felelőtlenség a ránk bízottakkal szemben. A gyertyát azért teszik a gyertyatartóba, hogy – amint az ige mondja – „akik bemennek, lássák a világot”. A gyertya tehát nem azért ég, hogy csak égjen, hanem szolgálata van. Világítania kell. Ugyanígy van szolgálata minden hitre jutott embernek is. Isten senkit sem vezet hitre csak azért, hogy az illető maga hitre jusson, hanem azért is, hogy rajta keresztül azután mások is hitre jussanak. Mindenkinek haszonra adatik a Lélek kijelentése (I. Kor. 12,7). Aki tehát véka alá rejti hitét, az nemcsak Isten parancsával helyezkedik szembe, tehát – így is mondhatjuk – istentelen magatartást tanúsít, hanem egyben a másik ember üdvösségét is hátráltatja, tehát – így is mondhatjuk – embertelen magatartást tanúsít. Olyan, mint az az orvos, aki tudna egy utcai szerencsétlenség áldozatán segíteni, de letagadja, hogy orvos, s tovább siet. Olyan, mint az élelmiszerhalmozó, akinek kamrájában talán garmadaszámra áll az élelem, talán romlik is már, de elnézi, hogy más nélkülöz. Ha valakire fokozott mértékben áll, akkor a hitrejtegetőkre különösen áll: „Aki tudna jót cselekedni és nem cselekszik, bűne az annak” (Jakab 4,17). A gyertya példája még egy szempontból súlyosbítja ezt a felelőtlenséget. A gyertya fogyása független attól, hogy hány embernek világít. Egyformán fogy, akár egy ember ül az asztal mellett, akár egy nagy család tartózkodik mellette a szobában. A hívő sem lesz szegényebb azzal, ha hitét továbbadja. A hitnek ezt a világító felelősségét nem általánosságban állapítja meg az ige, hanem konkrét emberekre utal, „akik bemennek”. Azokra tehát, akik velünk együtt élnek, egy családot alkotnak, egy munkában foglalatoskodnak, akik tehát a szívünkhöz közel vannak, akiket szeretnél boldognak tudni és látni. Nem vagy-e embertelen szeretteiddel szemben? Világítsz nekik Jézus felé? 4. A hit eltitkolása bizalmatlanság Isten előkészítő munkájával szemben. Az ige így folytatódik: „Mert nincs oly titok… világosságra ne jőne” (17. v.). Ez a vers nemcsak a bűnös fenyegetése, hanem a bátortalan bíztatása is. A hitre jutásnak is van ugyanis egy titokzatos ideje. Ez a lappangási időszak. Olyan ez az idő, mint mikor az édesanya a szíve alatt hordja a gyermeket. Megvan már, de még nem jött világra. A hívő bizonyságtétele termi meg azután Istennek ez az előkészítő munkája a gyümölcsét. Így volt előkészítve Zakeus. Jézus egyetlen látogatása elég volt, hogy üdvössége legyen házának. Így volt előkészítve Saul. Ananiás látogatása elég volt, hogy Pál legyen belőle. Mit tudod te, ki úgy félsz bizonyságot tenni, hogy nem a régi magvetés learatására és betakarítására küld-e Isten téged! A kipattant titok, a nagyvilágra került sóvárgás Isten után, sokszor mutatja, hogy aratósztrájkot csináltál volna, ha nem teszel bizonyságot.
5. A hit eltitkolása önmagunk megszegényítése. A 18. v. ezt mondja: „Meglássátok, elvétetik tőle”. Isten minden ajándéka kötelez. A fel nem használt ajándékot Isten visszaveszi. Az elásott talentumot elrejtője elveszti. A véka alá rejtett gyertya elalszik. Aki ellenben ad, az kap. Minél többet ad, annál többet kap. A megosztott hit megszaporodott hit. Minket is hív ma az Úr a bizonyságtevésre, a világító élet bizonyságtevő szolgálatára. Meglássátok azért, mi módon hallgatjátok az Ő hívó szavát. Óh, bárcsak ne találtatnánk sem képmutatóknak, sem bujkálóknak, hanem bizonyságtevőknek, egyszerű kis gyertyaszálnak, felülről kapott fénnyel világítónak a házak asztalán! )
Ámen.

Az Anttenna Hungária műholdas autója a templom előtt – adásra készülve (2020. 07. 07.) közben a Nefelejcs Népdalkör próbál
A fotó a rádiós istentisztelet felvétele közben készült

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Köszönjük WordPress! | Sablon: Baskerville 2, Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑