2021. február 28.

Bevezető ének

81 – Úristen, most eléd lépek – kattints a linre!

Finta Gergely írása az énekről

Böjt má­so­dik va­sár­nap­ja a töb­bi böj­ti va­sár­nap­hoz ha­son­ló­an be­ve­ze­tõ zsol­tá­rá­ról kap­ta el­ne­ve­zé­sét: Re­mi­nis­ce­re – „Em­lé­kezz meg, Uram, ir­gal­mad­ról és ke­gyel­med­rõl, mert azok örök­tõl fog­va van­nak!” (Zsolt 25,6) Ez a kö­nyör­gõ imád­ság is utal ar­ra, hogy bár a va­sár­na­pok böj­ti idõ­ben is hús­vét­ra em­lé­kez­tet­nek, a pas­sió elõt­ti idõ­szak­ban fo­ko­za­to­san irá­nyít­ják a gyü­le­ke­ze­tet a bel­sõ el­csen­de­se­dés és ön­vizs­gá­lat, Krisz­tus szen­ve­dé­sé­nek egy­re mé­lyebb át­élé­se fe­lé.

A va­sár­nap óegy­há­zi evan­gé­li­u­ma (Mt 15,21–28) a ká­na­á­ni asszony tör­té­ne­tét idé­zi fel, be­mu­tat­va a Jé­zust le­le­mé­nye­sen ké­rõ ide­gen asszony ki­tar­tá­sát és azt, aho­gyan ez­zel el­éri cél­ját. Ez a két ige az ir­ga­lom­ra, gyó­gyu­lás­ra szo­ru­ló em­ber imád­sá­gát szó­lal­tat­ja meg más-más mó­don. A nap má­sik két ol­vas­má­nya pe­dig mint­ha az Is­ten ál­tal az em­ber­nek mon­dott két­fé­le fi­gyel­mez­te­tés­nek ad­na han­got: az epis­to­lai ige (1Thessz 4,1–8) meg­szen­te­lõ­dés­re int, az ótes­ta­men­tu­mi ol­vas­mány (Ézs 5,1–7) pe­dig a szõ­lõ­mû­ves pa­nasz­da­la a ter­mé­ket­len szõ­lõ mi­att.

Az Úr­is­ten, most eléd lé­pek (EÉ 81), éne­kes­köny­vünk egyik leg­szebb kö­nyör­gõ éne­ke kü­lö­nö­sen jól il­lik az evan­gé­li­um és a be­ve­ze­tõ zsol­tár ka­rak­te­ré­hez. Mi­elõtt azon­ban er­re rá­tér­nénk, es­sék né­hány szó ar­ról a szö­veg­rõl, mely el­sõ­ként kap­cso­ló­dott az ál­ta­lunk is is­mert dal­lam­hoz. An­nál is in­kább in­do­kolt ez, mert a né­met gya­kor­lat­ban ép­pen ez­zel a szö­veg­gel ének­lik böjt má­so­dik va­sár­nap­ján gra­du­ál­ének­ként.

„Ha vég­szük­ség szo­ron­gat­na, / És min­den baj ránk tá­mad­na / Úgy, hogy nincs már ho­va len­nünk, / Vé­get nem ér gyöt­re­del­münk: // Egyet­len­egy vi­ga­szunk van / E föl­dön, a mi Urunk­ban; / Meg­men­te­ni õ fog vé­gül, / Ha õt hív­juk se­gít­sé­gül.” (For­dí­tot­ta Vie­to­risz Jó­zsef, Cit­ha­ra Sanc­to­rum, Bu­da­pest 1935, 801. sz.)

A Wenn wir in höchs­ten Nöten se­in (Ami­kor a leg­na­gyobb ín­ség­ben va­gyunk) kez­de­tû szö­ve­get Pa­ul Eber (1511–1569) ír­ta egy­ko­ri ta­ná­ra, a nürn­ber­gi Jo­a­chim Ca­me­ra­ri­us egyik la­tin nyel­vû szö­ve­ge alap­ján. Eber a wit­ten­ber­gi egye­te­men ta­nult to­vább, majd ott lett la­tin-, fi­zi­ka- (!), ké­sõbb ószö­vet­sé­gi pro­fesszor. Elõ­ször a wit­ten­ber­gi vár­temp­lom, majd 1558-tól –Bu­gen­ha­gen ha­lá­la után – a vá­ro­si temp­lom lel­ké­sze volt.

Szo­ros ba­rát­ság fûz­te egy­ko­ri pro­fesszo­rá­hoz, Me­lancht­hon­hoz. Nem túl­zás azt mon­da­ni, hogy Eber a re­for­má­to­rok má­so­dik ge­ne­rá­ci­ó­já­nak egyik leg­ki­emel­ke­dõbb alak­ja, egy­ben több je­les ének­szö­veg köl­tõ­je. A szö­veg­ben a pró­bák kö­zött élõ em­ber egyet­len re­mény­sé­gé­hez, Is­ten­hez ki­ál­tó imá­ja fo­gal­ma­zó­dik meg. Ez a köl­te­mény azon­ban csak né­me­tül vagy szlo­vák köz­ve­tí­tés­sel volt is­mert Ma­gyar­or­szá­gon.

A dal­lam nagy­já­ból egy­ko­rú a most be­mu­ta­tott szö­veg­gel. Jo­hann Bap­tis­ta Ser­ra­nus lel­kész, kán­tor sze­rez­te. Min­tá­ul szol­gál­ha­tott szá­má­ra a gen­fi zsol­tá­rok egyik dal­lam­szer­zõ­jé­nek „Tíz­pa­ran­cso­lat-éne­ke”, amely­re a 140. zsol­tár is éne­kel­he­tõ.

Az ál­ta­lunk is­mert szö­veg az ezer­hat­szá­zas évek el­sõ fe­lé­ben szü­le­tett. Író­ja Bo­do von Ho­den­berg, egy­ko­ri os­ter­ro­dei tar­to­má­nyi kor­mány­zó. A vers­sza­kok­ban a Szent­há­rom­ság Is­ten­hez kö­nyö­rög: a te­rem­tõ Atyá­hoz, a meg­vál­tó Fi­ú­hoz és a meg­szen­te­lõ Szent­lé­lek­hez. Az el­sõ stró­fá­ban ta­lán kü­lö­nö­sen is erõ­sen érez­zük a pár­hu­za­mot a ká­na­á­ni asszony kö­nyör­gé­se és az ének­szö­veg kö­zött. A té­tel meg­je­lent a Du­nán­tú­li éne­kes­könyv el­sõ ki­adá­sá­ban. 1982-es éne­kes­köny­vünk is ennek alap­ján vet­te fel, né­hány he­lyen ja­vít­va a pro­zó­di­át.

Éne­künk­nek kü­lön­le­ges súlyt ad, ha tud­juk, hogy ez a szö­veg és dal­lam fog­lal­koz­tat­ta Jo­hann Se­bas­ti­an Ba­chot éle­te leg­vé­gén. Még fi­a­tal­ko­rá­ban írt ugyan­is egy rö­vid fel­dol­go­zást a ko­ráb­bi szö­veg­re; ez a kom­po­zí­ció az Or­gel­büch­le­in cí­mû gyûj­te­mény­ben ma­radt fenn. A da­ra­bot ké­sõbb bõ­ví­tett for­má­ban fel­vet­te Lip­csei ko­rál­jai kö­zé. Ami­kor har­mad­szor eh­hez a mû­höz nyúlt, már nem lá­tott, szem­ba­ja el­ha­tal­ma­so­dott, érez­te, hogy kö­ze­le­dik a föl­di bú­csú pil­la­na­ta. Eb­ben a szi­tu­á­ci­ó­ban vet­te elõ új­ra ezt a ko­rált, hogy né­hány vál­toz­ta­tás le­jegy­zé­sét kér­je egyik ta­nít­vá­nyá­tól. Ek­kor ke­rült a mû elé a má­so­dik szö­veg: Vor de­i­nen Th­ron tret ich hi­er­mit… (Tró­nu­sod elé lé­pek már…) Az el­sõ mel­lett az utol­só – éne­kes­köny­vünk­ben nem kö­zölt – vers­szak is imád­sá­ga le­he­tett ab­ban a hely­zet­ben: „Adj ne­kem bol­dog vé­get, éb­ressz föl az utol­só na­pon, Uram, hogy örök­kön lás­sa­lak té­ged, ámen, ámen, hall­gass meg.”

Forrás: https://zope.lutheran.hu/ujsagok/evelet/archivum/2009/10/06

Az istentiszteleten elhangzó zsoltárok, igék, imádságok:

Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében!

Emlékezzél meg, Uram, irgalmadról és kegyelmedről,
mert azok öröktől fogva vannak. (zsolt 25,6)
Hozzád emelem, Uram, lelkemet,
Istenem, benned bízom, ne szégyenüljek meg.
Utaidat, Uram, ismertesd meg velem,
ösvényeidre taníts meg engem. (Zsoltárok 25,1.2.4)

Isten Fia szolgai formát vett fel, és emberekhez lett hasonlóvá, megalázta
magát, és engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthalálig. (Filippi 2,7.8)

Az Úr Jézus Krisztus kegyelme legyen mindnyájatokkal!
testvéreim! Isten színe előtt gondoljunk méltatlanságunkra, és valljuk meg
bűneinket!
Megvallom és bánom, irgalmas Istenem, hogy mindennél jobban szeretem
önmagamat, pedig önzetlen szolgálatra hívtál el engemet! Könyörülj rajtam,
és adj szolgálatra kész szívet, az Úr Jézus Krisztusért. Ámen.

Testvéreim! Isten megkönyörült rajtunk Jézus Krisztus által, aki meghalt
bűneinkért, hogy Istenhez vezessen minket.
dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez
jóakarat.

Urunk, Istenünk! végy körül minket oltalmaddal, hiszen látod erőtlenségünket.
légy velünk, hogy testünket ne érje baj, lelkünk pedig megtisztuljon
a gonosz indulatoktól, az Úr Jézus Krisztus által, aki veled és a szentlélekkel
él és uralkodik örökkön örökké. Ámen.

Oltár előtt felolvasott ige:

1 Thesszalonika 4, 1-8

4¹Egyébként pedig, testvéreim, kérünk titeket, és intünk az Úr Jézus nevében, hogy amint tőlünk tanultátok, hogyan kell Istennek tetsző módon élnetek – s amint éltek is -, ebben jussatok még előbbre. ²Hiszen tudjátok: milyen rendelkezéseket adtunk nektek az Úr Jézus nevében. ³Az az Isten akarata, hogy megszentelődjetek: hogy tartózkodjatok a paráznaságtól, ⁴hogy mindenki szentségben és tisztaságban tudjon élni feleségével, ⁵nem a kívánság szenvedélyével, mint a pogányok, akik nem ismerik az Istent; ⁶és hogy senki túlkapásra ne vetemedjék, és ne csalja meg testvérét semmiféle ügyben. Mert bosszút áll az Úr mindezekért, ahogyan már előbb megmondtuk nektek, és bizonyságot is tettünk róla. ⁷Mert nem tisztátalanságra hívott el minket az Isten, hanem megszentelődésre. ⁸Aki tehát ezt megveti, az nem embert vet meg, hanem az Istent, aki Szentlelkét is reátok árasztja.

Apostoli hitvallást: 

Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében. És Jézus Krisztusban, az ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt; megfeszítették, meghalt és eltemették. Alászállt a poklokra, harmadnapon feltámadt a halottak közül, fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atya Isten jobbján, onnan jön el ítélni élőket és holtakat. Hiszek Szentlélekben. Hiszem az egyetemes anyaszentegyházat, a szentek közösségét, a bűnök bocsánatát, a test feltámadását és az örök életet. Ámen.

Igehirdetési ének

189 – Királyi zászló jár elöl – kattints a linkre!

Bence Gábor írása az énekről:

A böjti idő második hetében énekünk, a Királyi zászló jár elöl (EÉ 189) a keresztet mint győzelmi jelvényt, fővezéri lobogót (vexilla) láttatja velünk, s ezt a keresztet szólítja meg. De ahogy egy zászló előtt tisztelegve sem a tárgy előtt hajolunk meg valójában, hanem az általa jelzett hatalom előtt, úgy ez az ének sem magát a keresztet, hanem a halált a halálával legyőző Krisztust dicsőíti.
A szöveg alapját adó latin himnuszt (Vexilla regis prodeunt) Venantius Fortunatus (536–610) alkotta, akit az európai irodalom történetében az utolsó klasszikus római költőként emlegetnek. Versében megtartja az ambrozián himnuszok egyszerűségét, a jambikus lüktetést, a nyolc szótagú sorokat, de szívesen használ rímeket, alliterációkat is. Alkalmi költeménye (eredetileg egy keresztereklye Poitiers-be való érkezését köszöntötte 569-ben) már a 9. századra bekerült a hivatalos liturgiába: a böjti idő végén a szerzetesek minden este elénekelték.
A reformáció zenei eredményeire válaszul a 17. században a római egyház is erősíteni igyekezett a nemzeti nyelvű éneklést. Magyarországon a Cantus Catholici énekeskönyv az egyik legfontosabb gyűjteménye a megújított énekeknek; ezt a verset latinul és magyar fordításban is közli egy gregorián himnuszdallammal.
Az énekeskönyvünkben található dallam más, nem gregorián, és talán éppen azért született az ezerhatszázas évek elején, hogy a hajlításokban gazdag gregorián énekek helyett könnyen megszólaltatható, ritmikus dallamává lehessen több himnusznak is. (Első megjelenése: Lengyel Kancyonal 1636; Magyarországon: Cantus Catholici 1651; később a Vietorisz-kódexben trombitaduó.) Hiszen a négysoros versszakokból, nyolc szótagos sorokból álló versforma annyira általános az egyházi énekköltészetben, hogy egy-egy ilyen szerkezetű dallamra szinte bármelyik ambrozián himnusz ráénekelhető. Nem csodálkozhatunk tehát, hogy a Cantus Catholiciben e dallam alá egy latin nyelvű Mária-himnusz került.
A dallam első evangélikus forrása Magyarországon egy kéziratos győri korálkönyv a 18. századból. Itt a Jesu dulcis memoria (Jézus, édes emlékezet – EÉ 360) himnusz kapcsolódik hozzá. Az 1955-ben megjelent kibővített Dunántúli énekeskönyvbe került bele először Sík Sándor Királyi zászló-fordításával ez a dallam. Érthető, hogy a szerkesztők teológiai megfontolásból kihagyták a vers csúcspontjának számító 6. versszakot (latinul: O crux ave spes unica): „Ó, Kereszt, áldunk, szent remény, / a szenvedés ez ünnepén, / kérünk, kegyelmet adj nekünk, / add vétkünkért vezeklenünk.” A protestáns gondolkodástól idegen lehet mind a kereszt túlzott megszemélyesítése, mind a vétkekért való vezeklés gondolata.
Tanulságos ilyen szemmel összevetni Sík Sándor fordítását a korai protestáns fordítással (Keresztyének, örvendezzünk, GyLK 660): éppen a kereszt megszólítását kerüli el ez utóbbi, s a kérdéses 6. versszakban Jézust nevezi meg egyetlen váltságként.
Forrás: https://kantorkepzo.lutheran.hu/3egyeb/189-Cantate.pdf

Igehirdetési alapige:

Máté evangéliuma 20, 20-28

20²⁰Akkor odament hozzá Zebedeus fiainak anyja a fiaival együtt, leborult előtte, és kérni akart tőle valamit. ²¹Jézus megkérdezte tőle: Mit kívánsz? Ő így felelt: Mondd, hogy melletted üljön az én két fiam a te országodban, az egyik jobb kezed, a másik bal kezed felől. ²²Jézus így válaszolt: Nem tudjátok, mit kértek. Kiihatjátok-e azt a poharat, amelyet én fogok kiinni? Ők így feleltek: Kiihatjuk. ²³Erre ő ezt mondta nekik: Az én poharamat kiisszátok ugyan, de hogy ki üljön jobb és bal kezem felől, azt nem az én dolgom megadni. Azoké lesz, akiknek az én Atyám elkészítette. ²⁴Amikor ezt meghallotta a többi tíz, megharagudott a két testvérre. ²⁵De Jézus magához hívta őket, és ezt mondta: Tudjátok, hogy a népek felett zsarnokoskodnak fejedelmeik, és vezetőik hatalmaskodnak rajtuk. ²⁶De közöttetek ne így legyen, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, ²⁷és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok. ²⁸Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.

Igehirdetési vázlat

(Bencze András)

• Oda lehet borulni Jézus elé mindenfajta kérésünkkel, még azzal is, ami később ügyetlennek bizonyul, ahogy a Zebedeus-fi ak anyja imádkozott gyerekeiért. Oda lehet borulni – de csak imádattal odatérdelni. Mert Jézus (Isten) nem az én szolgám. Az Úr szolgája ő.
• Az Úr szolgája – az Atya országát hozta ebbe a világba (javasolt kyrie imádság). Szabadságot mindattól, ami fogva tart (elvárások, megszokások, függő viszonyok). S aki őt követi, az ebben az új, mennyre kinyílt rendben él. A levélbeli lekció naponkénti küzdelmet kíván, hogy a „nem uralkodom” utat jól tudjuk járni.
Valójában nem etikai megjavulás, hanem gondolkodásmódbeli változás.
• Az Emberfi a életét adja váltságul. Emberfi a – akinek Dániel könyve szerint „[h]atalom, dicsőség és királyi uralom adatott” (Dán 7,14), és aki mégis életét adja
sokakért. Ez nem a dicsőséges halál, amelyről Sztevanovity Dusán írt. Ez a gyalázatos halál, amely annyiban dicsőséges, amennyiben nem e világi, amennyire
az Atya akarata jut benne érvényre, amennyire az Úr szolgája ő.

DALSZÖVEG
„Dicsőség dolga, hogy jobb legyél és pontosan találj!
Dicsőség dolga, hogy úgy tüzelj, hogy közben meg se állj!
Dicsőség dolga a győzelem s ha kell, a gyönyörű halál!
Dicsőség dolga, hogy a dicsőséges… dicsők…
dicsőségéért… dicsőségesen…”
LGT (Sztevanovity Dusán): Prológ és trialóg

Három gyújtópontot látok szakaszunkban.
1. „Mit kívánsz?” – kérdezi Jézus a Zebedeus-fi ak anyját. Márk evangéliumában egyértelműbb; ami azért itt is kirajzolódik, hogy ugyanazzal a kérdéssel fordul Jézus
Saloméhoz, mint a két jerikói vak felé. Vannak, akik úgy gondolják – talán a többi tíz tanítvány is –, hogy a Zebedeus-fiak túl sokat kérnek. Luther szerint túl keveset:
„Ami azt jelenti: a ti kérésetek nem úgy fog teljesülni, ahogy kértétek; nem kértétek a kelyhet, és mégis ki fogjátok inni, és szerényebb dolgokat kértek, mint amit kellene. Ezért ez a gyengeség keresztre feszíttetik majd bennetek a szenvedés kelyhe által, és erősek lesztek. […] Nagyobb örömmel kell a rettegést is Istentől elfogadnunk, ha adja, mint amekkora vággyal kértük ajándékát.”

2. „Közöttetek ne így legyen!” – mondja Jézus. Régi ifjúsági órán ezt az igét kutatva Széchey Béla bácsi felrajzolta a táblára az egyiptomi hierarchikus rendszert. Alul a rabszolgák sokasága, legfelül a fáraó egymaga. Majd az egyházra egyházra értelmezve nemes egyszerűséggel megfordította a háromszöget. Alulra került a csúcs. Feje tetejére állt minden? Vagy éppen így volna jó?

3. „…életét adja váltságul” – ez a harmadik gyújtópont. Érdekes a 28. vers fordítása. Mert legtöbbször nem fordítják a kezdő kötőszót. A 2014-es újfordítás a „mert” kötőszót használja, Károli a „valamint”, Simon Tamás László a „mint ahogy”, a Káldi-Neovulgáta a „hiszen” kifejezést.
Ebben a bizonytalanságban van valami tanulságos. Hogy a szolgálat – a már-már közhelyszámba menő Weöres-mondat igazsága szerint – egyedül Jézusé. Nincs
szüksége sem jobbról és balról ülő tanítványokra, sem jobbra és balra megfeszített latrokra. A megváltást egyedül ő végzi el. S Jézus összekapcsolja a dicsőséget és a szenvedést, hiszen az Emberfia Dániel próféta könyvének dicsőséges alakja, az „életét adja váltságul sokakért” pedig Ézsaiás szenvedő szolgájára utal.
Egyedül Jézus a szolga. Róla hangzik az igehirdetés.

Forrás: Lelkipásztor 2021. 03. szám

Imádság:

Hálát adunk neked, Jézus Krisztus, hogy értünk is vállaltad a megváltás szolgálatát, és engedelmes voltál mindhalálig. Ébressz bennünk hitet és engedelmességet,
hűséget és jó reménységet, hogy kereszten hozott áldozatod rajtunk ne vesszen kárba, hanem üdvösségünk forrásává legyen. Ámen.

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, 
szenteltessék meg a te neved, 
jöjjön el a te országod, 
legyen meg a te akaratod, 
amint a mennyben, úgy a földön is. 
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, 
és bocsásd meg vétkeinket, 
miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, 
és ne vígy minket kísértésbe, 
de szabadíts meg a gonosztól, 
mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. 

Ámen. 

Ároni áldás:

Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged! Világosítsa meg az Úr az Ő arcát rajtad és könyörüljön rajtad! Fordítsa az Úr az Ő arcát feléd és adjon békességet neked!

Befejező ének:

42 Áldunk téged, Istenünk:

2. Minden élő téged áld. Angyalének szárnyal feléd.
Minden kérub és szeráf* Néked mondja dicséretét.
Néked hódol, rád tekint. „Szent, szent, szent!” – azt zengi mind.

3. Téged áldunk, Istenünk. Téged dicsér szolgálatunk.
Életünk tiéd legyen! Hálát mondjon minden napunk!
Bűntől, bajtól védj te meg! Áldd meg, óvd meg népedet!

4. Irgalommal nézz le ránk! Mint ígérted, légy mivelünk!
Benned bízunk, jó Atyánk. Szent nevedről énekelünk.
S mert reményünk csak te vagy, Veszni minket, ó, ne hagyj!

Erős vár a mi Istenünk!

Az eredeti cikk az evangélikus.hu híroldalon jelent meg 2021. január 29-én:

EVANGELIKUS.HU

A tokaji evangélikus templomban állt egy műemlék orgona, amely 1790-ben készült. 2003-ban részlegesen felújították, de 2009 óta a tállyai evangélikus templom karzata alatt állt részekre szedve. Az elmúlt nyolc év alatt sajnos a templomba befolyó víz is érte, bár téglákra helyezték, így óvva a templomot néha veszélyeztető „zöld ártól”.

A tokaji gyülekezet elnöksége 2017-ben felkérte Kormos Gyulát és Wagner Szilárdot, hogy vizsgálják meg, mérjék fel a hozzájuk tartozó templomi hangszereket: négy templomi orgonát és két harmóniumot. A vizsgálat sikeresen zárult, megállapították, hogy a tokaji műemlék orgona – bár a tárolás közben nedvesség érte – jó állapotban van. 2018-ban a tállyai gyülekezeti terem egyik szobájában helyezték el a részeit. A felmérés azt is megmutatta, hogy a sátoraljaújhelyi orgona nincs olyan minőségű és állapotú, hogy megérje nagy összegű felújítást végrehajtani rajta, ezért a gyülekezet úgy döntött, hogy a tokaji orgonát kölcsönadja a sátoraljaújhelyi gyülekezetnek. Ez azért is egyszerű volt, mivel a két gyülekezet egy egyházközséghez tartozik.

A terv kezdetektől fogva az volt, hogy a több mint százhuszonöt éves, de a sátoraljaújhelyiek által kevéssé ismert evangélikus templomot visszahelyezzük a város vérkeringésébe. Sárospataknak és Sátoraljaújhelynek élő kulturális élete van, az evangélikus templom megfelelő orgonával, központi és jól elérhető helyen a város kulturális helyszíne lehetne.

Az ezredforduló környékén felújították a templom tetőzetét és nyílászáróit, de a falai – ahogyan a város azon részén álló többi százéves épületéi is – sajnos nedvesedtek. 2018 nyarán, a tavaszi esőzések után, a nyári, nyíregyháziakkal közösen tartott nyári tábor előtt a száradó fal egyik napról a másikra egyszerre ledobta magáról a belső vakolatot.

A Gustav-Adolf-Werk (Gusztáv Adolf Segélyszervezet, GAS) német és olasz gyülekezeteinek támogatásával tudott a gyülekezet belefogni a templomépület felújításába. A templom hátsó részében levő gyülekezeti terem „beszélgető szobává”, kulturális helyiséggé való átalakításának céljával pályázott a gyülekezet.

Emellett a templom belső lélegzővakolattal történő ellátásával kezdtük meg a templom előkészítését az orgona elhelyezésére. A belső lélegzővakolatot az ózdi gyülekezet gondnoka, Tóth Dániel és munkatársa társadalmi munkában készítette el a templomban, a templom ereszcsatornájának felújításához és nyílászáróinak javításához pedig Kalmár Zoltán pesthidegkúti presbiter szerzett Pálházáról megbízható szakmunkásokat.

A pandémia első hulláma után Kormos Gyula orgonaszakértő – akivel az orgonafelmérés óta nagyon jó kapcsolatot ápolt a gyülekezet és lelkészének családja – ajánlott a gyülekezet figyelmébe egy pályázatot a Bethlen Gábor Alapnál, amely könnyűzenei pályázatként volt meghirdetve, de aránylag könnyen hangszerek felújítására is lehetett pályázni.

A pályázaton 2,5 millió forintot nyert a gyülekezet, amely körülbelül a felét teszi ki az orgona felújításához szükséges pénznek. Gyula a munkálatok megkezdését sajnos már nem élhette meg, a pandémia második hullámában elveszítettük ezt a kiváló szakembert és jóbarátot. A Tokaj és Környéke Evangélikus Egyházközség az orgona felújításával és annak a sátoraljaújhelyi templomban való elhelyezésével őrá is szeretne emlékezni. A tervek szerint a műemlékorgona az oltártérbe kerülne és a másik orgona is megmaradna az Isten házában.

2021. február 7.

Köszönetünket és hálánkat kell kifejeznünk mindazoknak, akik az elmúlt hónapokban a tállyai evangélikus templom felújításán fáradoztak. Február 1-jén elküldte a templom felújítását végző főkivitelező, Gramalpin Kft. az épület felújításának készre jelentését. Február 5-én a felújított templom bejárása is megtörtént a műszaki ellenőr, az egyházközség és a kivitelező képviselőinek jelenlétében. Jelenleg a használatbavételi engedélyre várunk. A felújított templom szentelése előre láthatólag a tállyai csendesnap keretében történik majd meg 2021. augusztus / szeptember folyamán.

2020. Karácsony

„Egy korabeli levélben újabb Városmajor utcai cím kerül elém. Az 54.-ben volt Sztehlo Gábor egyik gyerekmentő otthona.

Az 54. számú épület különleges eset. Igazából nem épület, hanem épületegyüttes: a telek két oldalára húztak házat, azok illeszkednek jobbról és balról a házsorba, középen pedig kert van, aminek túlsó végét az utca felől nem látni, meredek hegyoldalban folytatódik. Az épületrészeket árkádok kapcsolják össze. Hasonló árkádok, mint amelyek lenn a majorban a templom és a harangtorony, meg a templom és a kistemplom között húzódnak.

  Színházi díszletre hasonlít mindez, ha az utca túloldaláról szemléljük. Tagolt, változatos felületek, rengeteg fel- és eltűnési lehetőséggel.

  Ez az egyik legegyénibb építmény az utcában. Nem véletlenül: Árkay Aladár műterme volt itt, tudatja egy emléktábla. A kistemplomot ő tervezte, a nagyot pedig ő és a fia, Bertalan, közösen. A gyerekmentésről nem emlékeznek meg a kerület emlékezetének őrei. De hát Sztehlo Gábornak olyan sok helyen voltak otthonai, hogy ki győzné márvánnyal, ha mindegyiket meg akarná jelölni? Ugyanakkor mégse lenne helytelen. Minden otthonban éltek felnőttek is, akik a gyerekeket ellátták, és akiket – olvashattam – nemegyszer szintén elhurcoltak a nyilasok. Árkay Bertalan első felesége, Sztehlo Lili tervezte az üvegfestményeket a templomhoz. Kevés képzőművészeti alkotást bámultam életemben olyan sokat, mint az ő ablakait. Életem első tízegynéhány évében hetente legalább egy alkalommal. Ha rájuk gondolok, nem egyik vagy másik alak jelenik meg az óriási felületekről, hanem az egész, a színek meg a felület hajlása, a hullámzó és fodrozódó üvegtömeg. Arra vonatkozólag, hogy Sztehlo Lili és Gábor rokonok lettek volna, sokáig nem került elém utalás.

Évek telnek el, mireeljutok Sztehlo Gábor emlékiratához, és megtalálom az ide vezető nyomot.

„Endre László többször is megjelent abban a városmajori otthonban, mely nagynéném házában létesült, de nem bántott senkit, mert nagynéném férje nacionalista frázisokkal jól le tudta szerelni. Hol itt, hol ott bukkant fel Budán, és én, aki ismertem őt, mindig tartottam tőle. »Tisztító akcióinak« híre különös félelemmel töltött el bennünket.” Így áll az Isten kezében című könyvben. Nincs megnevezve se az üvegfestő művésznő, se az építész.

  Többet adnak ezek a sorok annál a kis bizonyosságnál, hogy igen, rokonok voltak ők. Azt mutatják meg – nem először és nem utoljára –, milyen sokféle szál kapcsolja össze az események résztvevőit. Endre László, az ádáz kun, a zsidók elpusztításának egyik kulcsszereplője, aki sok éven át küzdött a nagy cél megvalósításáért, itt sürgött-forgott a Városmajorban, ráadásul harcostársa és barátja volt Árkay Bertalannak. Endre szerepe viszonylag ismert, míg az ifjabbik Árkayé teljesen ismeretlen. Én se szerzek róla tudomást, ha nem kezdem lapról lapra végigolvasni a Nyilaskeresztes Párt fennmaradt és az Országos Levéltárban őrzött iratait. Ezerkilencszázharminckilenc április elsején, amikor a „tervező építész” felvételét kéri a Pártba, harmincnyolc éves. Frissiben alakul a Párt, ez a belépési időpont meglehetősen korai, azt valószínűsíti, hogy Árkay Bertalan nemcsak az akkor újraalapított szervezetnek volt tagja, hanem már korábbi nemzetiszocialista pártok is soraik közt tudhatták. (Szálasi előző pártját betiltották, harminckilenc tavaszán Hubay Kálmán által újjászervezve, megváltoztatott névvel állt csatasorba. Az akkor belépők legtöbbje korábban s politizált egyik vagy másik nemzetiszocialista pártban vagy egyéb nacionalista szerveződésekben.) A városmajori nagytemplom harminckilencre már áll, és fel is van szentelve, de a munkálatok folytatódnak, mert folyamatosan fejlesztik, csinosítják az épületet. Fél évvel Árkay Bertalan belépése után kitör a második világháború. A tervező építész végig fenntartja tagságát a Nyilaskeresztes Pártban. Jó anyagi helyzetére való tekintettel viszonylag sokat, havi két pengőt áldoz a hungarista jövő előmozdítására. Tagkönyvébe egész idő alatt, még negyvennégyben is bekerülnek a díjfizetést igazoló bélyegek. A nemzeti szellemű értelmiség olyan, a nyilasszerveződésbe direkt módon be nem kapcsolódó alakjaival ápol intenzív kapcsolatot, mint Németh László.

  Mindazonáltal a jelenet szép. Borozgató Endre László és Árkay Bertalan az ajtó egyik oldalán, rántott levest kanalazó riadt gyerekek és halk szavú segítőik a másikon. A művésznő hol itt, hol ott. Dörögnek a fegyverek, zeng ezer év, becsület és faj.

  A kisgyerekes anyákat a pincében helyezték el. Ha valamelyik apróság felsírna, a teli torokból politizáló férfiak remélhetőleg nem hallanák meg. A nagyobb gyerekek pedig olyan fegyelmezettek, hogy akkor se nyikkannának meg, ha rájuk nyitnák az ajtót.

  Árkaynak igazán nem kell megerőltetnie magát, hogy „nacionalista frázisokkal” tegyen Endre László kedvére. Megerőltetnie ahhoz kell magát, hogy segítsen a zsidó gyerekek mentésére szervezett akcióba bekapcsolódó feleségének. Sztehlo Gábor, ahogy a hozzá közel álló szereplők nevét, úgy az érzéseiket se tárja fel. Az értelmezés viszonylag szabad tehát, miért és mennyire állt át ez a hungarista férfi feleségének rokonsága és a hungarizmussal szembehelyezkedő, megvetően humanistaként megbélyegzett keresztények oldalára. Lehet, egyetlenegy alkalomra szállt be, és csupán azt akarta megakadályozni, hogy nejének lebukása őt is magával rántsa. De az is lehet, hogy a gyerekek – és az ellátásukban közreműködő személyek – befogadása kezdettől a jóváhagyásával és egyetértésével történt. És ha így volt, míg biztosat nem tudunk, azt is szabadon latolgathatjuk, mekkora része lehetett a döntésben a szeretetnek, az alapjában véve jó léleknek vagy a helyezkedésnek. Ugyanis nem Árkay Bertalan volt az egyetlen régi nyilas, aki eddigre felfogta, hogy a nemzetiszocializmus – legalábbis időleges – vereséget szenved, és aki nem akar utolsó vérig harcolni vagy a Birodalomba menekülni, annak készülni kell a bukás után eljövendő korszakra. Hogyha ilyen számítás vezette, nem kalkulált rosszul: utóbb nem vonták felelősségre nyilaskeresztes múltja miatt.

  Lili akkoriban hal meg, amikor Gábor a memoárját írja. A művésznőt itt, a Városmajor utcában gázolja el egy teherautó. A lelkész Svájcban írja meg emlékeit. A kommunista hatalom nem hagyta, hogy tovább végezze munkáját Magyarországon.

Sztehlo Gábor a háború befejeződése után a gyerekekkel maradt. Kapott egy telket a nagyiparos Weiss családtól, ott teremtett otthont az árván maradtaknak, és azoknak, akiket megmaradt szüleik képtelenek voltak ellátni. Ekkor a zsidó származású gyerekek mellé újabb ellenségnek nyilvánított csoportok származékai, így „történelmi nevek” viselői is kerültek.

  Ha csak munkájának híre jut el hozzám, ha csak a róla szóló méltatásokat olvasom, és a feljegyzései alapján készült könyvet, bizonyára jóságos, szelíd embernek képzelem el Sztehlo Gábort. Holott kemény volt, és indulatos. Ismerek olyasvalakit, aki egy ideig a védőszárnyai alatt élt; mindig bosszankodik, ha azt hallja, hogy Sztehlóról érzelmesen beszélnek. Neki – azon túl, hogy életben maradásához az ostrom után jól jött a lelkész által létrehozott otthon – nincsenek kellemes emlékei róla.

  Bennem az ostort lóbáló Jézust idézi fel, a kisdedeket magához engedő, de fügefát elátkozó Jézust.

  Ezerkilencszáznegyvennégy–negyvenötben készen állt a vértanúságra, ami végül is természetes, ha valaki hisz Istenben. Kicsit kevésbé természetes, hogy ő a hozzátartozói életét is Isten kezébe helyezte.

  Habár ez a megfogalmazás nem egészen pontos. Ugyanis Sztehlo azt tartotta, a teremtmény Isten tulajdona – hogyha így van, sorsa eleve az Ő kezében van, és azt legfeljebb elfogadni vagy vitatni vagy elfelejteni lehet; a lelkész folyamatosan észben tartotta.

  Persze csak az én nézőpontomból nézve kevésbé természetes, hogy tudatosan tette ki veszélynek hozzátartozóit, Istenre hagyva védelmüket, és az enyémből se felfoghatatlan. Régen nekem is volt részem a hitben, és a lelkemben mindörökre megmaradt Isten helye – egy szoba, amiből kiköltözött, és amibe soha nem költözött más –, ezért azt is át tudom élni, hogy aki istenhívő, szeretteit se félti a Mindenható akaratának beteljesedésétől. De ha akár csak a kétely felmerül Isten létét illetően, vagy azt illetően, hogy olyan, amilyennek az egyház tanítása szerint lennie kell, irtózatos lehet az aggodalom. A nyilasok megtorolták, ha a keresztények zsidókat fogadtak az oltalmukba, és úgy intézték, hogy a megtorlás a lehető legjobban fájjon.

  A felszabadulás után Sztehlo Gábor továbbra is gyerekek védelmezőjeként folytatta küldetését. Nemcsak a puszta életben tartásuk volt a célja, pedagógiai kísérletbe fogott. Önszervező közösséget, demokratikus miniállamot próbált szervezni.

A munkába kivételes felkészültségű és ambíciójú pedagógusok is bekapcsolódtak, valamint alkalmilag művészek, köztük Weöres Sándor. Aki egy akkoriban adott nyilatkozatában említést is tett a munkáról: „Mostanában sokat foglalkozom gyerekekkel. Figyelgetem, hogyan lehet a gyerekpszichéből a művészet segítségével egy megalapozottabb, mélyebb lelki struktúrát megalkotni. A gyereklélek spontaneitását és ragyogó tüzét kellene átmenteni valahogy a felnőttkorba.”

  Miatta figyeltem fel erre a mozzanatra.

  Már a nyilasok ügyeivel foglalkoztam, amikor egy időre elkezdtem kutatni a negyvenes évek végén Weöres ellen kibontakozó támadássorozatot is. Az ösztönzött erre, hogy a Látó leközölte éveken át készült gyűjteményemet „a Mester” tanításaiból, a zen koanok stílusában megformált interjúrészleteket és anekdotákat. Ezután kerestem ki a korabeli lapokat, azzal, hogy nézzük csak meg figyelmesen, hogyan teltek W. S. napjai kortársai között. Rövid ideig párhuzamosan kutattam a nyilastémában és a Weöres-témában.

  Ahogy Philip Marlowe szokott rácsodálkozni, amikor egyszerre két ügyben nyomoz – Chandler krimijeinek jellemző szerkezeti megoldása –, egyszer csak arra jöttem rá, hogy „a két ügy egy”.

  A Weöres-ügyhöz a gyújtózsinór egyfelől egy verstől, másfelől egy olyan publikációtól vezetett, ami a Sztehlo-féle intézményben végzett művészetpedagógiai tevékenységet ismertette. Rákosi Zoltán tanár a Válasz című folyóirat 1947. évi második számában számolt be a tanítványokkal végzett közös munkájáról, a Válaszban, mely lap Weörest is rendszeresen közölte, és ahova Árkay Bertalan is írt. Ez a publikáció heves reakciót váltott ki egy Rozgonyi Iván nevű pályakezdő költőből.

  Addigra minden túlzás nélkül össztűznek mondható támadássorozat bontakozott ki Weöres Sándor ellen különféle szociáldemokrata, kommunista és polgári orgánumokban. Itt nem jelentéktelen zuglapokról és firkászokról van szó, hanem Kéthly Anna hetilapjáról és egy sereg baloldali íróról, esztétáról, a kommunisták elméleti folyóiratáról és Szigeti József filozófusról, Lengyel Balázsról és az Újholdról és végül, de nem utolsósorban a Vigiliáról. A lap egyik meghatározó szerzője és szerkesztője Rónay György volt, költő, aki történetesen éppen Weöressel egyazon évben született. Ez idő tájt a Demokrata Néppárt, vagyis a katolikusok pártjának országgyűlési képviselője.

  Rónay minden más bírálónál alaposabban és nagyobb terjedelemben foglalkozik Weöressel. Szövegének olvastán kitűnik, hogy amilyen mélységesen irritálja őt pályatársának költészete, olyan rendszerezetten igyekszik érvelni ellene. Tanulmánya a Vigilia 1947. augusztusi számában jelenik meg. Rónay megemlíti, hogy a kortárs költészet ismerőinek körében közismerten Weöres „nemzedékének legkészebb, legfélelmetesebben mester tagjaként kezdte pályáját.” Majd felrója, hogy Weöres egyre gyakrabban és feltűnőbben fordul a ganaj, a trágya, a mocsok és a sáros-véres erotikus ábrándok képei és képzelgései felé, amit ő, Rónay György már-már pszichopatológiai jelenségnek tart, ugyanakkor egy dúlt fantáziájú kamasz trágárságainak szintjén állónak ítél, „bármily nagyképű mezét ölti is magára a létundornak, mítosznak vagy bölcsességnek”. „Egyszerűen ízléshibbanás” – szögezi le végül Rónay. Majd – a szocdemek és kommunisták után – ő is felhozza a költészet, általában a művészet közösségi jellegének kérdését: „Az a művészet, amelyből ez az alapvető közösségi jelleg hiányzik, amely tehát nem fölfogható, végeredményben nem is egyéb, mint kuriózum, exótikum.”

  A hibát nagyrészt abban látja, hogy Weöres, elfogadva Hamvas Béla keresztapaságát, a keleti bölcseletet szólaltatja meg verseiben. Végül szinte sajnálkozva ismeri el, hogy néhány „megkomponált” verse, melyeknek létrehozatalakor a költő „legyőzi önnön hajlamát az elernyedésre, s nem igyekszik ezt az ernyedtséget »filozófiailag« igazolni”, mégiscsak „nagy és nemes művészet.”

  A közösségi társadalom köztulajdonnak tekinti az ifjúságot, a nemzeti vagyon részeként tart számon minden egyes gyermeket, és ezért szoros ellenőrzés alá vonja a nevelést, amennyire csak lehet, egységesítve és központilag folyamatosan irányítva azt. Még hogy spontaneitás és ragyogó tűz, felnőttkorba való átmentés?! A Sztehlo Gábor által szervezett mikrovilágban kísérletezgető pedagógus talán nem számított rá, de nagyon kihúzta a gyufát Weöressel, annak dacára, hogy beszámolójában arra is kitér, a gyerekek kortárs költészet iránti lelkesedése idővel lanyhult, és örömmel fedezték fel maguknak a klasszikusokat, pl. Arany Jánost. A Vigilia decemberi számában Rozgonyi Iván veszélyes, további káros folyamatokat generáló jelenségként bélyegzi meg Weöres költészetét. Úgy látja, az „az esztétikának a modern mélylélektan szőröstül-bőröstül átvett tételein alapszik”, és „célul tűzi maga elé az ösztönök kizárólagos szerepeltetését a művészetben, s egyetlen értékkritériuma megint csak az ösztönösség”.

  A támadássorozat e nélkül is drasztikus volt, megállapíthatatlan, hogy mennyit rontott a helyzeten Rozgonyi Iván cikke. Miközben egyes alkotók kiálltak Weöres mellett – elsősorban és legfigyelemreméltóbban Szentkuthy Miklós, rajta kívül pedig Kassák Lajos, Gellért Oszkár, Zathureczky Ede és Pátzay Pál, adott helyzetben már bizonyos kockázatot is vállalva –, a „szakma” szinte egységesen fordult ellene. Mondom, a kulcsszó a közösség volt. Ami felidézi a néhány évvel korábban íródott Teljesség felé egyik passzusát, a közösséggyűlöletről szólót. A Mester azt tanácsolja, ne engedjünk annak a kísértésnek, hogy minden rosszért valamilyen közösséget tegyünk felelőssé:

  „A rendezetlen, ködös lelkület leggyakoribb és legjellemzőbb tünete: gyűlölködés valamely közösség iránt. Minden baj okai a zsidók, vagy: a katholikusok, vagy: a pénzemberek, stb.: a gyűlölt közösséget tönkre kell tenni és minden rendbejön.”

  Minél inkább áhítozik valaki közösségi társadalomra, annál hajlamosabb a közösséggyűlöletre. Látszólag nem szükségszerű, hogy így legyen – gyakorlatilag így szokott lenni. Közösségileg elkötelezettnek lenni annyi, mint más közösségekkel harcban állni, és mindenki mástól is azt várni, hogy ugyanúgy harcban álljon.

  Amúgy persze Sztehlo a maga módján – közösséggyűlölettől mentesen, habár emberfelettien eltökélten – nagyon is közösség-szervező volt, mégpedig rátermett és sikeres közösségszervező, a felszabadulás előtt, a sok külön-külön működő otthon idején, és a felszabadulás után gyerekállamának létrehozójaként, amíg engedték. Ezek az általa életre hívott közösségek idegen testek voltak a hungarista államban és hasonlóképpen a kiépülő kommunista államban is.”

Megjelent: Zoltán Gábor Szomszéd című könyvében 2018-ban

2020. december 19.

John Pierpont sikertelen emberként halt meg. 1866-ban, nyolcvanegy évesen kormánytisztviselőként végezte be napjait Washingtonban, lélekhorzsoló személyes kudarcok hosszú sorával a háta mögött.

Pedig a dolgok egész jól indultak. A Yale-en végzett – amelynek alapításában nagyapja is segédkezett -, és az oktatást választotta hivatásául.

De kudarcot vallott a tanításban. Túl elnéző volt a diákjaival. Így hát próbaképpen a jog világához fordult. Ügyvédként is kudarcot vallott. Ügyfeleivel túl nagyvonalú volt, az igazságot pedig túlságosan a szívén viselte ahhoz, hogy elvállalja a jól fizető ügyeket. Ezek után felcsapott méteráru-kereskedőnek.

Üzletemberként is kudarcot vallott. Képtelen volt eleget felszámítani portékájáért ahhoz, hogy nyereségre tegyen szert, a hiteleket pedig túlságosan liberálisan kezelte. Közben verseket is írt, és bár kiadták őket, a jogdíj kevés volt a megélhetéshez.

Költőként is kudarcot vallott. Így hát elhatározta, hogy lelkipásztor lesz. Beiratkozott a Harvard Teológiai Fakultására, majd a bostoni Hollis Street Church lelkészévé szentelték. U szesztilalmat támogató, a rabszolgaságot viszont elítélő álláspontja miatt azonban a gyülekezet befolyásos tagjai ellene fordultak, és lemondásra kényszerítették.

Lelkipásztorként is kudarcot vallott. A politika még olyan terepnek látszott, ahol viheti valamire, és a Rabszolgafelszabadítók Pártja meg is választotta Massachusetts állam kormányzójelöltjének. Veszített. Elszántan képviselőnek jelöltette magát a Szabad Föld Párt színeiben. Ismét veszített.

Politikusként is kudarcot vallott. Kitört a polgárháború, és ő káplánnak jelentkezett a 22. Massachusetts-i Önkéntes Ezredbe. Két héttel később leszerelt, mivel a feladatot túlságosan megerőltetőnek találta az egészségére nézve. Hetvenhat éves volt ekkor. Még a káplánság sem jött össze neki.

Valaki szerzett neki egy huszadrangú állást Washingtonban, a pénzügyminisztérium hátsó traktusában, és élete utolsó öt évét alantas aktatologatással töltötte. De még ebben sem volt valami nagymenő. Nem szívből csinálta. James Pierpont sikertelen emberként halt meg. Semmit sem valósított meg abból, ami lenni vagy amit tenni szeretett volna. Sírját kis emlékkő jelzi a Massachusetts állambeli Cambridge Uuburn-hegyi temetőjében. A gránitba vésett szöveg így szól:

„POETA, PREDICATOR, PHILOSOPHUS, PHILANTHROP” (Költő, prédikátor, filozófus, emberbarát)

Ennyi idő múltán az ember bizonygathatná, hogy voltaképpen nem is volt sikertelen. A társadalmi igazság iránti elkötelezettsége, az a vágya, hogy szeretetteli ember legyen, aktív részvétele a kor nagy eseményeiben, és az emberi értelembe vetett hite – mindez nem kudarc. Sok minden, amiről azt hitte, vereség, időközben sikerré vált. Az oktatást megreformálták, a jogi eljárásokat tökéletesítették, a hiteltörvényeket módosították, és mindenekelőtt egyszer s mindenkorra eltörölték a rabszolgaságot. Hogy miért mesélem el mindezt? Semmi különös sincs benne. Sok tizenkilencedik századi reformer hasonló életet élt meg – hasonló sikereket és hasonló kudarcokat. John Pierpont egy igen lényeges szempontból mégsem volt sikertelen. Minden évben, december közeledtével az ő (és családjának) sikerét ünnepeljük.

Szívünkben egész életünk során emlékezünk rá,

mivel küzdelmes élete mellett mégis nagy hatással volt fiára aki szintén költő és komponista lett és többek között egy nagyon híres dalt írt, melyet az egész világon ismernek.

Ez a dal nem Jézusról vagy az angyalokról, még csak nem is a Télapóról szól. Egyszerű dal arról, milyen jó suhanni a téli alkonyat hideg, fehér sötétjében, ló vontatta szánon. Baráti társaságban, egész úton nevetve és dalolva. Nem több. De nem is kevesebb. Ez a „Jingle Bells.” A szerzője pedig nem más, mint James Pierpont.

Olyan dalt írni, amely a legegyszerűbb örömökről szól, olyan dalt, amelyet világszerte három-négyszáz millió ember ismer -, amely olyasmiről szól, amit sohasem csináltak, de el tudják képzelni -, olyan dalt írni, amelyet felnőtt és gyerek abban a pillanatban el tud dúdolni, amint az első akkord megszólal a zongorán és a lelkében – nos, ez nem nevezhető éppen kudarcnak!

Megjelent Robert Fulhgum: Már lángolt mikor ráfeküdtem című könyvében

2020. december 7.

Eddigi világhálós istentiszteleteink folyamatosan frissülve itt találhatóak:

ONLINE ISTENTISZTELETEK Tokajból és környékéről

2020. december 6.

A tokaj-hegyaljai ízeket és a középkori német hagyományokat szerettem volna összekapcsolni ezen a karácsonyon két süteményben, megjelenítve az Ószövetséget a flódniban, az Újszövetséget a drezdai kalácsban, vagy Christstollenben. Az előbbihez Bodrogi „Fűszeres” Eszter, az utóbbihoz Lajos Mari receptjét használtam fel – néhány változtatással.

A két süteményt egyszerre nem könnyű elkészíteni, talán annyiban, hogy míg a stollen tésztája megkel, addig a flódni részei előkészülnek, majd amíg pihen, a stollen készre sül, a következő nap pedig megsül az ötlapos flódni. Ahogy Krisztus is megelőzi a keresztény hit szerint a Tórát. („Mielőtt Ábrahám lett volna én vagyok” Jn 8,58)

A drezdai kalács / Christstollen hozzávalói

Két stollen tésztájához

500g finomliszt

200g „tea” vaj

100g porcukor

1 tasak vanília cukor v.

néhány csipet igazi vanília aroma

1 tojás

1+1,5 dl tej

50 g élesztő (vagy 2 tasak porélesztő)

1 csipet só

1-1 db bio narancs és citrom héja

¼ kávéskanál őrölt szerecsendió

½ kk őrölt szegfűszeg

½ kk őrölt fahéj

A töltelékhez

200 g (ha lehet többféle) mazsola

1 dl barna rum / tokaji édes bor

75 g kicsire kockázott birsalmasajt

75g-75 g kandírozott narancs- és citromhéj

60 g hámozott/aprított mandula

(Esetleg 200 g marcipán massza, ez a drezdai változatnak nem része)

A befejezéshez:

10g vaj

10g porcukor

A mazsolát beáztatjuk az édes borba / rumba, kicsit megmelegítjük, majd állni hagyjuk. A lisztet dagasztótálba szitáljuk, a tejjel és kevés porcukorral elkevert élesztőt a liszt közepére öntjük. Amíg az így készített kovász felfut egy keverőtálban 1,5 deci tejhez hozzáütjük a tojást, a szobahőmérsékleten hagyott vajat, porcukrot, a fűszereket, a megmosott citrom és narancs reszelt héját; simára keverés után a liszthez és kovászhoz adjuk, majd alaposan összedagasztjuk, azután konyharuhával letakarva hagyjuk, hogy néhány óra alatt kétszeresére keljen.

A töltelékhez a kandírozott narancs- és citromhéjat, a birsalmasajtot apróra daraboljuk. A marcipán masszából két hosszúkás rudat formálunk. Az édes borban v. barna rumban áztatott mazsolát papírtörlőre tesszük, megszárogatjuk. A megkelt tésztába gyúródeszkán beledolgozzuk egyenletesen a mazsolát, a kandírozott narancs-, citrom- vagy birsalmasajt kockákat.

A tésztából két darab, a tepsi hosszánál valamivel rövidebb „lepényt” készítünk hosszanti középvonalába tenyerünk élével mélyedést készítünk, ebbe a mélyedésbe tehetjük a marcipán rudakat, majd a „pólya” egyik szárnyát visszahajtjuk, a másikat pedig rá, majd két oldalát óvatosan összenyomkodjuk, hogy az egész tömzsibb legyen, így nyeri el a stollen a jellegzetes kalács formáját. A kalácsot egy sütőpapírral kibélelt tepsiben konyharuhával letakarva legalább negyed órát pihentetjük.

A sütőt közben 200°C-ra előmelegítjük, majd a kalácsot 180°C-on (légkeverésesben 165°C) egy órát sütjük. Miután megsült, még forrón átkenjük vajjal és beszórjuk porcukorral. Kihűlés után fóliába csomagolva a drezdai kalács sokáig friss marad.

A tokaj-hegyaljai flódni

Nagy méretű (36x24cm) tepsi süteményhez

A tészta

75 dkg liszt

25 dkg vaj/18 dkg libazsír

100 g porcukor

3 tojássárgája

1 csipet só

2 dl (tokaji) édes bor

A négy különféle töltelék:

Diós

25 dkg darált dió

10 dkg édes borba áztatott, aprított mazsola

20 dkg cukor

1,5 dl víz

Mákos

25 dkg frissen darált mák

10 dkg cukor (mákkal együtt daráljuk)

5 dkg édes borba áztatott mazsola

1 bio narancs reszelt héja

1,5 dl víz

Lekvár

750g szilvalekvár

Almás töltelék

6-8db alma, meghámozva, apróra vágva

1 ek méz

1 ek kristálycukor

1 ek fahéj

1 kk őrölt szegfűszeg

1,5 dl tokaji édes bor

1-2 ek zsemlemorzsa

A sütemény megkenéséhez

1 tojássárgája

2 ek tej

A tésztát érdemes robotgéppel elkészíteni, különösen, ha libazsírral készítjük, hogy ne melegedjen fel. Az összetevőket a víz kivételével dagasztótálba öntjük, majd a vizet dagasztás közben adagoljuk a tésztához. A tésztát pontosan öt részre osztjuk, és a tepsi nagyságára nyújtjuk pár milliméteres vastagségra, sütőpapírral egymástól elválasztva a hűtőbe tesszük pihenni egy éjszakára.

A lekvár kivételével a töltelékeket úgy készítjük el, hogy az összetevőiket összekeverve néhány percig közepes lángon melegítjük (az almásat picit pároljuk), majd egy éjszakára ezeket is kis tálakban pihenni eltesszük a hűtőbe.

Másnap a töltelékeket néhány órával a sütemény készítése előtt vegyük ki a hűtőből, hogy könnyen kenhetőek legyenek.

Sütőpapírral kibélelt tepsibe tesszük a hűtőből hidegen kivett első tésztalapot, rákenjük a diós tölteléket, erre a második tésztalap (óvatosan lenyomkodva), erre a mákos töltelék, majd a következő tésztalapra az almás töltelék, újabb tésztalap, arra a lekváros töltelék, végül az ötödik tésztalap, ezt lekenjük a tojássárgája és tej keverékével, majd 20 percet pihentetjük a hűtőben.

200°C-ra előmelegített sütőbe tesszük, 10 perc után 180°C-ra (légkeverésesben 165°C-ra) csökkentjük a hőmérsékletet és még 50 percet sütjük. A sütőpapír szélénél fogva a süteményt kivesszük a tepsiből, legalább egy-két órát pihenni hagyjuk, legjobb, ha még a hűtőbe is betesszük mikor kihűlt, mert úgy jobban lehet szeletelni.

Felhasznált receptek:
Flódni: Bodrogi Eszter; Stollen: Lajos Mar

Szerző: Gerlai Pál, megjelent az Evangélikus élet 2020 december 6-13. számában

2020. 12. 11.

Mint fogadjalak téged (Wie soll ich dich empfangen 1653)

Az 1650-es évek egyikének késő tavaszán sovány, fakóarcú, rendetlen külsejű férfi szállt le Mittenwalde parókiája előtt a postakocsiról. Felleghajtóját* maga köré fogva, hóna alatt hegedűvel lépett be sietve Gerhardt Pál parókiájának kapuján. Crüger János ő, a berlini híres kántor, a Praxis pietatis melica című énekeskönyv szerkesztője. Barátjához jött, Gerhardt Pálhoz, akinek néhány éneke lelkes hívévé tette. Most azért jött, hogy számon kérje az újabb termést egy újabb, bővített kiadás számára.

Gerhardt Pál iratcsomót nyújtott át neki, amelyben Crüger megilletődve számolt meg 63 új éneket. Megilletődött örömmel forgatta a lapokat s az elsők között vette kézbe ezt a gyönyörű adventi éneket.

A hálaadás örvendező kényszere csendül ki a sorokból. Olyan valaki bizonyságtétele ez, aki minden körülmények között Megváltójában leli élete erejét. Mittenwaldéba akkor került a költő, amikor az egykor ezer lelkes falut a 30 éves háború dúlása, menekülő katonák fosztogatása, egy hatalmas tűzvész, és a kétszer söprő pestis 250 lelkesre fogyasztotta.

A hívek fásultak, keményszívűek, amikor Gerhardt Pál 1651-ben átveszi hivatalát és lankadatlan buzgalommal egyengeti Keresztelő Jánosként az utat Mestere előtt. Amikor híveiben itt-ott felcsillan az újraéledő hit, boldogan tanítja őket új énekére:

(A mai és a korábbi szöveget is feltüntetem, érdemes összevetni a fordításokat, jobban megvilágítja az ének gazdag, több jelentésrétegű szövegét!)

(Az ének 10 versszakkal rendelkezik, a mai énekeskönyvünk ebből csak hatot közöl, 1-5. és a 10.)

Az ének tartalmi felosztása: az 1-5. vers túláradó hála szava az Érkező előtt, a 6-9. pedig a vigasztalás a szorongó szívnek. Gerhardt költészetének egyik jellemzője a szív érzéseinek szabad áradása, de ugyanakkor az örvendetes kényszer, a „kell”. (Az ének német eredeti szövegének első sorában is szerepel a „soll” – s ez több énekére is jellemző.)

*ódivatú bő férfiköpeny (megt. Jókai Mórnál)

Koren Emil: Irgalmadat éneklem 172. old.

___________________

2020. december 5.

Adventi énekeink:

Jertek hívek Jézus elé (138)

Vannak énekek, amelyek beleékelődnek a nép szívébe. Természetes jelenség ilyenkor, hogy a dallam mélyebb nyomot hagy, mint a szöveg. Később az ilyen énekekhez szokások is kapcsolódnak, amelyek tradíciókká válnak, s így tartósítják az ének használatát. Ilyen a XIV. századból származó „Quem pastores lauderes” (Kit sok boldog pásztor dicsért) éneklése is. Gerhardt Pál korában is igen ismert ének volt ez.

Ehhez az énekhez írt Gerhardt Pál korszerűsített szöveget a maga barátságos, közvetlen stílusában. Tartalmi ihletést Lukács evangéliumának 2. fejezetének 15. verséből kapott: „Menjünk el egész Betlehemig és lássuk meg, ami történt, amit az Úr tudtunkra adott.” Valamint a 95. zsoltár 2. és 6. versei: „Menjünk elébe hálaadással, vigadozzunk neki zengedezéssel… jöjjetek, hajoljunk meg, boruljunk le, hajtsunk térdet az Úr előtt…”

Gerhardt legrövidebb éneke ez. Gyermek egyszerűséggel csengő sorok. Először 1666-ban jelent meg Gerhardt énekeinek gyűjteményes kiadásában, amit Eberling szerkesztett.

Az írás ebből a könyvből származik:
Koren Emil: Irgalmadat éneklem, Budapest 2015 (1969-es könyv új kiadása)

Ének lejátszása – a fóti evangélikus kántorképző előadásában

1. Jertek, hívek, Jézus elé, Betlehem kis jászla felé, Jertek, Jézus drága nevét Áldja vígan szívünk, szánk.
2. Szégyent vall a bűn mérge már, Bárhogy támad sátán, halál, Szívünk benne békét talál. Ó, mi gondunk volna még! 3. Isten nékünk adta Fiát, Hálás, hívő szívvel imádd! ő a szolgaságból kivált, És a mennybe fölemel. 4. Szánó szíve vonta felénk. Látta lelkünk égő sebét, És elhagyta értünk egét: Testet öltött, földre szállt. 5. Jákób fénylő csillaga* ő. Sátánt, átkot, bűnt leverő. Gyászos éjből tűnik elő. Győz a poklok erején.