Sztehlo és Weöres a 20. század viharaiban

2020. Karácsony

„Egy korabeli levélben újabb Városmajor utcai cím kerül elém. Az 54.-ben volt Sztehlo Gábor egyik gyerekmentő otthona.

Az 54. számú épület különleges eset. Igazából nem épület, hanem épületegyüttes: a telek két oldalára húztak házat, azok illeszkednek jobbról és balról a házsorba, középen pedig kert van, aminek túlsó végét az utca felől nem látni, meredek hegyoldalban folytatódik. Az épületrészeket árkádok kapcsolják össze. Hasonló árkádok, mint amelyek lenn a majorban a templom és a harangtorony, meg a templom és a kistemplom között húzódnak.

  Színházi díszletre hasonlít mindez, ha az utca túloldaláról szemléljük. Tagolt, változatos felületek, rengeteg fel- és eltűnési lehetőséggel.

  Ez az egyik legegyénibb építmény az utcában. Nem véletlenül: Árkay Aladár műterme volt itt, tudatja egy emléktábla. A kistemplomot ő tervezte, a nagyot pedig ő és a fia, Bertalan, közösen. A gyerekmentésről nem emlékeznek meg a kerület emlékezetének őrei. De hát Sztehlo Gábornak olyan sok helyen voltak otthonai, hogy ki győzné márvánnyal, ha mindegyiket meg akarná jelölni? Ugyanakkor mégse lenne helytelen. Minden otthonban éltek felnőttek is, akik a gyerekeket ellátták, és akiket – olvashattam – nemegyszer szintén elhurcoltak a nyilasok. Árkay Bertalan első felesége, Sztehlo Lili tervezte az üvegfestményeket a templomhoz. Kevés képzőművészeti alkotást bámultam életemben olyan sokat, mint az ő ablakait. Életem első tízegynéhány évében hetente legalább egy alkalommal. Ha rájuk gondolok, nem egyik vagy másik alak jelenik meg az óriási felületekről, hanem az egész, a színek meg a felület hajlása, a hullámzó és fodrozódó üvegtömeg. Arra vonatkozólag, hogy Sztehlo Lili és Gábor rokonok lettek volna, sokáig nem került elém utalás.

Évek telnek el, mireeljutok Sztehlo Gábor emlékiratához, és megtalálom az ide vezető nyomot.

Sztehlo Gábor gyermekmentő evangélikus lelkész

„Endre László többször is megjelent abban a városmajori otthonban, mely nagynéném házában létesült, de nem bántott senkit, mert nagynéném férje nacionalista frázisokkal jól le tudta szerelni. Hol itt, hol ott bukkant fel Budán, és én, aki ismertem őt, mindig tartottam tőle. »Tisztító akcióinak« híre különös félelemmel töltött el bennünket.” Így áll az Isten kezében című könyvben. Nincs megnevezve se az üvegfestő művésznő, se az építész.

  Többet adnak ezek a sorok annál a kis bizonyosságnál, hogy igen, rokonok voltak ők. Azt mutatják meg – nem először és nem utoljára –, milyen sokféle szál kapcsolja össze az események résztvevőit. Endre László, az ádáz kun, a zsidók elpusztításának egyik kulcsszereplője, aki sok éven át küzdött a nagy cél megvalósításáért, itt sürgött-forgott a Városmajorban, ráadásul harcostársa és barátja volt Árkay Bertalannak. Endre szerepe viszonylag ismert, míg az ifjabbik Árkayé teljesen ismeretlen. Én se szerzek róla tudomást, ha nem kezdem lapról lapra végigolvasni a Nyilaskeresztes Párt fennmaradt és az Országos Levéltárban őrzött iratait. Ezerkilencszázharminckilenc április elsején, amikor a „tervező építész” felvételét kéri a Pártba, harmincnyolc éves. Frissiben alakul a Párt, ez a belépési időpont meglehetősen korai, azt valószínűsíti, hogy Árkay Bertalan nemcsak az akkor újraalapított szervezetnek volt tagja, hanem már korábbi nemzetiszocialista pártok is soraik közt tudhatták. (Szálasi előző pártját betiltották, harminckilenc tavaszán Hubay Kálmán által újjászervezve, megváltoztatott névvel állt csatasorba. Az akkor belépők legtöbbje korábban s politizált egyik vagy másik nemzetiszocialista pártban vagy egyéb nacionalista szerveződésekben.) A városmajori nagytemplom harminckilencre már áll, és fel is van szentelve, de a munkálatok folytatódnak, mert folyamatosan fejlesztik, csinosítják az épületet. Fél évvel Árkay Bertalan belépése után kitör a második világháború. A tervező építész végig fenntartja tagságát a Nyilaskeresztes Pártban. Jó anyagi helyzetére való tekintettel viszonylag sokat, havi két pengőt áldoz a hungarista jövő előmozdítására. Tagkönyvébe egész idő alatt, még negyvennégyben is bekerülnek a díjfizetést igazoló bélyegek. A nemzeti szellemű értelmiség olyan, a nyilasszerveződésbe direkt módon be nem kapcsolódó alakjaival ápol intenzív kapcsolatot, mint Németh László.

  Mindazonáltal a jelenet szép. Borozgató Endre László és Árkay Bertalan az ajtó egyik oldalán, rántott levest kanalazó riadt gyerekek és halk szavú segítőik a másikon. A művésznő hol itt, hol ott. Dörögnek a fegyverek, zeng ezer év, becsület és faj.

  A kisgyerekes anyákat a pincében helyezték el. Ha valamelyik apróság felsírna, a teli torokból politizáló férfiak remélhetőleg nem hallanák meg. A nagyobb gyerekek pedig olyan fegyelmezettek, hogy akkor se nyikkannának meg, ha rájuk nyitnák az ajtót.

  Árkaynak igazán nem kell megerőltetnie magát, hogy „nacionalista frázisokkal” tegyen Endre László kedvére. Megerőltetnie ahhoz kell magát, hogy segítsen a zsidó gyerekek mentésére szervezett akcióba bekapcsolódó feleségének. Sztehlo Gábor, ahogy a hozzá közel álló szereplők nevét, úgy az érzéseiket se tárja fel. Az értelmezés viszonylag szabad tehát, miért és mennyire állt át ez a hungarista férfi feleségének rokonsága és a hungarizmussal szembehelyezkedő, megvetően humanistaként megbélyegzett keresztények oldalára. Lehet, egyetlenegy alkalomra szállt be, és csupán azt akarta megakadályozni, hogy nejének lebukása őt is magával rántsa. De az is lehet, hogy a gyerekek – és az ellátásukban közreműködő személyek – befogadása kezdettől a jóváhagyásával és egyetértésével történt. És ha így volt, míg biztosat nem tudunk, azt is szabadon latolgathatjuk, mekkora része lehetett a döntésben a szeretetnek, az alapjában véve jó léleknek vagy a helyezkedésnek. Ugyanis nem Árkay Bertalan volt az egyetlen régi nyilas, aki eddigre felfogta, hogy a nemzetiszocializmus – legalábbis időleges – vereséget szenved, és aki nem akar utolsó vérig harcolni vagy a Birodalomba menekülni, annak készülni kell a bukás után eljövendő korszakra. Hogyha ilyen számítás vezette, nem kalkulált rosszul: utóbb nem vonták felelősségre nyilaskeresztes múltja miatt.

  Lili akkoriban hal meg, amikor Gábor a memoárját írja. A művésznőt itt, a Városmajor utcában gázolja el egy teherautó. A lelkész Svájcban írja meg emlékeit. A kommunista hatalom nem hagyta, hogy tovább végezze munkáját Magyarországon.

Sztehlo Gábor a háború befejeződése után a gyerekekkel maradt. Kapott egy telket a nagyiparos Weiss családtól, ott teremtett otthont az árván maradtaknak, és azoknak, akiket megmaradt szüleik képtelenek voltak ellátni. Ekkor a zsidó származású gyerekek mellé újabb ellenségnek nyilvánított csoportok származékai, így „történelmi nevek” viselői is kerültek.

  Ha csak munkájának híre jut el hozzám, ha csak a róla szóló méltatásokat olvasom, és a feljegyzései alapján készült könyvet, bizonyára jóságos, szelíd embernek képzelem el Sztehlo Gábort. Holott kemény volt, és indulatos. Ismerek olyasvalakit, aki egy ideig a védőszárnyai alatt élt; mindig bosszankodik, ha azt hallja, hogy Sztehlóról érzelmesen beszélnek. Neki – azon túl, hogy életben maradásához az ostrom után jól jött a lelkész által létrehozott otthon – nincsenek kellemes emlékei róla.

  Bennem az ostort lóbáló Jézust idézi fel, a kisdedeket magához engedő, de fügefát elátkozó Jézust.

  Ezerkilencszáznegyvennégy–negyvenötben készen állt a vértanúságra, ami végül is természetes, ha valaki hisz Istenben. Kicsit kevésbé természetes, hogy ő a hozzátartozói életét is Isten kezébe helyezte.

  Habár ez a megfogalmazás nem egészen pontos. Ugyanis Sztehlo azt tartotta, a teremtmény Isten tulajdona – hogyha így van, sorsa eleve az Ő kezében van, és azt legfeljebb elfogadni vagy vitatni vagy elfelejteni lehet; a lelkész folyamatosan észben tartotta.

  Persze csak az én nézőpontomból nézve kevésbé természetes, hogy tudatosan tette ki veszélynek hozzátartozóit, Istenre hagyva védelmüket, és az enyémből se felfoghatatlan. Régen nekem is volt részem a hitben, és a lelkemben mindörökre megmaradt Isten helye – egy szoba, amiből kiköltözött, és amibe soha nem költözött más –, ezért azt is át tudom élni, hogy aki istenhívő, szeretteit se félti a Mindenható akaratának beteljesedésétől. De ha akár csak a kétely felmerül Isten létét illetően, vagy azt illetően, hogy olyan, amilyennek az egyház tanítása szerint lennie kell, irtózatos lehet az aggodalom. A nyilasok megtorolták, ha a keresztények zsidókat fogadtak az oltalmukba, és úgy intézték, hogy a megtorlás a lehető legjobban fájjon.

  A felszabadulás után Sztehlo Gábor továbbra is gyerekek védelmezőjeként folytatta küldetését. Nemcsak a puszta életben tartásuk volt a célja, pedagógiai kísérletbe fogott. Önszervező közösséget, demokratikus miniállamot próbált szervezni.

A munkába kivételes felkészültségű és ambíciójú pedagógusok is bekapcsolódtak, valamint alkalmilag művészek, köztük Weöres Sándor. Aki egy akkoriban adott nyilatkozatában említést is tett a munkáról: „Mostanában sokat foglalkozom gyerekekkel. Figyelgetem, hogyan lehet a gyerekpszichéből a művészet segítségével egy megalapozottabb, mélyebb lelki struktúrát megalkotni. A gyereklélek spontaneitását és ragyogó tüzét kellene átmenteni valahogy a felnőttkorba.”

Weöres Sándor

  Miatta figyeltem fel erre a mozzanatra.

  Már a nyilasok ügyeivel foglalkoztam, amikor egy időre elkezdtem kutatni a negyvenes évek végén Weöres ellen kibontakozó támadássorozatot is. Az ösztönzött erre, hogy a Látó leközölte éveken át készült gyűjteményemet „a Mester” tanításaiból, a zen koanok stílusában megformált interjúrészleteket és anekdotákat. Ezután kerestem ki a korabeli lapokat, azzal, hogy nézzük csak meg figyelmesen, hogyan teltek W. S. napjai kortársai között. Rövid ideig párhuzamosan kutattam a nyilastémában és a Weöres-témában.

  Ahogy Philip Marlowe szokott rácsodálkozni, amikor egyszerre két ügyben nyomoz – Chandler krimijeinek jellemző szerkezeti megoldása –, egyszer csak arra jöttem rá, hogy „a két ügy egy”.

  A Weöres-ügyhöz a gyújtózsinór egyfelől egy verstől, másfelől egy olyan publikációtól vezetett, ami a Sztehlo-féle intézményben végzett művészetpedagógiai tevékenységet ismertette. Rákosi Zoltán tanár a Válasz című folyóirat 1947. évi második számában számolt be a tanítványokkal végzett közös munkájáról, a Válaszban, mely lap Weörest is rendszeresen közölte, és ahova Árkay Bertalan is írt. Ez a publikáció heves reakciót váltott ki egy Rozgonyi Iván nevű pályakezdő költőből.

  Addigra minden túlzás nélkül össztűznek mondható támadássorozat bontakozott ki Weöres Sándor ellen különféle szociáldemokrata, kommunista és polgári orgánumokban. Itt nem jelentéktelen zuglapokról és firkászokról van szó, hanem Kéthly Anna hetilapjáról és egy sereg baloldali íróról, esztétáról, a kommunisták elméleti folyóiratáról és Szigeti József filozófusról, Lengyel Balázsról és az Újholdról és végül, de nem utolsósorban a Vigiliáról. A lap egyik meghatározó szerzője és szerkesztője Rónay György volt, költő, aki történetesen éppen Weöressel egyazon évben született. Ez idő tájt a Demokrata Néppárt, vagyis a katolikusok pártjának országgyűlési képviselője.

  Rónay minden más bírálónál alaposabban és nagyobb terjedelemben foglalkozik Weöressel. Szövegének olvastán kitűnik, hogy amilyen mélységesen irritálja őt pályatársának költészete, olyan rendszerezetten igyekszik érvelni ellene. Tanulmánya a Vigilia 1947. augusztusi számában jelenik meg. Rónay megemlíti, hogy a kortárs költészet ismerőinek körében közismerten Weöres „nemzedékének legkészebb, legfélelmetesebben mester tagjaként kezdte pályáját.” Majd felrója, hogy Weöres egyre gyakrabban és feltűnőbben fordul a ganaj, a trágya, a mocsok és a sáros-véres erotikus ábrándok képei és képzelgései felé, amit ő, Rónay György már-már pszichopatológiai jelenségnek tart, ugyanakkor egy dúlt fantáziájú kamasz trágárságainak szintjén állónak ítél, „bármily nagyképű mezét ölti is magára a létundornak, mítosznak vagy bölcsességnek”. „Egyszerűen ízléshibbanás” – szögezi le végül Rónay. Majd – a szocdemek és kommunisták után – ő is felhozza a költészet, általában a művészet közösségi jellegének kérdését: „Az a művészet, amelyből ez az alapvető közösségi jelleg hiányzik, amely tehát nem fölfogható, végeredményben nem is egyéb, mint kuriózum, exótikum.”

  A hibát nagyrészt abban látja, hogy Weöres, elfogadva Hamvas Béla keresztapaságát, a keleti bölcseletet szólaltatja meg verseiben. Végül szinte sajnálkozva ismeri el, hogy néhány „megkomponált” verse, melyeknek létrehozatalakor a költő „legyőzi önnön hajlamát az elernyedésre, s nem igyekszik ezt az ernyedtséget »filozófiailag« igazolni”, mégiscsak „nagy és nemes művészet.”

  A közösségi társadalom köztulajdonnak tekinti az ifjúságot, a nemzeti vagyon részeként tart számon minden egyes gyermeket, és ezért szoros ellenőrzés alá vonja a nevelést, amennyire csak lehet, egységesítve és központilag folyamatosan irányítva azt. Még hogy spontaneitás és ragyogó tűz, felnőttkorba való átmentés?! A Sztehlo Gábor által szervezett mikrovilágban kísérletezgető pedagógus talán nem számított rá, de nagyon kihúzta a gyufát Weöressel, annak dacára, hogy beszámolójában arra is kitér, a gyerekek kortárs költészet iránti lelkesedése idővel lanyhult, és örömmel fedezték fel maguknak a klasszikusokat, pl. Arany Jánost. A Vigilia decemberi számában Rozgonyi Iván veszélyes, további káros folyamatokat generáló jelenségként bélyegzi meg Weöres költészetét. Úgy látja, az „az esztétikának a modern mélylélektan szőröstül-bőröstül átvett tételein alapszik”, és „célul tűzi maga elé az ösztönök kizárólagos szerepeltetését a művészetben, s egyetlen értékkritériuma megint csak az ösztönösség”.

  A támadássorozat e nélkül is drasztikus volt, megállapíthatatlan, hogy mennyit rontott a helyzeten Rozgonyi Iván cikke. Miközben egyes alkotók kiálltak Weöres mellett – elsősorban és legfigyelemreméltóbban Szentkuthy Miklós, rajta kívül pedig Kassák Lajos, Gellért Oszkár, Zathureczky Ede és Pátzay Pál, adott helyzetben már bizonyos kockázatot is vállalva –, a „szakma” szinte egységesen fordult ellene. Mondom, a kulcsszó a közösség volt. Ami felidézi a néhány évvel korábban íródott Teljesség felé egyik passzusát, a közösséggyűlöletről szólót. A Mester azt tanácsolja, ne engedjünk annak a kísértésnek, hogy minden rosszért valamilyen közösséget tegyünk felelőssé:

  „A rendezetlen, ködös lelkület leggyakoribb és legjellemzőbb tünete: gyűlölködés valamely közösség iránt. Minden baj okai a zsidók, vagy: a katholikusok, vagy: a pénzemberek, stb.: a gyűlölt közösséget tönkre kell tenni és minden rendbejön.”

  Minél inkább áhítozik valaki közösségi társadalomra, annál hajlamosabb a közösséggyűlöletre. Látszólag nem szükségszerű, hogy így legyen – gyakorlatilag így szokott lenni. Közösségileg elkötelezettnek lenni annyi, mint más közösségekkel harcban állni, és mindenki mástól is azt várni, hogy ugyanúgy harcban álljon.

  Amúgy persze Sztehlo a maga módján – közösséggyűlölettől mentesen, habár emberfelettien eltökélten – nagyon is közösség-szervező volt, mégpedig rátermett és sikeres közösségszervező, a felszabadulás előtt, a sok külön-külön működő otthon idején, és a felszabadulás után gyerekállamának létrehozójaként, amíg engedték. Ezek az általa életre hívott közösségek idegen testek voltak a hungarista államban és hasonlóképpen a kiépülő kommunista államban is.”

Megjelent: Zoltán Gábor Szomszéd című könyvében 2018-ban

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Köszönjük WordPress! | Sablon: Baskerville 2, Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑