2020. szeptember 27. vasárnap
Efezusi levél 3.13-21
Kérlek tehát titeket, ne csüggedjetek el az értetek szenvedett megpróbáltatásaim miatt, hiszen számotokra dicsőség ez.
Krisztus szeretetének megismerése
Ezért meghajtom térdemet az Atya előtt, akiről nevét kapja minden nemzetség mennyen és földön: adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy hatalmasan megerősödjék bennetek a belső ember az ő Lelke által; hogy Krisztus lakjék szívetekben a hit által, a szeretetben meggyökerezve és megalapozva képesek legyetek felfogni minden szenttel együtt: mi a szélesség és hosszúság, magasság és mélység; és így megismerjétek Krisztus minden ismeretet meghaladó szeretetét, hogy Isten mindent átfogó teljességére jussatok. Aki pedig mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk, a bennünk munkálkodó erő szerint: azé a dicsőség az egyházban Krisztus Jézus által nemzedékről nemzedékre, örökkön-örökké. Ámen.
Mt 14,12-14 Vendéglátás viszonzás nélkül
Azután szólt Jézus ahhoz is, aki őt meghívta: Ha ebédet vagy vacsorát készítesz, ne a barátaidat hívd meg, ne is a testvéreidet, a rokonaidat vagy a gazdag szomszédaidat, nehogy viszonzásul ők is meghívjanak téged. Hanem ha vendégséget rendezel, szegényeket, nyomorékokat, sántákat, vakokat hívjál meg, és boldog leszel, mert nincs miből viszonozniuk. Te pedig viszonzásban részesülsz majd az igazak feltámadásakor.
A vasárnap egyik fókusza – az efezusi levél
Sok kérdés merült fel az írásmagyarázókban az elmúlt közel húsz évszázadban, de azt nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy Pál apostol börtönből írta, röviddel halála előtt. Az efezusi levél és a kolosséi levél között nagyon sok az átfedés: ötvenöt vers szó szerint megegyezik. Úgy tűnik, hogy mindkét levél vivője Tükhikosz, aki börtöntársa volt Pálnak, és ő számol be a gyülekezeteknek az apostol helyzetéről.
A levéllel kapcsolatos egyik alapvető kérdés, hogy kinek írta Pál. Nem valószínű, hogy kifejezetten csak az efezusiaknak. A levélről azt tudjuk, hogy a pogánykeresztényekhez fordul, a címzetteket kifejezetten pogányoknak nevezi, míg Efezusban jórészt zsidókból lett keresztények élhettek. A levél szerint a címzettek Krisztus nélkül éltek, Izrael szövetségétől elkülönítve, az ígéret szövetségétől idegenek. Ezen kívül az is feltűnő, hogy a levél a többi páli levéllel szemben személytelen, nincs meg a Pálra annyira jellemző személyes hangvétel, amely sok levele elején egy – mai korban digitális aláírásnak nevezik az ilyesmit – csak Pál által ismert közös információval indul. Ez azért is furcsa, mert a Cselekedetek könyve 19 fejezete szerint három évet töltött a városban, a 20. fejezetben pedig az efezusi presbiterektől vett búcsúja, az Újszövetség egyik legemberibb, legszemélyesebb részlete. Azt is írja az Efezusi levél elején, hogy nem ismeri személyesen a levél címzettjeit, csak hallomásból tud róluk. Az ősi kéziratok közül pedig egyetlen jelentősebb sem tartalmazza az első versben szereplő “Efezusban’ kifejezést.
Valószínűnek tartják, hogy Pál apostol levele az efezusiakhoz voltaképpen nem egyetlen gyülekezetnek íródott, hanem körlevél, amelyet Pál a kis-ázsiai gyülekezeteknek küldött ki. A Kol. 4,16-ban nem azt mondja, hogy a laodíceai levelet olvassátok fel, hanem a „Laodiceából jövő” levelet. Tehát egy úton lévő körlevélről van szó, amely abban a pillanatban éppen Laodiceában volt. Lehet, hogy éppen ez volt az efezusi levél, de az is lehetséges, hogy a körlevélbe, ahol éppen felolvasták, beleírták a helység nevét.
Az efezusi levél az egyike Pál apostol legfontosabb írásainak, és ez lehetett az, amelyet az apostol Kelet minden gyülekezetének kiküldött. A kolosséi levéllel való rokonság pedig abból eredhet, hogy az apostol a kolosséi levélből elhagyta mindazt, ami helyi és idői vonatkozású volt, de a legfontosabb pontokat nem, s így egy új levél jött létre, amellyel az embereket a Krisztus teljességére akarja elvezetni.
A levél gondolati központja pedig a hiten alapuló keresztény arányérzék, amely a szívben lakozó Krisztus által alakul ki.
A második, központi fókusz – a vendéglátás, a nagy lakoma példázatának felvezető gondolata
Itt elsősorban a nem számításból tett jótétemény van a középpontban. Régi latin mondás, egy szír származású felemelkedett rabszolgától, Publilius Syrustól származik, aki Julis Caesar idejében költői és előadói versenyt nyert, és közismert volt csattanós élceiről és tetszetős külsejéről, és munkásságát még Seneca is nagyra becsülte. Nos, ez a rabszolgából lett éles eszű bölcselő így ír: „Beneficium accipere libertatem est vendere.” – „Jótéteményt elfogadni annyi, mint eladni a szabadságot.”
Itt nyilvánvalóan a korra és a mára is jellemző oda-vissza ajándékozás, tartozás intézménye jelenik meg. Jézus pontosan ezzel szemben fogalmazza meg álláspontját: nem a viszonzásért adj, hanem azért, mert jót akarsz tenni. A nagy vacsora ismert bibliai kép, ahol konkrétan bekényszerítenek minden rászorulót az utcáról és az útkereszteződésekből, azok helyett, akiknek el lett készítve a vacsora, de nem akartak vele élni.
Ez a példázat szembe megy az egyház sok évszázados üzenetével, vagyis azzal, hogy csak a meghívottak juthatnak be az Isten országába. Máté evangéliumában viszont olvassuk a lelki feltételt: a királyi menyegzőre csak méltó ruhában lehet bejutni, aki nincs megfelelően öltözve, azt kivetik. A megfelelő öltözék viszont értelmezhető az egyház előírásának betartásán, de Jézus nem az egyház előírásaira vonatkozó üzenetet fogalmazott még meg, hanem a lelki tartalmat erősítette a farizeusok vallási külsőségeivel szemben.
Publilius Syrus, a szónok rabszolga egy másik latin mondása: „Aki nem tud ajándékozni, méltatlan a jótéteményre.” Jézus ennél tovább megy: „boldog leszel, mert nincs miből viszonozniuk.”
Apostolok cselekedeteiben olvassuk Jézus példázatának közmondássá vált összefoglalását: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.”
A nagy vacsora kapcsán érdemes megemlíteni azt is, hogy szeptember folyamán két ünnepe is összekapcsolódik az evangélikus egyháznak, az aratási hálaadó ünnep és a teremtés ünnepe is. Hálát adunk mindazért, amit Istentől kapunk, de vajon jól tudunk-e élni a teremtett világ kincseivel. Sürgető kérdése ez világunknak, és önáltatás, ha azt gondoljuk, hogy keresztényként nem feladatunk a kérdésre válaszolni. Felesleges felülni az aktuális viták ringlispíljére, nem feladatunk megválaszolni, hogy a klímaváltozás milyen mértékben függ tőlünk, azaz a teremtett világ a meggondolatlan vagy gazdasági szempontokból igenis meggondolt emberi kizsákmányolásától. Személyes véleményem az, hogy habár az emberi befolyás mértékét nem tudjuk, a tevékenységünkkel sok esetben biztosan nem teszünk jót neki, vagyis visszaélünk Isten belénk vetett bizalmával.
Az is biztos, hogy bármelyik területét is nézzük az emberi hétköznapoknak, nagyon sokszor felelőtlen döntéseket hozunk, és nem megfelelően tanítjuk a fiatalokat a teremtett világ javainak megőrzésére. Itt a mi felelősségünk, amire ha nem figyelünk, hasonlóan meggondolatlanok vagyunk, mint a meghívottak, akik nem ügyeltek eléggé a hívó szóra. Elengedték a fülük mellett, mert a hétköznapi elfoglaltságaik pillanatnyilag mindig fontosabbak voltak Isten hívásánál. Ne legyünk ilyenek, ne legyünk figyelmetlenek a hívó szóra. Legyünk felelősek, vigyázzunk a teremtett világra, és kövessük a Jézus által legjobbnak tartott példát, amire még az apostolok is emlékeztek:
Mindezekben megmutattam nektek, hogy milyen kemény munkával kell az erőtlenekről gondoskodni, megemlékezve az Úr Jézus szavairól. Mert ő mondta: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” (ApCsel 20,35)
Ámen.
