Honnan is erednek ezek a hagyományok? Az ADVENT kifejezés jelentése, a köztudatban elterjedttől eltérően, nem  „várakozás”, hanem „eljövetel”. Az advenio (eljönni) latin igéből ered: adventus domini – az Úr eljövele. Krisztus érkezésére vonatkozik. Ahogyan Krisztus születésének a decemberi téli napforduló utáni rögzítése, az advent ünneplése is legkorábban a negyedik századra tehető.

A keleti és a nyugati keresztény egyház megközelítése eltér abban, hogy míg a keleti keresztények már hat vasárnappal karácsony előtt kezdik az adventi felkészülést, addig nyugaton IV. Gergely pápa határozta meg négyben az adventi vasárnapok számát. Jézus születésének, azaz Karácsony ünnepének megállapítása egyébként egy korábbi ünnep új üzenettel való megtöltése volt. Nagy Konstantin császár volt az első római császár, aki nyitott volt a kereszténység felé, bár ő maga csak halálos ágyán vette fel a keresztséget.

A kereszténység csak néhány évtizeddel később lett hivatalos vallása a Római Birodalomnak. Addig a téli napforduló a győzedelmes nap (Sol invictus) ünnepe volt: a nap győzelme a sötétség felett. December 25-étől látható szabad szemmel is, hogy rövidülnek – ahogy a magyar néphagyomány is tartja „egy tyúklépéssel” – az éjszakák, és hosszabbodnak a nappalok. Ezt az ünnepet töltötte meg új tartalommal a kereszténység, amikor erre a közkedvelt ünnepre tette Jézus születését. Hogy mikor született Jézus – senki sem tudja, de ez lényegtelen. A tudomány mai állása szerint valamikor időszámításunk kezdete előtt hét évvel az év folyamán többször állt együtt a Jupiter és a Szaturnusz a Halak csillagképben, ez vezethette a babilóniai bölcseket Júdeába. A 4. század előtt a keresztények tavasszal emlékeztek meg Jézus születéséről.

A Karácsony ünnepének időpontja is eltér Keleten és Nyugaton. Nagyjából a mi vízkeresztünk idején tartja a karácsonyi ünnepet az görög-keleti egyház. Ez az eltérés a keleti és nyugati naptárban 1582-ben alakult ki. A még Július Caesar által bevezetett római (Julián) naptár pontatlansága már a 13. században észlelhető volt az egyszerű emberek számára is. A tavaszi napéjegyenlőség időpontja már akkoriban több mint egy héttel eltért március 21-étől. Az eltérés oka az volt, hogy a Föld néhány perccel kevesebb, mint 365 és ¼ nap alatt ér körbe a Nap körüli pályáján. A négy évente tartott szökőév pedig mindig egy picit többet ad hozzá a szükségeshez. A különbség még száz év alatt sem tűnt fel, de az 1500-as évekre 10 napra nőtt az eltérés. XIII. Gergely pápa parancsot adott a naptárreformra, amelyet egy német és egy olasz tudós dolgozott ki, mégis az akkori pápa után nevezzük a mai napig Gergely-naptárnak. Pofonegyszerű ötlettel álltak elő: 1582 október 4-e után 15-e következett, hogy behozzák a lemaradást. Hogy a következőkben is pontos maradjon a naptár, az ezután megtartandó szökőévek számát csökkentették úgy, hogy százzal osztható évszámok közül csupán azok maradhattak szökőévek, amelyek 400-zal is oszthatóak. Tehát 1600 igen, 1700, 1800 és 1900 nem, de 2000 már ismét szökőév volt. Az így kialakított új naptár csupán háromezer év alatt tér el a Nap járásától egy nappal. Így akik 2000-es évet megélték ilyen szempontból is egy különleges évet élhettek, legközelebb százzal osztható szökőév ugyanis Kr. u. 2400-ban lesz. A naptárat pedig legközelebb elegendő lesz Kr. u. 4582-ben módosítani – ha egyáltalán az emberiség fennmarad addig. Érdekesség, hogy a magyar protestáns rendek néhány évig nem voltak hajlandóak a pápának engedelmeskedni, így nálunk csak 1587-ben lépett életbe az új naptár, de a lutheránus Poroszországban például csak 1610-ben, az oroszok pedig csupán 1940-ben vezették be.

Az Advent ünnepéhez kapcsolódó szokások

A Kriszus utáni IV. században alakult ki az adventi ünnepkör. Kisböjtnek is hívják, a négy adventi vasárnap a keresztelőre való készülés ideje volt. A lila szín a várakozás és a böjt szimbóluma. A vasárnapok több jelentésréteget is hordoznak. A Katolikus Egyházban a Hit, Remény, Öröm és Szeretet vasárnapjai – ott ehhez kapcsolódva három lila és egy rózsaszín gyertya jelenik meg a koszorún. Az adventnek mindig több jelentésrétege van, személyek is kötődnek hozzá, Ádám és Éva, a zsidó nép, Keresztelő János, Szűz Mária. Az evangélikus istentiszteletek rendjében a négy vasárnap a Megváltó érkezését mutatja be különféle szemszögekből: az első vasárnap Jézus bevonulása Jeruzsálembe a második vasárnap az Emerfia eljövetelének ígérete, a harmadik vasárnapon Keresztelő János kérdése Jézushoz (Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?) a negyediken pedig szintén Keresztelő János intelme Jézus Krisztusról, aki Megváltóként érkezik a világba. Az evangéliumokhoz minden vasárnap tartozik egy-egy Messiás-prófécia Jeremiástól vagy Ézsaiástól, valamint egy-egy levélbeli ige.
De hogyan alakultak ki az adventhez kapcsolódó külsőségek?

1830-as évektől Johann Wichern, német evangélikus lelkész az ipari forradalom során a Hamburg kikötővárosában szolgált. Az iparosodás felgyorsuló tempója, a rengeteg új, addig ismeretlen gép miatt megsokasodtak az üzemi balesetek. Az így elhunyt munkások árváit gyűjtötte maga köré a tiszteletes, és a gyülekezet adományaiból létrehozott egy otthont számukra, ahol a lelkésszel barátságban álló mesterektől a gyerekek szakmát is tanulhattak. Az otthont a környéken élők „Vadóc-háznak” nevezték el. A kis vadócok felvidítására, az ünnepre készülődve azzal az ötlettel állt elő János tiszteletes, hogy egy kocsikerékből egy hatalmas „koszorút” készített, rajta huszonhárom gyertyával, amelyek közül egyet-egyet ádvent minden estéjén meggyújtott az árva gyermekek gyülekezetében. Az adventi vasárnapokat egy-egy nagy fehér gyertya jelezte, hétköznapokat egy-egy kis piros. Így érezhették a gyermekek magukhoz egyre közelebb és közelebb a Karácsonyestét, és Jézus születését.

A kis cukorkákat, bonbonokat rejtő adventi naptár is Németországban terjedt el, először talán ritka családi szokásként, majd ezt egy ilyen élményekkel felnövekvő gyermek vitte tovább, Gerhard Lang, akinek a családi vállalkozása már több mint száz éve készíti Németországban a csokoládét rejtő adventi kalendáriumokat. A világon sok gyermek által lett ismert az az öröm, melyet a kis Gerhard érezhetett, amikor az édesanyja az 1870-es években elé tette a kézzel készített német városkát ábrázoló naptárat, az ablakok mögött kis szalagos textilzsákokba csomagolt cukorkákkal.

Adventi koszorú a magyar családokban

Régi magyar szokás szerint advent első vasárnapjára készítenek adventi koszorút. Ma fenyőágakkal, műanyag díszekkel, bolti gyertyákkal, jobb esetben az erdő-mező díszeivel készülnek a koszorúk. A régiek először keresztformát készítettek faágból, majd ezt fonták körbe vesszővel, szalmával, így alakult ki a koszorú alapja. A kör a világot jelképezi, amelyet az örökkévaló Isten teremtett, ezért borították örökzölddel. A kereszt középpontjába csipkebogyót tűztek, ez jelölte azt a mágikus pontot, ahol Isten belép a földi világunkba, és a kereszt négy végénél pedig, ahol ezek az örökzöld kört metszik egy-egy méhviasz gyertyát tűztek, melyek jelölték a fényt, amely az Istentől jön, és ahogy advent minden vasárnapján eggyel több gyulladt lángra, Isten fényessége úgy tölti be a világot.

Mára a kereszt az ádventi koszorúból eltűnt, és sok helyen el is feledtük valódi jelentését, nem is gondolunk arra a láthatatlan pontra, amit a koszorú négy gyertyája – ha összekötjük az egymással szemköztieket – kijelöl. Sokatmondó ez a kép. A világ megvan, de a kereszt láthatatlanná vált. Nem szabad hagyni, hogy a szívünkből is kikopjon!

Advent a csend, a csendesség ideje, régen a böjt ideje is volt, a megtisztulásé, a fény befogadására való felkészülésé. Bensőséges volt, magányos volt és nem hivalkodó, nem külső fényekben pompázó, hanem belső, igazi fényben tündöklő. Ha manapság adventben végigmegyünk a nagyvárosok főterén, és fő utcáján sötétedés után, szinte nagyobb fényben úszik minden, mint nappal, a természetes fényben. Ez a kinti díszfényáradat nagy, lenyűgöző, és szépnek is tűnik, de vajon milyen a benti fényesség, a belső csend fénye, a megbocsátás fénye? Felkészültünk-e a Megváltó eljövetelére? Várjuk-e azt a békét, amely valóban csendet hoz?

Advent gyertyái sorban meggyulladnak a koszorún. A fény egyre nagyobb, mondhatjuk jelképesen: már elindult Fentről, a középpontból, Istentől, és már látni a világban jeleit. Nehéz észrevenni, mert a világ hamis fényei eltakarják, de aki keresi, aki vágyik rá, és megküzd érte, az megkaphatja ezt az erőt, az reménykedhet a türelem és vigasztalás Istenében.

Felhasznált cikkek:

csillagaszat.hu – betlehemi csillag

Rubicon – A Gergely-naptár bevezetése

• Boldogok, akik tudják, miért élnek, mert akkor azt is megtudják majd, hogyan éljenek.
• Boldogok, akik összhangban vannak önmagukkal, mert nem kell szüntelen azt tenniük, amit mindenki tesz.
• Boldogok, akik csodálkoznak ott is, ahol mások közömbösek, mert örömes lesz az életük.
• Boldogok, akik tudják, hogy másoknak is lehet igaza, mert békesség lesz körülöttük.
• Boldogok, akik nevetni tudnak önmagukon, mert nem lesz vége szórakozásuknak.
• Boldogok, akik meg tudják különböztetni a hegyet a vakondtúrástól, mert sok zavartól kímélik meg magukat.
• Boldogok, akik észreveszik egy diófában a bölcsőt, az asztalt és a koporsót, és mindháromban a diófát, mert nemcsak néznek, hanem látnak is.
• Boldogok, akik lenni is tudnak, nemcsak tenni, mert megcsendül a csöndjük és titkok tudóivá válnak. Leborulók és nem kiborulók többé.
• Boldogok, akik mentség keresése nélkül tudnak pihenni és aludni, mert mosolyogva ébrednek fel és örömmel indulnak útjukra.
• Boldogok, akik tudnak elhallgatni és meghallgatni, mert sok barátot kapnak ajándékba és nem lesznek magányosak.
• Boldogok, akik figyelnek mások hívására anélkül, hogy nélkülözhetetlennek hinnék magukat, mert ők az öröm magvetői.
• Boldogok, akik komolyan tudják venni a kis dolgokat és békésen a nagy eseményeket, mert messzire jutnak az életben.
• Boldogok, akik megbecsülik a mosolyt és elfelejtik a fintort, mert útjuk napfényes lesz.
• Boldogok, akik jóindulattal értelmezik mások botlásait, akkor is, ha naivnak tartják őket, mert ez a szeretet ára.
• Boldogok, akik el tudnak hallgatni, ha szavukba vágnak, ha megbántják őket, és szelíden szólnak, mert Jézus nyomában járnak.
• Boldogok, akik mindebből meg is tudnak valósítani valamit, mert életesebb lesz az életük

Máté evangéliuma 5, 3-8-hoz

2020. november 11.

2020. szeptember 27. vasárnap

Efezusi levél 3.13-21

Kérlek tehát titeket, ne csüggedjetek el az értetek szenvedett megpróbáltatásaim miatt, hiszen számotokra dicsőség ez.

Krisztus szeretetének megismerése

Ezért meghajtom térdemet az Atya előtt, akiről nevét kapja minden nemzetség mennyen és földön: adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy hatalmasan megerősödjék bennetek a belső ember az ő Lelke által; hogy Krisztus lakjék szívetekben a hit által, a szeretetben meggyökerezve és megalapozva képesek legyetek felfogni minden szenttel együtt: mi a szélesség és hosszúság, magasság és mélység; és így megismerjétek Krisztus minden ismeretet meghaladó szeretetét, hogy Isten mindent átfogó teljességére jussatok. Aki pedig mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk, a bennünk munkálkodó erő szerint: azé a dicsőség az egyházban Krisztus Jézus által nemzedékről nemzedékre, örökkön-örökké. Ámen.

Mt 14,12-14 Vendéglátás viszonzás nélkül

Azután szólt Jézus ahhoz is, aki őt meghívta: Ha ebédet vagy vacsorát készítesz, ne a barátaidat hívd meg, ne is a testvéreidet, a rokonaidat vagy a gazdag szomszédaidat, nehogy viszonzásul ők is meghívjanak téged. Hanem ha vendégséget rendezel, szegényeket, nyomorékokat, sántákat, vakokat hívjál meg, és boldog leszel, mert nincs miből viszonozniuk. Te pedig viszonzásban részesülsz majd az igazak feltámadásakor.

A vasárnap egyik fókusza – az efezusi levél

Sok kérdés merült fel az írásmagyarázókban az elmúlt közel húsz évszázadban, de azt nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy Pál apostol börtönből írta, röviddel halála előtt. Az efezusi levél és a kolosséi levél között nagyon sok az átfedés: ötvenöt vers szó szerint megegyezik. Úgy tűnik, hogy mindkét levél vivője Tükhikosz, aki börtöntársa volt Pálnak, és ő számol be a gyülekezeteknek az apostol helyzetéről.

A levéllel kapcsolatos egyik alapvető kérdés, hogy kinek írta Pál. Nem valószínű, hogy kifejezetten csak az efezusiaknak. A levélről azt tudjuk, hogy a pogánykeresztényekhez fordul, a címzetteket kifejezetten pogányoknak nevezi, míg Efezusban jórészt zsidókból lett keresztények élhettek. A levél szerint a címzettek Krisztus nélkül éltek, Izrael szövetségétől elkülönítve, az ígéret szövetségétől idegenek. Ezen kívül az is feltűnő, hogy a levél a többi páli levéllel szemben személytelen, nincs meg a Pálra annyira jellemző személyes hangvétel, amely sok levele elején egy – mai korban digitális aláírásnak nevezik az ilyesmit – csak Pál által ismert közös információval indul. Ez azért is furcsa, mert a Cselekedetek könyve 19 fejezete szerint három évet töltött a városban, a 20. fejezetben pedig az efezusi presbiterektől vett búcsúja, az Újszövetség egyik legemberibb, legszemélyesebb részlete. Azt is írja az Efezusi levél elején, hogy nem ismeri személyesen a levél címzettjeit, csak hallomásból tud róluk. Az ősi kéziratok közül pedig egyetlen jelentősebb sem tartalmazza az első versben szereplő “Efezusban’ kifejezést.

Valószínűnek tartják, hogy Pál apostol levele az efezusiakhoz voltaképpen nem egyetlen gyülekezetnek íródott, hanem körlevél, amelyet Pál a kis-ázsiai gyülekezeteknek küldött ki. A Kol. 4,16-ban nem azt mondja, hogy a laodíceai levelet olvassátok fel, hanem a „Laodiceából jövő” levelet. Tehát egy úton lévő körlevélről van szó, amely abban a pillanatban éppen Laodiceában volt. Lehet, hogy éppen ez volt az efezusi levél, de az is lehetséges, hogy a körlevélbe, ahol éppen felolvasták, beleírták a helység nevét.

Az efezusi levél az egyike Pál apostol legfontosabb írásainak, és ez lehetett az, amelyet az apostol Kelet minden gyülekezetének kiküldött. A kolosséi levéllel való rokonság pedig abból eredhet, hogy az apostol a kolosséi levélből elhagyta mindazt, ami helyi és idői vonatkozású volt, de a legfontosabb pontokat nem, s így egy új levél jött létre, amellyel az embereket a Krisztus teljességére akarja elvezetni.

A levél gondolati központja pedig a hiten alapuló keresztény arányérzék, amely a szívben lakozó Krisztus által alakul ki.

A második, központi fókusz – a vendéglátás, a nagy lakoma példázatának felvezető gondolata

Itt elsősorban a nem számításból tett jótétemény van a középpontban. Régi latin mondás, egy szír származású felemelkedett rabszolgától, Publilius Syrustól származik, aki Julis Caesar idejében költői és előadói versenyt nyert, és közismert volt csattanós élceiről és tetszetős külsejéről, és munkásságát még Seneca is nagyra becsülte. Nos, ez a rabszolgából lett éles eszű bölcselő így ír: „Beneficium accipere libertatem est vendere.” – „Jótéteményt elfogadni annyi, mint eladni a szabadságot.”

Itt nyilvánvalóan a korra és a mára is jellemző oda-vissza ajándékozás, tartozás intézménye jelenik meg. Jézus pontosan ezzel szemben fogalmazza meg álláspontját: nem a viszonzásért adj, hanem azért, mert jót akarsz tenni. A nagy vacsora ismert bibliai kép, ahol konkrétan bekényszerítenek minden rászorulót az utcáról és az útkereszteződésekből, azok helyett, akiknek el lett készítve a vacsora, de nem akartak vele élni.

Ez a példázat szembe megy az egyház sok évszázados üzenetével, vagyis azzal, hogy csak a meghívottak juthatnak be az Isten országába. Máté evangéliumában viszont olvassuk a lelki feltételt: a királyi menyegzőre csak méltó ruhában lehet bejutni, aki nincs megfelelően öltözve, azt kivetik. A megfelelő öltözék viszont értelmezhető az egyház előírásának betartásán, de Jézus nem az egyház előírásaira vonatkozó üzenetet fogalmazott még meg, hanem a lelki tartalmat erősítette a farizeusok vallási külsőségeivel szemben.

Publilius Syrus, a szónok rabszolga egy másik latin mondása: „Aki nem tud ajándékozni, méltatlan a jótéteményre.” Jézus ennél tovább megy: „boldog leszel, mert nincs miből viszonozniuk.”

Apostolok cselekedeteiben olvassuk Jézus példázatának közmondássá vált összefoglalását: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.”

A nagy vacsora kapcsán érdemes megemlíteni azt is, hogy szeptember folyamán két ünnepe is összekapcsolódik az evangélikus egyháznak, az aratási hálaadó ünnep és a teremtés ünnepe is. Hálát adunk mindazért, amit Istentől kapunk, de vajon jól tudunk-e élni a teremtett világ kincseivel. Sürgető kérdése ez világunknak, és önáltatás, ha azt gondoljuk, hogy keresztényként nem feladatunk a kérdésre válaszolni. Felesleges felülni az aktuális viták ringlispíljére, nem feladatunk megválaszolni, hogy a klímaváltozás milyen mértékben függ tőlünk, azaz a teremtett világ a meggondolatlan vagy gazdasági szempontokból igenis meggondolt emberi kizsákmányolásától. Személyes véleményem az, hogy habár az emberi befolyás mértékét nem tudjuk, a tevékenységünkkel sok esetben biztosan nem teszünk jót neki, vagyis visszaélünk Isten belénk vetett bizalmával.

Az is biztos, hogy bármelyik területét is nézzük az emberi hétköznapoknak, nagyon sokszor felelőtlen döntéseket hozunk, és nem megfelelően tanítjuk a fiatalokat a teremtett világ javainak megőrzésére. Itt a mi felelősségünk, amire ha nem figyelünk, hasonlóan meggondolatlanok vagyunk, mint a meghívottak, akik nem ügyeltek eléggé a hívó szóra. Elengedték a fülük mellett, mert a hétköznapi elfoglaltságaik pillanatnyilag mindig fontosabbak voltak Isten hívásánál. Ne legyünk ilyenek, ne legyünk figyelmetlenek a hívó szóra. Legyünk felelősek, vigyázzunk a teremtett világra, és kövessük a Jézus által legjobbnak tartott példát, amire még az apostolok is emlékeztek:

Mindezekben megmutattam nektek, hogy milyen kemény munkával kell az erőtlenekről gondoskodni, megemlékezve az Úr Jézus szavairól. Mert ő mondta: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” (ApCsel 20,35)

Ámen.

2020. szeptember 16.

Megjelent: D. Koren Emil: „…Irgalmadat éneklem”, Énekeink történetéből, Budapest, 2015. (első kiadása 1969.)

Bármily különösen hangozzék is, ezt az éneket először a neandervölgyi ősember hallhatta volna, ha az ének keletkezése idején már több mint százezer éve le nem rágták volna a pleistocén kor férgei a húst-bőrt a koponyájáról. Igaz, hogy az ének szerzője sem gondolta, hogy az ihletés helyén kerek kétszáz év múlva egy százezer éves koponyát fognak találni. De az a furcsa koponyájú emberős sem gondolta, hogy embersége típusát a tudományos világ egy pietista énekköltő nevével fogja fémjelezni.

A tény mindenesetre az, hogy a Düsseldorf melletti Düssel patak völgyét öt évi szolgálata alatt is mélyen megszeretett és tisztelt Neander Joachimról nevezték el Neander-völgyének, mivel kedvenc sétahelye volt. Itt találták meg 1856-ban egy barlangban az ősember koponyáját. Énekünk szerzőjének rövid élete jelentős fordulatokkal gazdag. Brémában született 1650-ben. Fiatalkorának idején Undereyk Teodor igehirdetései vonzottak sokakat. Az egyház életének az a korszaka volt ez, amikor az igaz és tiszta tanítást oly mértékben tartották fontosnak (protestáns ortodoxia), hogy mellette a keresztyén életgyakorlat kezdett mellékessé válni. Ennek ellenhatásaként szóltak izzó szívű lelkipásztorok a megtérésről és keresztyén szent életről, annak kötelezéseiről és örömeiről (pietizmus).

Hollandia a református egyház számára ennek sajátos kohójává lett. Itt tanulva kapott döntő indításokat Undereyk, s vitte át Brémába. A fiatal Neander Joachim, a brémai latin iskola igazgatójának fia egy alkalommal csupán kíváncsiságból ment el meghallgatni, mivel Undereyk ellenfeleitől gúnyos torzképet kapott erről a papról, s hallgatva őt, jól el akart szórakozni.

A hatás éppen ellenkező volt. A kíváncsiságból figyelem, érdeklődés, odaadás és elszánás lett. Új életszemlélete és hite nevelői munkájában is meglátszott. A református fiatalember később kapcsolatot keresett a pietizmus evangélikus vezetőalakjával is. Spenerrel Frankfurtban találkozott.

1674-ben Düsseldorfba hívták az egyházi latin iskola rektorául. Az az öt év, amit ott töltött, rövid életének legfontosabb szakaszává vált. Ő maga is tartott bibliaórákat, s ebből kifolyólag sokat kellemetlenkedtek neki az egyház hivatalosai. A szomorú tapasztalatok között azonban költői vénája csak tisztult és érlelődött. Alig több mint félszáz éneket írt, de a református egyház egyik legjelentősebb énekszerzőjeként emlegetik.

Énekeit séta közben írta. Szövegükön is észre lehet venni, hogy a szabad természetben születtek, Isten teremtő munkájának dicséretére. 1679-ben 56 éneke jelent meg egy füzetben. „Úton, otthon és zöldben tartott áhítatok alkalmára íródott énekek” – írja róluk ő maga. Nem ír egyházról, ünnepekről. Inkább a hívő lélek Isten iránti mély szeretete csendül meg bennük. Ismerte a természet templomának szépségét, de nem tévedt el valami homályos panteizmusba.

Ugyancsak 1679-ben meghívást kapott szülővárosába, Brémába, hogy mestere, Undereyk mellett a dóm harmadik lelkészi állását töltse be. Életének bizonnyal legboldogabb esemény lehetett ez a hívás. Nagy lendülettel kezdett új szolgálatának, de már a következő évben súlyosan megbetegedett.

1680 pünkösd másodnapján örökre lehunyta szemét. Harmincéves volt mindössze. Rövid életének utolsó napjai is énekének kezdősorait prédikálják:

„Dicsérd/Áldjad én lelkem a dicsőség örök királyát.
Szállj fel trónja elé, mondván neki buzgó hálát.”

2020. 07. 06.

(elhangzott 2019. július 7-én részleteiben – a közvetítés időbeli korlátaihoz igazodva)

Kegyelem és békesség nektek, Istentől, a mi Atyánktól, és a mi Urunktól, az Úr Jézus Krisztustól!

Imádkozzunk!
Hálásak vagyunk Istenünk, hogy nem hagysz magunkra, hanem biztos pont vagy az életünkben. Hozzád fordulunk, mert igéd bátorít a veled való közösség keresésére. Köszönjük, hogy még mindig hívsz magadhoz. Kérünk, áldd meg mai igehallgatásunkat, hogy megértsük hívásodat, és bátran kövessük útmutatásodat. Ámen.

Hallgassuk meg a mai vasárnap alapigéjét, amelyet Pál apostolnak a Kolosséiakhoz írt levelében olvashatunk, az első fejezet 21. versétől a 23-ig, a követezőképpen:

„Titeket is, akik egykor Istentől elidegenültetek és ellenséges gondolkozásúak voltatok gonosz cselekedeteitek miatt, most megbékéltetett emberi testében halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé. Ha ugyan megmaradtok a hitben szilárdan és egyenesen, el nem tántorodva az evangélium reménységétől, amelyet hallottatok, amely hirdettetett minden teremtménynek az ég alatt, és amelynek én, Pál, szolgájává lettem.”

Urunk, szentelj meg minket igéddel, a te igéd igazság! Ámen.

Szeretetteljes szívvel üdvözlöm az összegyülekezett hallgatóságot itt, a tállyai evangélikus templomban, Kossuth Lajos keresztelkedési helyén, illetve a rádióhallgatókat szerte Magyarországon és a határainkon túl, bárhol is hallgatnak minket!

Ennek a mai vasárnapnak az igéje egy olyan település lakóit szólítja meg, amely Krisztus után 66 környékén földrengésben elpusztult, Kolossé településen élő kis keresztény közösséget. Kolossé a mai Törökország területén, Kisázsiai félszigeten volt található a Efezustól keletre 200 km-re a félsziget belsejében Laodícea és Hierapolisz közelében, de mindkét településnél jelentéktelenebb volt, ráadásul egy földrengés nem sokkal később elpusztította, így az néhány évvel később arra járó Plinius a nagy római enciklopédista már fel sem jegyezte a település létét. Ma Törökországban két kisebb falu van a területén, amelyek szintén jelentéktelenek. Ami Kolosséval megesett, majdnem megesett ezzel a településsel is, ahol most vagyunk.

Tállyán hangzik el ez a prédikáció, és óhatatlan, hogy ne jusson eszünkbe Kolossé kapcsán ennek a  a községnek, illetve egy időben mezővárosnak a sorsa. A településen már az 1540-es években a Luther, Zwingli, Kálvin szellemében prédikált Szkhárosi Horvát András, nem volt akkor még református vagy evangélikus egyház, a 16. században reformáció követői voltak a Kárpát Medencében élők. Az ország ezen részén reformáció szellemisége hamar megszólította az embereket. Szolgált itt Dévai Bíró Mátyás és Károli Gáspár is. A környéken, Abaújszántón és itt Tállyán vezethető vissza a legrégebbre az evangélikus gyülekezet jelenléte. Ma is ismert tokaj-hegyaljai bor egyik jelentős termőterülete volt, Bél Mátyás által sok első osztályúnak besorolt dűlővel, de 1700-as évek elején a hajdúk dúlták fel, lakossága néhány százra apadt, az országrész teljesen elnéptelenedett. Majd egyre gyorsabban telepedtek le különféle nemzetségek, pedig nem volt egyszerű itt az élet: 1810 után 3 nagy tűvész is pusztította a települést, amelyben a település nagy része a protestáns templomokkal együtt elpusztult, a földesúrnak járó bordézsma is sokat elvett a szőlővel foglalatoskodóktól, majd 1885-ben jött híre a filoxéra terjedésének. Tokaj-hegyalján nem hitték, hogy idáig érhet a vész, nem is foglalkoztak vele. A szőlő addig mindenféle növényvédelem és rendezettség nélkül nőtt, Tállya településen 5000 fő lakott és élt a szőlőből, vitték a magyar királyi, az osztrák, lengyel, orosz piacokra. Sokféle vallás, sokféle nemzetiség, mindegyikük templomot épített magának. De 1864-re, mire a filoxéra, vagy szőlőgyökértetű teljesen elpusztította a korábbi szőlőket, a lakosság a felére csökkent, nemcsak Tállyán, hanem sok más hegyaljai településen is.

Visszaugorva az ólori Ázsia provinciába, Kolossénak elhelyezkedése nem volt a legszerencsésebb. Frígiának hívták akkoriban Kis-Ázsiának ezt a részét, és Ciceró fogalmazott úgy, amikor valakit ki akart gúnyolni, hogy „nem hiába mondják, hogy Frígiánál is messzebről érkezett”. Viszont annyira azért nem volt értéktelen ez a vidék.

A Google-ön található képek egyikeValódi átjáróháza volt a hettita, kelta, görög és perzsa seregeknek. Békés időben viszont virágzott. Frígiában élt Mídász király (a legenda szerint amihez hozzáért, arannyá változott), és a kincséről híres Krőzus is, akinek gazdagsága és pazarlása azóta is közmondásos. A világnak erről a szegletéről indultak a világhódító termékenység kultuszok, és a kereszténység nagy ókori riválisa, a Mitrász-vallás is. A Kolosséval szomszédos Ladodícea, a Jelenések könyvének is egyik címzettje, az ott lakókról azért nem sok jót nem mond a Jelenések könyvének írója, a se hideg, se forró hitű, se hús se hal gyülekezet, és Hierapolisz, ahol gyógyhatású forrás tört fel a földből és Apolló istenséget tisztelték.

Ez időben Pál apostol szervezte a kis-ázsiai gyülekezeteket, de éppen Efezusban, a nagy kikötővárosban raboskodott. Epafrász, Pál apostol tanítványa Kolosséból származott. Ő az, aki megcáfolja a régi mondást, senki sem próféta a maga hazájában. A kolosséi levél szerzőségét sokan vitatják, de a pontos teológiai megfogalmazások biztosíthatják, hogy Pál apostol legalábbis részt vett a megírásában, vagy útmutatást adott tanítványai körének. Epafrász zsebében  a Pál apostol segítségével megírt levéllel – visszatért Kolosséba, ahol a gyülekezet vezetője lett. A kolosséi keresztény közösséget csak Pál leveléből ismerhetjük, sem előtte, sem később nem tűnt fel ez a kis gyülekezet, hiszen a falu eltűnt a föld színéről a pár évvel későbbi földrengés következtében, de nagy szolgálatot tett minden hasonló problémával küzdő gyülekezetnek.

Az írásmagyarázattal foglalkozók úgy tudták kideríteni a kis gyülelekezet problémáját, hogy megvizsgálták, milyen szavakat, fogalmakat idéz Pál apostol a levelében a megszokottól eltérően. Ilyen szavak: … a filozófia, … a világ építő elemei és a pléróma – görög szó, az istenti szférát jelentheti. A Kolosséi gyülekezetet ért filozófiai hatás a kor legdivatosabb szellemi fuvallata lehetett, asztrológiai vonásokkal, talán a mai ezotériához hasonló. Az elemek minden bizonnyal a négy alapelem és az ötödik elem, az isteni szféra. De mivel ez is elem, úgy gondolták ennek a filozófiának a terjesztői, hogy az Istent is az elemeket befolyásoló törvények alá vetették. Az ókori ember hite szerint a sorsa a csillagokban van megírva (sokan ma is mondják ezt boldogtalanul az eget kémlelve), de mert az égitestek az elemek törvényei alá vannak vetve az ember sorsa is az elemektől függött. Égitestek által meghatározott napokat különböztettek meg. Minden bizonnyal az történt, hogy a gyülekezetben ezt a filozófiát be akarták építeni a keresztény hitük rendszerébe.

Érdekes volt, hogy a mai vasárnapra készülve egyszerre olvastam Cserháti Sándor 1978-ban kiadott Kolosséi levélről szóló kommentárját, és közben, hogy mást is olvassak, időtöltésként Stephen Hawking nagy művéből az idő rövid történetéből készült még rövidebb változatot. ő először, 1988-ban publikálta írását. Stephen Hawking az utóbbi évtizedek egyik legzseniálisabb gondolkodója, aki az életetét egy beteg emberi test roncsában töltötte, de ez nem befolyásolta abban, hogy elméje a huszadik század végének egyik legzseniálisabbja legyen.

Különleges dolog volt, amikor szinte ugyanaznap olvastam a két kiadványban, hajdani tanárom, Cserhát Sándor és Stephen Hawking könyvében két nagyon hasonló dologról. Isteni szféra, vagy más néven Éter. …. Pár évvel, évtizeddel ezelőtt, amikor az internet előtti időkben rádió még sokkal nagyobb részét tette ki az emberi tájékoztatásnak, többször lehetett találkozni a kifejezéssel: az éter hullámain szól a zene, vagy a rádióműsor.
Ma is mondhatnánk, hogy az éter hullámain érjük el azokat, akik istentiszteletet szeretnének vasárnap otthonukban hallgatni. Az éter az isteni elem volt az ókorban, és a 19. században egy rövid időre komoly, Nobel díjas tudósok vissza akarták hozni a köztudatba – írja Stephen Hawking. Nem tudták ugyanis megmagyarázni, hogy a megmérhető sebességű fény miért érkezik a földre a Napból az év minden szakaszában ugyanolyan gyorsan, akkor is, amikor a Föld távolodik a Naptól elliptikus pályáján, és akkor is, amikor közeledik. Úgy gondolták, hogy a fény elektromágneses hullámai egy láthatatlan mezőn, az éteren terjednek (innen az éter hullámai kifejezés a rádió adás esetében is). Aztán a 20. század elején egy lángelme, Albert Einstein relativitás elmélete tett rendet az ügyben, megcáfolva az éter létezését,. A kifejezés maradt a köztudatban, egészen máig, amikor már a rádióhullámok helyett a mai fiatalok a vezeték nélküli internetet keresik, és fel sem merül az éter hullámai kifejezés, legfeljebb a térerő megléte jelent számunkra kérdést.

A Pál apostol korában még létező Kolosséi gyülekezetbe érkező ókori görög filozófia sokféle lehetett. Volt olyan görög filozófus, pl. Empedoklész, aki azt mondta, hogy a gonosz emberi léleknek vándorolnia kell a legmagasabb szintű elemig, az isteni szféráig, és ehhez bizonyos elemeket tisztelni kell, nem szabad megenni vagy érinteni bármit. Ez nagyon jól illett sokak számára a zsidó vallás előírásai közé, pl. Filó tanítása is ilyen volt, de a matematikát máig meghatározó Pitagóreusok is hasonlóan gondolkodtak. Valamilyen beavatási szertartást is rebesgethettek a gyülekezetben, angyalokat és a szombat nap megtartásának fontosságát, mert Pál apostol mindezek ellen beszél a Kolosséi levélben. Valamilyen különös vallási keveredés, szinkretizmus üthette fel a fejét a gyülekezetben. Valljuk be, sokszor ma is sokan vannak úgy, hogy vallási gondolkodásukban sok minden keveredik egymással, komoly meggyőződés nélkül, talán a „nem árt hinni valamiben” gondolkodás alapján sok mindent elfogadnak, kevernek összeolvasztanak. Körülbelül 10 évvel ezelőtt jártam egy alföldi városban, ahol egy plakátra lettem figyelmes, amely egy szombati vallási alkalmat hirdetett. A szervező nem kevesebbet vállalt, mint hogy megidézi Szűz Máriát, Buddhát, Allahot és a hirdetés szövege szerint ott lesznek még sokan mások is, és mindezt egy asztrológiai alkalom keretében. Úgy látszik hasonló filozófia fel-felbukkan manapság is.

Sokkal fontosabb, hogy a vallásosság múló divatnak tűnik. A mai fiatal és középkorú generáció úgy gondolja, hogy nincs szükség a kereszténységnek arra a formájára, amely a nagyszüleik életvezetésébe belefért. Mondhatjuk csúnya szóval, hogy a népegyházi vallásosság már a múlté. Igen, csak mi jön helyette. Milyen közösségformáló erőt, szeretetmegtartó és közösségépítő formát fog találni ehelyett az új generációk sora. Mert leginkább csak a panaszt hallani az elidegenedő, kérdéseket feltenni nem merő, lelki bajaikat nem vállaló fiatalokról.

Sokfelé megfordulok lelkészi szolgálatom során. Egész Zemplén megyét lefedi a munkám területe, de még a miskolc Egyetem Ökumenikus Lelkészségén is végzek szolgálatot. A 14 és 60 év közötti korosztály legnagyobb része hátat fordított a vallásosságnak, de valamit zörnyen hiányol az életéből, és azt megpróbálja filozófiával betölteni (és itt nem a filozófia tudományra gondolok, hanem valami sajátos filozofálgatásra) de nem találja sem a kérdéseit, a válaszokról pedig nem is lehet álmodni. Csak vegyszerek segítségével keres feloldódást, és nem tud a bűnök feloldozásáról, illetve ha már hallott róla, azt klerikális katyvasznak érzi.

Biztosan újra kell gondolnia az egyháznak azt, hogyan adja tovább az isteni igazságot, mert igazság van a Bibliában, csak nem tudjuk ehetően tálalni. Aztán ott van az elmúlt évszázadok terhe is. A mai nagymamákat még nagymamáik fogták kézen és vitték a templomba, még akkor is ha tiltották. Aztán eljött az az idő, amikor divat lett templomba menni, viszont aki tényleg lelki felüdülésre vágyott, azt kinézték, talán a korábbi, vallással szemben ellenséges közeg késleltetett hatását a 21. század elején hozta meg.

Iskolalelkészként dolgoztam Miskolcon hét éven keresztül az evangélikus gimnáziumban, majd az általános iskolában és az óvodában is, és volt szerencsém elsősöknek tanítani nem csak a bibliai történeketek, hanem olyan énekeket, amelyeket lelkesen tanultam meg fiatalként, és örömmel adtam nekik tovább. Egy alkalommal a vasárnapi istentiszteletre hívtuk az elsős osztály diákjainak szüleit, hogy hallgassák meg, milyen örömmel énekelnek a gyerekek a templomban. Mindig szerettem fotózni, és máig őrzök két fényképet, amit akkor készítettem. A templompadban a műsorukra izgatottan váró gyerekekről, akik otthon érezték magukat, és a szülőkről, akik ott szorongtak nem tudván, hogy mire számítsanak egy ilyen számukra idegen helyen. Egy idősebb katolikus paptól hallottam a gondolatot, amely bennem is megfogalmazódott az utóbbi időkben. Korábban az idős korosztály vitte el a templomba a fiatalokat, már az maradt az utolsó esély, hogy a fiatal generáció hozza vissza a nagymamákat a templomba. És higgyétek el testvéreim, ez nem az egyház utolsó esélye, hanem nektek, bolyongó embereknek az utolsó esélyetek. Az egyház önmagában látszólag csak egy szervezet. A láthatatlan egyház – nem valami összeesküvésre, titkos szervezetre kell gondolni, – a láthatatlan egyház, az a szeretetközösség, ami ma sok helyen hiányzik.

A mai vasárnap a tévelygő emberről szól. A bolyongás, eltévelyedés az ember sajátja volt a történelem minden időszakában. A népmesék is mind arra bíztatták a gyerekeket, hogy kerekedjenek fel és próbáljanak szerencsét, de még a tékozló fiú története is erre bíztatja az idősebb, apja portáján ott ragadt lusta fiatalt, a tékozló fiú bátyját. A mai fiatal hibája az, hogy eltévedt, bolyong, nem találja a helyét a világban. Számtalanszor hallom, hogy régen milyen jó volt, mert a fiataloknak megvolt a helyük, megtanulták, hogy mi kell nekik. Óvodától a katonaságig, majd a házasságig. Nem gondolom azt, hogy a kényszer jóra vezette a mai generációt, talán ennek isszuk a levét, a sok valamikori úttörő, nem akarja fehér ingbe és piros nyakkendőbe kényszeríteni a mai fiatalokat, ellenben az egyház lelkészeire sem meri bízni, csak addig, amíg az egyházi iskola előnyeit akarja ideig-óráig használni.

Túróczy Zoltán püspök 1957-ben nem messze innen, Hernádbűdön felavatott egy kis templomot, ami azóta már olyan romos, hogy nem lehet benne istentiszteletet tartani, pedig az 56-os forradalom után kevesebb, mint egy évvel evangélikus templomot szentelni nem volt kis dolog. Mára az akkor sem nagyszámú gyülekezetnek csak a töredéke van, de ugyanez a helyzet egész Zemplén megyében. Nagy keresztje az evangélikus vallásnak Magyarországon, hogy kevesen vagyunk (pedig ahhoz képest hatalmas munkát végzünk intézményeinkben és gyülekezeteinkben). Az országnak ezen a részén mindig is így volt. Doktor Dienes Dénestől, a sárospataki kollégium gyűjteményének igazgatójától tudom, hogy 1830-ban Abaújkérben egyezményt írtak alá a reformátusok és az evangélikusok, hogy egymás híveit pásztorolhatják a református és evangélikus lelkészek – keresztelést, konfirmációt, temetést végezhetnek – egy kivétel volt, az esküvő! Azt saját felekezetű lelkésznek kellett végeznie. Az indok az volt, hogy ha a zenészeket meg tudta fizetni az ifjú pár, akkor a lelkész útiköltségét is legyen szíves kifizetni. Sok faluban volt így, kevesen voltak az evangélikusok, pl. Erdőbényén is évente két evangélikus istentisztelet volt, mégis tartották az evangélikusságukat a gyülekezet tagjai, nemrég álltam közülük az utolsó, Lavotha Béla sírjánál 99 esztendőt kapott Istentől az életúton, pedig több évet töltött szovjet hadifogságban. De ugyanígy 99 esztendős asszonyt látogattam sokáig a tokaji idősek otthonában, akinek dédunokái halála után visszataláltak a gyülekezetbe és megkeresztelkedtek. Sajnos a száz évvel ezelőtt még Tállyán, és még Sátoraljaújhelyen is (ahol idén 125 éves a templomunk) több száz fős evangélikusság eltűnt, töredéke maradt csupán. Nem is számolnak velünk, nem is emlékeznek ránk, pedig jelen vagyunk, használni szeretnénk az értékeinket, csak éppen sokan nem tudnak rólunk. Két éve ünnepeltük Luther 95 tételének 500. évfordulóját. Sok helyen az evangélikusokról, Luther egyházáról meg sem emlékeztek, pedig a 16. századi magyar református lelkészek legtöbbje Wittenbergben tanult Luther legközelebbi kollégájától Melanchthon Fülöptől, aztán a kor azt hozta, hogy a magyar települések a svájci, azaz a kálvini, a német és szlovák nyelvű protestáns települések a  lutheri felekezetet követték. A feljegyzések szerint Tállya és Abaújszántó az itt élő földesuraknak köszönhette, hogy egy darabig a lutheri tanokat követték, mert az Alaghi és Perényi nemesi családok ragaszkodtak az ostyához az úrvacsorában, ahogyan a lutheri tanok szerint tartották az istentiszteletet, így van ezeknek a településeknek ősi lutheránus temploma.

A Kolosséi levélben azt olvassuk, hogy meg kell maradni szilárdan a hitben. Azt gondolom ma ezzel már elkéstünk. Két éve Wittenbergben láttam, hogy leginkább csak az jár Luther templomába, aki turistaként a reformáció városát megy megnézni. Pál apostolt nem tudtuk követni, nem maradtunk meg szilárdan a hitben, nála régebbre kell tekinteni, Ezékiel szavára kell hallgatni, amit Fiser Béla barátom, az Miskolci Egyetem ökumenikus gyülekezetének tagja, az egyetem kutatója olvasott fel az istentisztelet elején olyan szépen: „térjetek hát meg, és éljetek!” Kossuth Lajos 1892-ben írt levelében a tállyai evangélikus gyülekezetnek, akik támogatását kérik a romtemplom felújítására, amely közadakozásból történt. (Mondhatnánk, hogy szégyellje magát a tállyai, hogy nem tudta felújítani a templomot, de éppen a filoxéra járvány kellős közepén történt a levélváltás, amely egész Hegyalját megrendítette évtizedekre. Kossuth, aki megírja levelében, hogy Tállyán keresztelték, azt írja Magyar Hazánkról – nagyon szép bibliai metaforával –, hogy a „a leányzó nem halt meg csak aluszik” Mt 9,24-ből, Jairus lányának feltámasztásából idéz.

Valóban ilyen tetszhalott állapotban vagyunk, ideje lenne felkelni és megtérni. Sokkal jobban érzi magát az ember egy friss kezdet után, mint a hiábavaló várakozásban.

(Túróczy Zoltán evangélikus püspök 1953-ban erről prédikált ezekben a napokban (1948, 1956)

Senki pedig, ha gyertyát gyújt, be nem fedi azt valami edénnyel, sem az ágy alá nem rejti, hanem a gyertyatartóba teszi.” Lk 8, 16-18. A példa, amivel az Úr ezt a magatartást megbélyegzi, azt mutatja, hogy a hit eltitkolását oly esztelenségnek tartja, amelyhez foghatót még a legvérmesebb emberi képzelet sem tud kitalálni. Sok bolond ember van ugyanis ezen a világon, de olyan, aki gyertyát gyújt, s azután véka alá rejti, hogy ne világítson, nemigen akad. Mert vagy sötét van és szükség van a világosságra, akkor meggyújtom a gyertyát, s hagyom hogy világítson, vagy nincs szükség világításra, avagy valami okból nem szabad világítani, akkor nem gyújtom meg a gyertyát. Mindkettő értelmes cselekedet. Ha azonban szükséges és lehetséges a világítás, s akkor meggyújtom a gyertyát, ellenben nem engedem, hogy világítson, hanem egészen eltakarom, az már bolondság. Akkor miért nem fújom el a gyertyát. Mit csalom magam azzal, hogy a véka alatt van világosságom? Úgy sincs, mert elalszik, ha nem juthat levegőre. Jó ezt a leckét megtanulnunk, mert az ilyen titkolódzók rendszerint nagyon eszes, bölcs mérsékletű, ügyes diplomatáknak tartják magukat. Az Úr véleménye róluk pont az ellenkezője. 2. A hit eltitkolása engedetlenség Az előbb idézett képből világos, hogy Urunk véleménye szerint a gyertya a gyertyatartóba való és nem a véka alá. Az a rendeltetése, hogy világítson. Ha fényét elrejti, Istentől nyert hivatásával kerül ellentétbe. Természetesen a gyertya elhelyezkedése nem erkölcsi cselekedet, s ezért nem is kérhető számon, de az ember magatartása, aki nem világít, holott arra rendeltetett, erkölcsi cselekedet, s ezért, mint engedetlenség, számon kérhető. Isten számon is kéri. Ennek az engedetlenségnek külön minősítő körülménye is van. Mikor Jézus eltávozott erről a földről, munkáját a tanítványaira bízta. Nem létesített hatalmas szervezetet, nem csinált valami propagandaközpontot, hanem bízott abban, hogy a megváltott lelkek tovább fogják mondani a váltság örömhírét, tanúbizonyságai lesznek annak, ami történt, s ami mindenkivel megtörténhetik immár. Apró kis fénypontok lesznek, eligazító sugarak a sötétben botorkáló bűnösök számára. Amikor tehát azt mondja tanítványainak: „Ti vagytok a világ világossága”, e mögött nem csupán a fölöttünk hatalommal rendelkező Úr parancsa van, hanem a barát bizalma is, aki reánk bízza művét, miért életét is feláldozta. A fény elrejtése tehát nem egyszerű engedetlenség. Jézus csalatkozik általa abban, akiben megbízott, s akit bizonyságtételre elhívott. Nem csalatkozott-e Jézus énbennem is?
3. A hit eltitkolása felelőtlenség a ránk bízottakkal szemben. A gyertyát azért teszik a gyertyatartóba, hogy – amint az ige mondja – „akik bemennek, lássák a világot”. A gyertya tehát nem azért ég, hogy csak égjen, hanem szolgálata van. Világítania kell. Ugyanígy van szolgálata minden hitre jutott embernek is. Isten senkit sem vezet hitre csak azért, hogy az illető maga hitre jusson, hanem azért is, hogy rajta keresztül azután mások is hitre jussanak. Mindenkinek haszonra adatik a Lélek kijelentése (I. Kor. 12,7). Aki tehát véka alá rejti hitét, az nemcsak Isten parancsával helyezkedik szembe, tehát – így is mondhatjuk – istentelen magatartást tanúsít, hanem egyben a másik ember üdvösségét is hátráltatja, tehát – így is mondhatjuk – embertelen magatartást tanúsít. Olyan, mint az az orvos, aki tudna egy utcai szerencsétlenség áldozatán segíteni, de letagadja, hogy orvos, s tovább siet. Olyan, mint az élelmiszerhalmozó, akinek kamrájában talán garmadaszámra áll az élelem, talán romlik is már, de elnézi, hogy más nélkülöz. Ha valakire fokozott mértékben áll, akkor a hitrejtegetőkre különösen áll: „Aki tudna jót cselekedni és nem cselekszik, bűne az annak” (Jakab 4,17). A gyertya példája még egy szempontból súlyosbítja ezt a felelőtlenséget. A gyertya fogyása független attól, hogy hány embernek világít. Egyformán fogy, akár egy ember ül az asztal mellett, akár egy nagy család tartózkodik mellette a szobában. A hívő sem lesz szegényebb azzal, ha hitét továbbadja. A hitnek ezt a világító felelősségét nem általánosságban állapítja meg az ige, hanem konkrét emberekre utal, „akik bemennek”. Azokra tehát, akik velünk együtt élnek, egy családot alkotnak, egy munkában foglalatoskodnak, akik tehát a szívünkhöz közel vannak, akiket szeretnél boldognak tudni és látni. Nem vagy-e embertelen szeretteiddel szemben? Világítsz nekik Jézus felé? 4. A hit eltitkolása bizalmatlanság Isten előkészítő munkájával szemben. Az ige így folytatódik: „Mert nincs oly titok… világosságra ne jőne” (17. v.). Ez a vers nemcsak a bűnös fenyegetése, hanem a bátortalan bíztatása is. A hitre jutásnak is van ugyanis egy titokzatos ideje. Ez a lappangási időszak. Olyan ez az idő, mint mikor az édesanya a szíve alatt hordja a gyermeket. Megvan már, de még nem jött világra. A hívő bizonyságtétele termi meg azután Istennek ez az előkészítő munkája a gyümölcsét. Így volt előkészítve Zakeus. Jézus egyetlen látogatása elég volt, hogy üdvössége legyen házának. Így volt előkészítve Saul. Ananiás látogatása elég volt, hogy Pál legyen belőle. Mit tudod te, ki úgy félsz bizonyságot tenni, hogy nem a régi magvetés learatására és betakarítására küld-e Isten téged! A kipattant titok, a nagyvilágra került sóvárgás Isten után, sokszor mutatja, hogy aratósztrájkot csináltál volna, ha nem teszel bizonyságot.
5. A hit eltitkolása önmagunk megszegényítése. A 18. v. ezt mondja: „Meglássátok, elvétetik tőle”. Isten minden ajándéka kötelez. A fel nem használt ajándékot Isten visszaveszi. Az elásott talentumot elrejtője elveszti. A véka alá rejtett gyertya elalszik. Aki ellenben ad, az kap. Minél többet ad, annál többet kap. A megosztott hit megszaporodott hit. Minket is hív ma az Úr a bizonyságtevésre, a világító élet bizonyságtevő szolgálatára. Meglássátok azért, mi módon hallgatjátok az Ő hívó szavát. Óh, bárcsak ne találtatnánk sem képmutatóknak, sem bujkálóknak, hanem bizonyságtevőknek, egyszerű kis gyertyaszálnak, felülről kapott fénnyel világítónak a házak asztalán! )
Ámen.

Száz éves évfordulóra készülünk, amelyet nagyon sok érzelem, fájdalom, emlékezés sző át. Különösen is nehéz ezt megélnünk nekünk, evangélikusoknak. Persze először is tisztába kell tennünk, mit is jelent evangélikusnak lenni. Ezt itt, Észak-Magyarországon, nem lehet elégszer hangoztatni. A magyarországi evangélikusok, vagy ahogy régen hívták őket: ágostai hitvallású evangélikusok (Augsburg magyar neve után, ahol a német rendek „protestáltak” innen a protestáns kifejezés). Sokszor csodálkoznak ma a jelenlétünkön, különösen itt, az ország evangélikusok által leggyérebben lakott területén (egész Zemplénben legfeljebb 100 evangélikusról van tudomásunk). Az ország többi részében Nyíregyházától Sopronig jól ismert és erős az evangélikusság. Az oktatásban, közéletben ma is erőn felül szerepet vállal, de 1948 előtt még nagyobb ereje volt (jó ha tudjuk, hogy ma a világban kb. fej-fej mellett 75 millió református és evangélikus él, természetesen más-más eloszlásban).

Néha kérdezik errefelé: mi az, hogy evangélikus? Az valami szekta? Erdőbényén két évvel ezelőtt a gyülekezetünk egyik legidősebb tagját, a 99 éves Lavotha Béla bácsit temettem (a másik legidősebb a Tokaji Időskorúak Otthonában sokáig általam is látogatott sárospataki illetőségű Bajusz Andrásné volt, szintén 99 évesen távozott közülünk). Lavotha Béla bácsi jóbarátja, a „fiatal”, még csak 92 éves szomszéd annyit mondott a temetés után, hogy rosszul mondtam a prédikációban: nem evangélikus volt, hanem lutheránus. Tokajban történt olyan is, hogy felvidéki evangélikus ismerőseim érkeztek a városba, hogy meglátogassanak, és helyieket kérdeztek meg arról, hogy hol van az evangélikus templom. Itt élő helyiek azt válaszolták: „Itt csak három templom van! Evangélikusról nem tudunk.” (Ha csak a tornyokat számoljuk, akkor is több van, mint három, de jó lenne, ha tisztában lennénk, mi van Tokajban.)

Igen, erről az evangélikus egyház is tehet, de nézzük ennek az egésznek az eredetét:

„Luther tanai Tokajban is korán elterjedtek az egyházközségben megalakulása nem sokkal a “hit javítás” megkezdése után a 16. század első felében történt. Drágffy Gáspárnak, egy ágostai hitvallású evangélikus főúrnak udvari papja a nagyhírű Batizy András volt az egyházközség első lelkésze, ki a református történetírók, például Zoványi Jenő megállapítása szerint is Luther szellemében munkálkodott. (…) Később az egyháztagok többsége Kálvin tanaihoz hajolt, és az evangélikus egyház hosszabb időre meg is szűnt. (…) 1783 július havában választotta meg az újjáalakult egyházközség első lelkészét, Fábry Pált, valamint első kántortanítóját, Belanszky Józsefet, kik ugyanezen év augusztus 24-én tartották az első istentiszteletet. 1784-ben az egyházközség a megyétől megvette az u. n. “generális” épületet 5000 forintért. A vételnél nagy érdemei voltak Desewffy András úrnak, ki a vétel árában saját nevére 3000 forintot vett fel. A mellett álló imaház 1890-ben épült fel. Ekkor javíttatta kis és nagyobbíttatta meg a gyülekezet a tulajdonát képező bérházat is. Az imaházat zavartalanul használhatták 1919-ig. Ebben az esztendőben a tanácsköztársaság alatti harcokban két román gránátlövés folytán használhatatlanná vált s emiatt néhány évig a régi görög keleti templomba jártak istentiszteletre az evangélikusok. 1924. szeptember 21-én költözhetett vissza a gyülekezet a saját imaházába, melynek javítását az egyháztagok áldozatkészsége tette lehetővé.”[i]

2009-ben vette át az Önkormányzat az imaházat – az akkori országos evangélikus egyházi vezetés nagy megkönnyebbülésére, mivel kilátásban sem voltak olyan pályázatok, mint ma vannak a templomokra (ha visszaemlékszünk, az egyházi iskolák kiemelt támogatásának megszűnése is akkoriban volt napirenden). A generális házzal egybeépült templom felújítása már az akkori becslések szerint is többszáz millió forint lett volna. A Magyar Állam valamennyi kártalanítást fizetett, amelyből a ma az Ady Endre úton működő imaházat és parókiát vásárolta és újította fel a gyülekezet, a Magyarországi Evangélikus Egyház pedig a kártalanítás fennmaradó részét visszatartva, annak fejében lelkészi állást tart fent Tokajban, szerény fizetéssel. Azóta már második lelkésze van az evangélikus gyülekezetnek, ki ezeket a sorokat írja.

Az evangélikus egyházzal a feljebb leírtak mellett más is történt a 20. század vérzivataraiban: jól ismert tény, hogy 1920-ban az ország kétharmadát elcsatolták, de az kevésbé, hogy ezzel mi, evangélikusok vesztettük a legtöbb hívünket, milliós nagyságrendben. Nem elég, hogy a százezres felvidéki, kárpátaljai, erdélyi, vajdasági és a kisszámú, de ma is létező szlovéniai magyar evangélikusságot elveszítettük, de a Magyarországon legnagyobb evangélikus bázist jelentő német és szlovák gyökerekkel rendelkező, de nagy arányban magyar érzelmű evangélikusság jó része lakosságcserével határon túlra került.

Ha a trianoni döntés közvetlen eredményeit nézzük, pl. Miskolc nyert is vele. A selmecbányai lutheránus alapítású egyetem legtöbb tanára átköltözött Miskolcra, a selmeci hagyományokat ma is ápolják a Miskolci Egyetemen (talán még mostanában sem ismerték ­fel, hogy ezeknek van evangélikus vonatkozása is). A miskolci Kossuth Gimnázium az eperjesi evangélikus tanítóképző utódja lett, az időközben Istvánffy-vá lett, majd újra a Kossuthoz csatolt általános iskola az evangélikus tanítóképző gyakorló iskolája volt (bizony, voltak ellenséges hangok, amikor a visszavétel történt). A Miskolci Egyetem jogi kara az Eperjesről Miskolcra került Evangélikus Jogakadémia utódjának tartja magát, mostanában vették észre az evangélikus szócskát a Miskolc és a Jogakadémia szavak között.

Viszont hosszú távon, főleg az 1948-as államosítások nagyon meggyengítették az evangélikus egyházat. Gondoljunk bele, egyébként sem volt erős az evangélikus egyház ezen a vidéken (templomtornyot a borvidéken csak Abaújszántón tudtak építeni a filoxéra után Amerikába kivándorolt evangélikusok adományaiból és kölcsönből), de az államosítások után semmiféle önereje nem maradt a gyülekezeteknek, amelyeket ezen a vidéken sokszor helyi evangélikus lelkész híján a református lelkészek gondoztak, vagy a nagy nyíregyházi gyülekezetből ideutazó lelkészek. (A nyíregyházi szlovák gyökerű tirpákok a szabad vallásgyakorlat miatt vándoroltak fel Békés megyéből a 18. században, és telepedtek le a nyíregyházi bokortanyákban, még néhány évtizede is több mint tizenhétezren(!) voltak, ma már csak néhány ezer gyülekezeti tagról tudnak ott is).

A nemzeti összetartozás napját mi, magyar evangélikusok szívfájdalommal éljük meg. Tudjuk, hogy milyen többszörösen kisebbségben lenni: átélhettem az elmúlt években a felvidéki evangélikus gyülekezetekben tartott igehirdetési szolgálataim közben: Sajógömörön és környékén, ahol Mátyás király a gömöri földesurakat megkapáltatta – a Mátyás szobor most is áll, még élő gyülekezet van, de pl. a csetneki evangélikus templomban az elmúlt években tüntették el a templom magyar feliratait. A Csetnek mellett levő Kutapolcán az evangélikus templom oltárterében Luther és Melanchthon a két nagy német reformátor mellett Rákóczi és Bocskai hatalmas festménye látható, még a településen élnek magyarok. Manapság Királyhelmec környékén, Nagytárkányban (Zemplénagárddal határos falu), a hármashatár szlovák oldalán tartok istentiszteleteket. Ott is nagyon kis számban élnek evangélikusok már, de a templom még áll, a magyar igehirdetést várják a hívek.

A reménység szerint végére érő járványhelyzet után, nemsokára újra lesznek istentiszteleteink havonta Abaújszántón, Hernádbűdön, Monokon, Tállyán, Sárospatakon, Sátoraljaújhelyen, és a határ megnyitása után a szlovákiai magyar gyülekezetben is. Tokajban hetente 8:45-től az Ady Endre úton. Evangélikus hittanórák vannak Szerencsen, Sárospatakon, Tállyán, Abaújszántón, óvodai hittan Golopon és Tállyán. Sajnos kevés evangélikus gyermekről tudunk, de akár egy gyermekért is elmegyünk hittanórát tartani, lelkigondozást tartunk az időseknek, a lelkészi szolgálatot igyekszünk megerősíteni, ahogy elődeink is tették ezen a vidéken. Adjon Isten hozzá erőt!
Erős vár a mi Istenünk!

Gerlai Pál evangélikus lelkész, Tokaj, 2020 május 26.

Felhasznált irodalom:

Az ágostai hitvallású evangélikus egyházközség története Tokajban 1930-ig

In.: Magyar városok monográfiája VII. – Mosolygó József: Tokaj és vidéke (1930)

Első feladat:

Visszatérni a reformátori középpontba

1.	Luther szándéka az volt, hogy az egyház üzenetét bibliai alapokra helyezze, külső formáját pedig kora színvonalára emelje. Az egyház ez idő szerint olyan állapotban van, amely nem felel meg sem az egyik, sem a másik követelménynek.
2.	A reformáció nem a tizenhatodik század eseménye, hanem ránk váró feladat.
3.	Aki reformálni akarja az egyházat, annak a tartalom kérdéseivel kell kezdenie. Ezen a ponton azonban nem állhat meg.
4.	Reformátoriak akkor lehetünk, ha tovább építjük a reformátorok művét, nem pedig, ha konzerváljuk.
5.	A keresztyén hit nem normák és szabályok rendszere, és nem is világnézet vagy tan. A keresztyén hit az ember és Jézus Krisztus között létrejött bizalmi kapcsolat.
6.	Az olyan teológia képes rugalmas kereteket létrehozni, amelynek egyértelmű a középpontja. Ha homályos a középpont, a keretek megmerevednek.
7.	Az egyház keretei nem tetszőlegesek. Azokat a középpontnak kell formálniuk, illetve a kereteknek a lehető leghatározottabban kell a középpontra mutatniuk.
8.	Az új reformáció sok mindenben igazodhat az első reformációhoz. Néhány kérdésben azonban határozottan túl kell lépnie rajta.

Második feladat:

Felszabadítani a spiritualitást

9.	A 21. század embere messzemenően nyitott a vallási kérdések előtt. Kérdéseire azonban ma nem az egyházban keresi a válaszokat.
10.	Itt az ideje, hogy az egyháznak minden mást megelőzve az Isten-kérdést illetően legyen tekintélye.
11.	Jézus Krisztus a válasz korunk spirituális éhségére. Ezt azonban nem elég csupán állítani. Ennek megtapasztalhatóvá kell lennie gyülekezeteinkben.
12.	Gyülekezeteinkben a spiritualitást az odaadásnak, a lelkesedésnek és a kisugárzó erőnek kell jellemeznie.
13.	Az imádkozásnak legalább tizenöt különböző módja lehetséges – ezekből azonban többnyire alig ismerünk néhányat.
14.	Egyházunknak spirituális fellendülésre van szüksége.
15.	Az Isten iránti szeretet a protestáns teológia fehér foltja.
16.	Cselekedeteinknél és fáradozásainknál fontosabb, hogy belemerítkezzünk Isten szeretetébe.

Harmadik feladat:

Újra felismerni a küldetést

17.	A legfőbb megbízatás, amit Jézus egyházának adott, nem az, hogy gondot viseljen az emberekre, hanem hogy tanítvánnyá tegye őket.
18.	Jézus Krisztus egyháza nem döntheti el tetszése szerint, hogy akar-e „missziót” folytatni, vagy sem.
19.	Misszió és tolerancia nem mond ellent egymásnak.
20.	Nincs keresztyénség megtérés nélkül – megtérési élmény nélkül azonban igen.
21.	A megtérés folyamatához hozzátartozik a betagolódás a gyülekezetbe.
22.	Aki közölni akarja másokkal a jó hírt, annak magának is jó hírré kell válnia.
23.	Nem várhatjuk el, hogy az emberek Krisztusra hagyatkozzanak, ha mi magunk nem hagyatkozunk rá.
24.	Nem missziói rendezvényekre, hanem missziói gyülekezetekre van szükségünk.

Negyedik feladat:

Aktivizálni a hívők egyetemes papságát

25.	Luther tanítása az egyetemes papságról a legfontosabb tényező, ami még ma is megkülönböztet bennünket a katolicizmustól.
26.	Az úgynevezett „lelkészek” és az úgynevezett „laikusok” közötti különbségtétel nem biblikus és nem protestáns.
27.	Az egyetemes papságot csak úgy aktivizálhatjuk gyülekezeteinkben, ha az emberekben szeretetet ébresztünk a Szentírás iránt.
28.	Egyetlen emberben sincs meg az összes képesség, amely ahhoz szükséges, hogy egy gyülekezetnek csak megközelítőleg is nyújtani tudja mindazt, amire szüksége van.
29.	Minden keresztyén kapott valamilyen kegyelmi ajándékot Istentől – és megkapta a hozzá tartozó feladatot is.
30.	A gyülekezet vezetésének legfontosabb feladata, hogy hozzásegítse a gyülekezet tagjait adományaik, képességeik felismeréséhez, és segítse őket, hogy éljenek velük.
31.	A gyülekezetben kinek-kinek azt a feladatot kell ellátnia, amelyre Isten különösképpen alkalmassá tette.
32.	Az olyan munkatársak, akik Istentől kapott képességeik szerint végzik feladatukat, nemcsak jól végzik a munkájukat, hanem motiváltan és lelkesen is szolgálnak.

Ötödik feladat:

Újra definiálni a lelkipásztori hivatást

33.	Az egyházban – ellentétben önértelmezésével – majdnem minden ösvényen lelkipásztorok loholnak.
34.	Egyházunk lelkipásztor-központúsága súlyos teher mind lelkipásztorainknak, mind a gyülekezeteknek.
35.	Az egyházban és a gyülekezetben betöltött központi szerepüket a lelkipásztoroknak arra kelt használniuk, hogy ezt a központi szerepüket megszüntessék.
36.	Az újszövetségi gyülekezeteket nem lelkipásztorok, hanem munkacsoportok vezették.
37.	A lelkipásztoroknak el kell dönteniük, hogy mindenkiért, vagy az egészért akarnak-e tevékenykedni.
38.	A jövő formulája így hangzik: „Lelkipásztor a munkatársakért, munkatársak a gyülekezetért.”
39.	A jó lelkipásztor elismeri gyülekezete nagykorúságát.
40.	Gyülekezeteink megújulása nagymértékben lelkipásztoraink lelki megújulásán múlik.

Hatodik feladat:

Vállalni az irányítás felelősségét

41.	Gyülekezeteink vezetése megoldatlan kérdés, amelyet ballasztként cipelünk át az új évezredbe.
42.	A gyülekezeteket az egyháztanácsoknak (presbitériumoknak) kellene vezetniük. Ezek azonban túlnyomórészt igazgatási és szervezési kérdésekkel foglalkoznak.
43.	Ahol hiányzik a vezetés, ott nem szabadság uralkodik, hanem az erősebb joga.
44.	A gyülekezeteknek szükségük van valamilyen vezéreszmére, amelyhez igazodhatnak.
45.	A Szentlélek munkája nem szükségtelenné, hanem értelmessé teszi a tervszerű működést.
46.	A jövő egyháztanácsának (presbitériumának) feladata a következő: „víziókat kialakítani, víziókat továbbadni, víziókat meggyökereztetni”. – Minden egyéb munkával másokat kell megbízni.
47.	Az Újszövetség tanítása szerint csak olyanok vezethetik a gyülekezetet, akik képesek azt lelkileg táplálni.
48.	Jézus példát mutatott, hogy miként kell a gyülekezetet vezetni. Nem uralkodott tanítványain, hanem szolgálta őket.

Hetedik feladat:

Kiépíteni a kiscsoportok egészséges struktúráját

49.	Gyülekezeteink túlságosan nagyok ahhoz, hogy légkörük személyes és elkötelező erejű legyen, és túlságosan kicsik, hogy a diakónia, az evangélizáció vagy a spiritualitás terén kielégítő teljesítményt nyújtsanak.
50.	Az újszövetségi gyülekezetnek két egyenértékű középpontja volt: az istentiszteleti összejövetel és a házközösség.
51.	Isten nem egy külön, saját épületben lakik, hanem ott, ahol az emberek laknak.
52.	Napjaink házi gyülekezetei nem azonosak az Újszövetség házközösségeivel, de fontos lépést jelentenek ebbe az irányba.
53.	Nincs még egy médium, amely alkalmasabb lenne rá, hogy emberekei hozzásegítsen ahhoz, hogy hitre jussanak, a hitben növekedjenek, és hitüket másokkal is megosszák, mint a keresztyének otthonai.
54.	Különböző körök és csoportok nagy számban vannak gyülekezeteinkben. Mindenekelőtt azonban teljes értékű kiscsoportokra van szükségünk.
55.	A jövő gyülekezetének nem házi gyülekezetei és hasonló csoportjai lesznek. A jövő gyülekezete kiscsoportokból fog állni.
56.	Az egyén csak egy teljes értékű kiscsoportban kaphatja meg azt a gondoskodást, amelyre szüksége van. A kiscsoportok vezetői ezért a jövő pásztorai.

Nyolcadik feladat:

Kialakítani a szeretet kultúráját

57.	A keresztyén szeretet lényege szerint különbözik minden más szeretettől.
58.	Ha azt akarjuk, hogy az emberek jobbak legyenek, hozzáférhetővé kell tennünk számukra Isten szeretetét.
59.	Nincs élő keresztyénség közösség nélkül.
60.	A keresztyén gyülekezet a keresztyén ember életének legfontosabb színtere. Ez az ő „új családja”.
61.	A keresztyén közösség nem annyira eszmény, amelynek elfogadását megkövetelhetjük, mint inkább feladat, amely elé Isten állított bennünket.
62.	A szeretetteljes légkörű gyülekezetek vonzóvá lesznek.
63.	Gyülekezeteinknek jótékony kontrasztban kell állniuk a társadalom egészével.
64.	Az egyház csak akkor egyház, ha másokért él.

Kilencedik feladat:

Megszabadítani az istentiszteletet béklyóitól

65.	Istentiszteleteink, amelyek valaha mindenkihez szóltak, mára belkörű rendezvénnyé váltak.
66.	Istentiszteletünk az egyházi zene és a liturgikus hagyomány kettős béklyójában vergődik. Ha nem sikerül megszabadítanunk tőle, hamarosan meg is fog szűnni.
67.	Az istentisztelet formái nem alakíthatóak tetszőlegesen, de rugalmasnak kell lenniük.
68.	Az olyan istentiszteletnek, amely inspirálni akarja az embereket, az ő életérzésüket kell kifejeznie.
69.	Az istentiszteleteknek a közeli jövőben át kell térniük egy többvágányú koncepcióra.
70.	A jövő istentiszteletét nem a lelkipásztor fogja tartani, hanem a gyülekezet fogja ünnepelni.
71.	Nemcsak ahhoz van szükségünk koncepcióra, hogy miként ünnepeljük, hanem ahhoz is, hogy miként éljük meg istentiszteleteinket.
72.	Ha nem akarjuk, hogy istentiszteleteink üressé váljanak, be kell illeszteni őket egy átfogó gyülekezeti koncepcióba.

Tizedik feladat:

Egyszerűsíteni a gyülekezeten belüli struktúrákat

73.	Az egyház struktúráinak rendkívüli lelki relevanciájuk van.
74.	Felelősek vagyunk a struktúrákért, amelyek között élünk.
75.	El kell döntenünk, hogy mit tartunk fontosabbnak: az egyház külső formáinak megőrzését, vagy a tartalmi megújulást.
76.	Aki azt akarja, hogy az egyház maradjon meg olyannak, amilyen, az nem akarja, hogy az egyház megmaradjon.
77.	Az olyan struktúrák, amelyek nem segítik a gyülekezetépítést, hátráltatják azt.
78.	A következő évek zsinatainak az lesz a feladatuk, hogy a gyülekezeteket tehermentesítsék a jelenleg érvényes szabályok 80%-a alól, a közbeeső időszakban pedig polgári engedetlenségre szólítsák a gyülekezeteket.
79.	A komplikált struktúrák megbénítják a gyülekezeteket. A jövő jelszava az egyszerűsítés. Ami nem működik egyszerűen, az egyszerűen nem működik.
80.	Nem egyszerűen struktúrareformra van szükségünk, hanem a struktúrák reformációjára.

Tizenegyedik feladat:

Helyreállítani a gyülekezet primátusát

81.	A tartományi egyházak legnagyobb erőforrása – a helyi gyülekezet – messzemenően kihasználatlan.
82.	Számos tartományi egyház jelenlegi, gyülekezetek összevonását szorgalmazó stratégiája hosszú vagy rövid távon halálosnak bizonyul. Nem kevesebb, hanem több gyülekezetre van szükségünk.
83.	A helyi gyülekezetek évszázados rendszerét ki kell egészítenie a másfajta gyülekezetmodellek sokféleségének.
84.	A lelkipásztoroknak nincs szükségük egyetemi végzettségre, és nem szabad hivatalnoki státust betölteniük.
85.	Az a gyülekezet, amely nem lelkipásztor-központú, egy idő múltán semmilyen más tekintélyt sem fog elismerni maga fölött. Ez pedig a hívők „egyetemes papsága” elvének magasabb szintű érvényesítését jelenti.
86.	Nem a gyülekezetek vannak azért, hogy az egyház intézményét szolgálják, hanem az egyház intézménye van azért, hogy szolgálja a gyülekezetet.
87.	Egyházunkban a hierarchikus viszonyokat és az igazgatási struktúrákat le kell építeni – – éspedig a lehető leghamarabb.
88.	A jövő gyülekezetének joga és kötelessége lesz a profilalakítás.

Tizenkettedik feladat:

Jövőt álmodni az egyháznak

89.	A pénzügyi és személyi gondoknál is nagyobb baja egyházunknak, hogy nincsenek álmaink.
90.	Az álmok nem irreálisak, csak egy másfajta realitásban gyökereznek.
91.	Jövőt álmodni az egyháznak annyit jelent, mint életre kelteni gyülekezeteinkben az őskeresztyénség álmát.
92.	A jövő egyházáról álmodni annyi, mint Isten álmainak nyomába szegődni.
93.	Álmainknak eléggé merészeknek kell lenniük ahhoz, hogy Istennek helye legyen bennük.
94.	Csak álmodni nem elég. Álmainkat tettekre kell váltanunk.
95.	Megálmodni az egyház jövőjét annyit jelent, mint magunkhoz ölelni az újat.
96.	Az egyetlen erő, amely képes valamit jóra fordítani, a hit, a remény és a szeretet együttes ereje.

Forrás: DOUGLASS, Klaus: Az új reformáció. 96 tétel az egyház jövőjéről. Kálvin Kiadó, Bp. 2002.

2020. 05. 21. (Mennybemenetel)

Kialakulása:

Mennybemenetel ünnepe a húsvét és pünkösd közötti időszak szerves része, az örömöt hozza el számunkra. Kialakulásával kapcsolatban tudjuk, hogy az új kezdetkor a tanítványok Jézus második eljövetelét közelre várták és ez az  eszkatológikus várakozás határozta meg mindennapjaikat. Amikor azonban ez alábbhagyott, az egyházi esztendőben mindez szimbolikus, liturgikus formában is rögzült.

A II. század végén vált a pünkösd (pentékoszté – ötvennapos) időszaka mennybemenetelkor és pünkösd ünnepén a húsvéti ünneplés csúcspontjává. Maga a „hetek nyolcada”, azaz a hétszer hét nap az ötvenedik nappal betetőzve – az ószövetségi hetek aratási hálaadó ünnepének a mintájára – a hetes szent szám fokozása, ugyanakkor egyetlen nagy „húsvéti napot” ölel egybe.
Mennybemenetel és pünkösd ünnepe csupán a IV. században vált el egymástól. Mennybemenetel a bibliai beszámoló szerint a húsvétot követő negyvenedik napra került az egyházi naptárban, míg a pünkösd az V. század végére a Szentlélek eljövetelének önállósult ünnepévé alakult át, s így lett a Szentlélek-ünneppé.
Ez a húsvéttól való tartalmi távolodás folytatódott a VII. században, amikor pünkösd nyolcnapos, önálló ünneppé vált. Több tradícióban ezután lett bevett keresztelési ünneppé is, másutt a húsvéti gyertyaszentelés, valamint a tej- és mézszentelés napjává.

Mennybemenetel szintén nyolcnapos ünneppé önállósult valamikor a XI. század folyamán. A középkorban ezt a nyolc napra bővített és vigíliával kiegészített rendet követte a kereszténység, majd – a többi ünnephez hasonlóan – elkezdődött időtartambeli rövidülésük: előbb három napra, majd kettőre.
A legújabb gyülekezeti gyakorlatban sokszor praktikus okokból hétköznap nem ünneplik ezt az ünnepet, hanem csak az ezt követő vasárnapon. Egyházunk azonban megmarad annál a gyakorlatnál, hogy e napon ünnepel és részesül ezáltal e hétköznapi ünnep különleges áldásában.

Nézzük végig Mennybemenetel ünnepének aspektusait, a lutheran.hu 2009-es cikkei alapján:

Mennybemenetel mozaikjai: A feltámadott

Jézus húsvétkor feltámadott a halottak közül. Pár héttel később Isten felvitte őt magához a mennybe, és oda ültette trónja mellé, az oldalára, hogy együtt uralkodjon vele. Ezt az eseményt ünnepeljük mennybemenetel ünnepén. Jézus feltámadása és mennybemenetele tehát összetartoznak.

Mennybemenetel mozaikjai: A barátok

Jézus feltámadt – és ez mindent új megvilágításba helyez. Aztán eljön barátaihoz, hogy tanítsa még őket. De nem a tanítványai körében van, azok között, akik három évig kísérték őt, hanem másokhoz is elmegy. De jézus nem marad velük.

Mennybemenetel mozaikjai: A menny

Hová megy Jézus a mennybemenetelkor? A Bibliában az evangélisták tömören fogalmaznak. Jézus felemeltetett a mennybe, az Atyához.

Mennybemenetel mozaikjai: A trón

Hová megy Jézus a mennybemenetelkor? Istenhez jut, aki a mennyben trónol és jobbján maga is uralkodóvá lesz.

Mennybemenetel mozaikjai: Visszajövetel

A menybemenetellel Jézus egyáltalán nem tűnt el tőlünk örökre. Hangsúlyozta, hogy híveihez egyszer visszatér majd.

https://www.evangelikus.hu/mennybemenetel-2016 alapján

2020. 05. 19.

Egészségügyi szempontból továbbra is az elektronikus felületeken közvetített istentiszteletek a legbiztonságosabbak, ezért változatlanul javasoljuk ennek a formának a megtartását. Így reménység szerint sokakhoz el lehet juttatni az evangéliumot. Mostantól fogva – az online közvetítések lehetőség szerinti biztosításával – a hívek személyes részvételével újra lehetségesnek tartjuk a gyülekezeti alkalmakat szabad téren vagy fedett helyen, amennyiben a gyülekezeti elnökségek Védekezési Szabályzatot fogadnak el. Ebben a következőkre kell kitérni:   

• az alkalmak előtt és után biztosítják az alapos szellőztetést és fertőtlenítést;
• ha van rá mód, több ajtót használnak, amelyek az alkalmak során lehetőség szerint nyitva maradnak;
• a bejárat(ok)nál feltűnő helyen kitéve gondoskodnak kézfertőtlenítésről;
• az ültetés úgy történik, hogy – az egy háztatásban élőket leszámítva – a személyek között biztosított minden irányba legalább 1,5 m távolság;
• a liturgiai szolgálatot végzők kivételével mindenki maszkot visel, erről szükség esetén a gyülekezet gondoskodik;
• az istentiszteletek rövidített liturgiával és kevés énekléssel folynak;
• mindenki a saját énekeskönyvét vagy mobil eszközét használja, illetve ajánljuk az énekek előzetes kiosztását vagy kivetítését;
• úrvacsoraosztásra a következő hetekben lehetőleg nem kerül sor, ha mégis, akkor se igyunk közös kehelyből;
• offertórium gyűjtése a kijáratnál elhelyezett persellyel;
• minden alkalmon megfelelő számú szervező és segítő vesz részt, akik a Védekezési Szabályzat betartásáról gondoskodnak.

Minden egyéb kérdésben – ideértve a nyári napközis és bentlakásos táborokat – kötelező a kormány vagy az önkormányzatok által hozott biztonsági rendelkezések betartása. A gyülekezet elnöksége által elfogadott Védekezési Szabályzatot előzetesen el kell juttatni az illetékes espereshez, majd a bejáratoknál feltűnő helyen ki kell függeszteni, illetve közölni kell a gyülekezet honlapján, Facebook-oldalán és egyéb felületein.

Istennek adunk hálát, hogy a próbatételek között is megtartja egyházát, és gondoskodik az ige hirdetéséről. 

Köszönjük a lelkészeknek, a presbitereknek és a gyülekezeteknek, hogy eddig is felelősségteljesen jártak el. Kérjük, továbbra is bizalommal kövessék a Püspöki Tanács ajánlásait.

„Nem adtál ellenség kezébe, tágas térre állítottad lábamat.” (Zsolt 31,9)

Budapest – Győr, 2020. május 18.

Dr. Fabiny Tamás elnök-püspök

Kondor Péter püspök

Szemerei János püspök

https://www.evangelikus.hu/ujra-lehetsegesnek-tartjuk-gyulekezeti-alkalmakat