A tállyai gyülekezet története
2020. március 27.
A reformáció korától 1810-ig
Sem kulturális, sem egyháztörténeti források nem beszélnek arról, hogy a település római katolikus plébánosai a XVI. század első harmadáig, közepéig kimagasló szellemi teljesítménnyel, rangos prédikációkkal, irodalmi, teológiai alkotásokkal, filozófiai gondolatokkal, esetleg interpretációkkal hívták volna fel magukra a figyelmet. Éltek és szolgálták az urat, a híveket, mint az ország annyi más vidékén. Így történt ez az 1300-as évek elejétől az 1500-as évek harmincas, ötvenes évtizedéig. Ekkor bolydult meg a hit körüli világ és morális értékrend Tállyán.
Egész Hegyalja követte azt a nagy teológiai, egyházszervezeti, dogmatikai és életmódbeli váltást, amit Luther Márton és Kálvin János nevével fémjelez az egyházörténet. Ebben a történelmi és dogmatikai nagy erjedésben – az egyháztörténeti kutatások szerint is – fontos szerepet játszottak a sárospataki ferences szerzetesek, bár ennek pontos, személyekre bontott bemutatásával még adós történetírásunk. Annyit tudunk csak nagy bizonyossággal, hogy a ferences rendi Sztáray Mihály és Kopácsy István „valódi apostoli buzgalommal” terjesztették az új hitet Perényi Péter védelme alatt. Az új igékre fogékonnyá vált (Sáros)Patak, (Sátoralja)Újhely, Olaszliszka, Erdőbénye, Tolcsva, s hamarosan Tállya lakossága is. Hézser Emil alapos kutatás nyomán 1540–1542-re teszi azt az időpontot, amikor településünk népe végleg áttért az új hitre.
Az első nagy hatású prédikátorát Tállyának Szkhárosi Horváth Andrásnak hívják, aki forrásokkal bizonyíthatóan 1542 és 1549 között működött a mezővárosban. 1561-ben Bökény Balázs, 1584–1587 között pedig Károly Gáspár bibliafordító hirdette az igét Tállyán. Ezek a nagy készültségű, a magyar kultúra egészére maradandó hatást gyakorló prédikátorok nem véletlenül fejtették ki tevékenységüket a mezővárosainak lakóival, szőlőtermelőivel, a szőlőtermeléshez és a kereskedelemhez, a pénzgazdálkodáshoz kapcsolódó kézműveseivel a figyelmet magára felhívó Tállyán: mint azt történeti áttekintésünk is bizonyítja, a mezőváros a XVI. században a Hegyalja egyik, ha éppen nem a legfontosabb települése volt.
Nemcsak a térség lakói, de a Hegyalján birtokos arisztokrata családok is a reformáció hívévé szegődtek. A Perényi, a Mágóchy, a Serédy, a Rákóczi família hathatós támogatása nélkül aligha honosodott volna meg az új hitvallás az országnak ezen a vidékén.
A reformáció legnagyobb hozadéka Tállyán a polgári erények és viselkedési formák tejedése és meghonosodása mellett az írásbeliség, az alfabetizációs műveltség széles körű elterjedése volt. Tállya népiskolája már a XVI. században megalakult. A mezővárosi polgárok, armalista nemesek, taksás jogállású alattvalók fiai megtanulták az írás, a betűvetés és az olvasás mesterségét. Éltek, élhettek ezzel a tudománnyal. Társult mindezekhez a kálvinista hitvilág ora et labora (imádkozni és dolgozni) jelszava és hitelve, amely üdvösnek nyilvánította a becsületes kamattal társult pénzkölcsönzés gyakorlatát, szorgalmazta a pénzgazdálkodás elterjesztését, a kitartó szorgalmat, a jövőre koncentráló takarékosságot, ami Tállyán is megtermette – ha lassan is – a gyümölcsét, szélesítette az egyén egzisztenciális boldogulásának a körét és lehetőségét.
A XVI. század végétől a XVIII. századig az evangélikusoknak nem volt egyháza Tállyán, mivel Kálvin tanaira tért a lakosság. A templomot az ellenreformáció idején a katolikus egyház erővel visszaszerezte, még Rákóczi sem tudta a reformátusoknak ítélni, hiába kérte erre a lakosság. A templomról lemondva 1755. január 1-jén új templomot avattak. Építése körül a legnagyobb érdemet Petrahay János prédikátor szerezte, aki 1739 karácsonyán foglalta el hivatalát az eklézsia élén.
Tállya a XVIII. században szenvedte meg történetének legmélyebb gyászát. Az említett esztendőben a másfél ezernyi lakosú kamarai mezőváros lélekszáma majd felére csappant. Ennyien estek áldozatul az 1738 telén s a következő tavaszon-nyáron pusztító pestisjárványnak. 1739. február 26-án ragadta el a pestis az élők sorából Lipták Márton leányát – az első pestishalottat. Ez év májusában már hetvennyolc ember temettek el. Augusztus végére 670 áldozatot szedett a pestis. Hézser Emil – faggatva az egyházi anyakönyvek halálozási adatait – úgy találta, hogy 1739-et megelőzően hosszú évtizedeken át 29–32 ember adta át lelkét éveként az Úrnak. 1739-ben augusztus végéig több mint 670. Nagy szomorúság, mérhetetlen gyász, csendesedni nem akaró jajszó fogadta 1739 karácsonyán Petrahay János nagytiszteletű prédikátort, aki ezt követően évtizedeken át szolgálta az Urat és gyülekezetét.
Újabb csapás érte, földrengés rázta meg 1740. március 28-án a mezővárost és a szőlőket nevelő hegyeket. Az emberek – visszagondolva az elmúlt évi pestisre – roppantul megrémültek. Babonás félelmükben – a református lélek számára idegen – engesztelő fogadalmat vállaltak magukra. A földrengés másnapján teljes létszámban összegyűltek a parókián a konzisztórium tagjai, s jegyzőkönyvbe diktálták: „Március 28-ik napján éjjeli három és négy óra között igen nagy földindulás volt a városunkban, mellyel mitsoda nagy jövendöbeli gonoszra néz az Úr Isten ő szent Felsége, nem tudhatjuk.” Elhárítandó a gonoszt, felajánlják: „közakaratbúl megedgyeztünk abban, hogy ezen folyó esztendőben minden hónak az elein, az Úrnak napján, az egész Reformata Szent Ecclésia böjtöllyön. Azon megírt nap háromszori közönséges Isteni szolgálat legyen…, hogy az megharagutt Isten megengeszteltessék.”
Az Úr kevesellhette is, furcsállhatta is a tállyai kálvinisták böjtáldozatát és megszaporított isteni tiszteleteit, mert 1742-ben újra haraggal látogatta meg a várost. Ismét pusztított a pestis. Nem olyan dühödten, mint 1739-ben, mert most „a megmirigyesedett emberek” és a halottak száma is kevesebb volt: 1742. szeptember 24-től december 23-ig ötvenkét halott nevét jegyezték be az anyakönyvbe, de rajtuk kívül meghalt még, és végtisztesség nélkül temettetett el „circiter hatvankét személlyek, kik többnyire jövevények voltak”. Alighanem az őszi szüretre beérkező jobbágyokról, napszámosokról, a város élelmezése céljából áruval érkezőkről lehet szó, akik nem törődve a tilalmakkal, kockáztatták életüket földesúri parancs nyomán vagy saját megélhetésük okán.
A lelkek mélyén fészkelő hit és a mezővárosi polgárság nem lebecsülhető dacos öntudata mellett ennyi csapás és riadalom hajlította gőgös Tállya többnyire nemesi öntudattal is felvértezett polgárainak, a Felvidékről, Szabolcsból, Ungból, Beregből és más vármegyékből összeverődött kálvinista zselléreinek hajlandóságát az Úr hajlékának a megépítésére. Ezen évek csapásaival is összefügg az az adományozó, szolgálatra, munkára, fuvarozásra hajló szorgalom, aminek hozadéka volt az 1755. január 1-jén felszentelt új református templom. Ekkortól kezdve 1810-ig majdnem zavartalanul dicsérték kálvinista lakói az Urat új hajlékában.
Pontos dátummal – az 1810. évi nagy tűzvésznek a mezővárosi és egyházi levéltárat is elhamvasztó pusztítása miatt – nem tudjuk adatolni, hogy mikor kezte meg itt a működését az iskola, de az majdnem elképzelhetetlen, hogy a nagy tehetségű – és megszállottan elhivatott – Szkhárosi Horváth András működése során ne folyt volna magas színvonalú oktatás a településen.
A tűzvész, felekezeti változások, iskolaügy
1810 szeptember 7-én délután négy órakor Sebő Pál tállyai (református) lelkész özvegyének, Turányi Zsuzsannának a lakóházában ütött ki tűz. A hirtelen támadt északi szél „végighömpölyögtette… az óriási tűzoszlopot” a mezőváros reformátusok lakta utcáin, s a lángok martalékává vált kétszáz ház – a hozzájuk tartozó melléképületekkel – és a templom, az új toronnyal. Elpusztult a két lelkészlak, a leányiskola, a kántorház, a fiúk iskolája, a rektor és a preceptor lakása, az egyház borháza, az összes szüretelő edénnyel, kádakkal, szőlőművelő eszközökkel. Elhamvadt az egyház és a mezőváros levéltára és irattára. A nagy hőségtől megolvadtak az úrvacsorai edények, megsemmisült az egyház pénzkészlete, megolvadtak a harangok. Az evangélikusok elvesztették a pár évvel korábban épített új templomukat, a haranglábat két haranggal, a parókiájukat és iskolaépületüket.
A XVIII. század nem csak a katolikusok előretörése miatt hozott változást Tállya lakosságának hitvilágában és életében. A felső-zempléni térségből jelentős számú evangélikus is beköltözött a városba. A számuk 1850-ben már háromszáz körül volt, megépítették templomukat is. A XVIII. század végén indult meg a zsidók gyors ritmusú beköltözése. Az 1830-as években számuk már meghaladta a négyszázat, 1850-re pedig mintegy hatszázan éltek a mezővárosban. Elsődlegesen kereskedelemből, a földesúri regálék bérletéből. Megépítették zsinagógájukat, és törekedtek a magyar lakossággal jó kapcsolatot kiépíteni.
Ez a nagyfokú vallási átrendeződés a XIX. század derekára Tállyát a katolikusok fellegvárává változtatta. Fényes Elek 1850-ben már az alábbi vallásmegoszlást közli a településről: a mezővárost 3400 katolikus, kilencszáz református, 330 evangélikus és hatszáz zsidó lakja. Minden felekezetnek temploma, illetve zsinagógája van.
Amennyire akarták, és szívükön viselték Tállya elöljárói és képviselő-testülete a vasutat, a kővel burkolt utak megépítését, a város anyagi előmenetelét, annyira elhanyagolták az oktatás ügyét. Hajdan a mezővárosi lét egzisztenciát teremtő lehetőségei között emlegették a tanítás magas színvonalát, a polgári korszakban viszont egyfajta perifériális közöny lengte körül a kérdést.
Retorikában, a kérdés napirendre tűzésében nem volt hiány most sem, de igazából a megoldás nehezét átengedték a Tállyán működő négy felekezet egyházi szervezeteinek. Így működött a nagyközségben egy katolikus iskola két tanítóval, egy református, egy evangélikus és egy zsidó iskola, egy-egy tanítóval.
Forrás: SZÁZ magyar falu / Tállya Írta: Takács Péter, Szerkesztette: Porkoláb Albert
https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/SzazMagyarFalu-szaz-magyar-falu-1/tallya-10549/
__________________________________________
Az evangélikus gyülekezet története 1994-ig
Az evangélikusok mindig kevesebben voltak, mint a reformátusok. Sőt a későbbi időben erőre kapó katolikusok is többen voltak az evangélikusoknál. A korabeli adatok azt mutatják, hogy a mezőváros lakóinak 6%-a volt evangélikus. A tállyai evangélikus gyülekezet 1784-ben alakult. Sajnos az első anyakönyvek elégtek egy tűzvész alkalmával. E megsemmisült anyakönyvekben olyan bejegyzések is voltak, mint Kossuth Lajos keresztelési adatai. A ma meglévő anyakönyveket 1810 óta vezetik. A tállyaiak első temploma II. József rendelete után épült, 1786-1788 között.
Ez a templom leégett a fentebb leírt tűzben. A ma látható templom több átalakítás után 1892-ben nyerte el végső formáját. Erről tanúskodik a templom falán elhelyezett emléktábla is, amelynek felirata; „E templom, melyben 1802. szeptember havában Kossuth Lajos, nagy hazánkfia megkereszteltetett, épült 1790-ben, megújítatott közadakozásból 1892-ben, és újból felszenteltetett szeptember 19-én, Kossuth Lajos 90. születésnapján.”
A gyülekezet személyi eseményeit rögzítő anyakönyvek latin bejegyzéseket tartalmaznak 1810-tőI a század közepéig. Ettől kezdve mindent magyarul jegyeztek be a lelkészek az anyakönyvekbe. A gyülekezet lélekszáma a település lakói számának növekedésével együtt nőtt. Az 1910-es népszámláláskor 152 lakos vallotta magát evangélikusnak. Ugyancsak a népszámlálásból tudjuk, hogy Abaújszántón 182, Szerencsen 135, Tokajban 104 evangélikus élt.
Az anyakönyvek arról is tanúskodnak, hogy viszonylag kevés lelkész szolgált itt a gyülekezet megalakulása óta eltelt 200 év alatt (lásd a felsorolást a fejezet végén).
Az anyakönyvek segítettek a tanítók megnevezésében is, hiszen ők alkalmanként kazuális szolgálatokat végeztek a gyülekezetben. Ezek az adatok arra engednek következtetni, hogy a tállyai gyülekezetnek a 19. századtól kezdve mindig volt iskolája 1948-ig, az államosításig. Gyülekezeti célra az ingatlanrendezési törvény alapján az egyházközség visszakapta régi iskolaépületét.
A 20. század derekán, Gáll Sándor tállyai szolgálatának kezdetén zajlott Tállya és Abaújszántó gyülekezeteinek társítása. Ezt az tette lehetővé, hogy az abaújszántói lelkész, Solti Károly Budapestre költözött, s így a lelkész nélkül maradt gyülekezet társává vált Tállyának.
Gáll Sándor lelkész halála után minden szolgálatot elláttak a lelkészek ebben a gyülekezetben, de parókus lelkészt nem iktattak be. Pásztor Pál akkori esperes, aki diósgyőr-vasgyári lelkész volt, Hernádbűdöt gondozta. Péter Jenő fancsali lelkész gondjaira Abaújszántót bízták. Veczán Pál diósgyőri lelkész pedig Monokot és Tállyát vette gondozásba. Tarjáni Gyula lelkész 1980-1983 között Tállya és Abaújszántó gondozására kapott megbízást, de amikor nyugalomba vonult, Veczán Pál lelkész végezte a tállya-abaújszántói gyülekezet gondozását.
1992-ben – Kossuth Lajos halálának századik évfordulóján – teljesen megújították a tállyai evangélikus templomot. A visszakapott iskolaépületben pedig gyülekezeti termet rendeztek be. 1994-ben felújították az orgonát. A munkát Koppány Zoltán orgonaépítő végezte.
A Borsod-Hevesi Egyházmegye minden esztendőben augusztus utolsó szombatján egyházmegyei találkozót szervez Tállyára, ahova a Hajdú-Szabolcsi Egyházmegye gyülekezetei is ellátogattak. Ilyenkor a tállyai templom zsúfolásig megtelik. A templom ad helyet a térség tavaszi és őszi kulturális seregszemléire jött énekkarok találkozójának is, és mint Kossuth keresztelő temploma adott helyet a március 15-i megemlékezéseknek is.
A tállyai gyülekezet lelkészei:
Mayer Mátyás 1797-1834
Psenyeczki Nagy Mihály 1834-1873
Hajász Pál 1873-1909
Varsányi Mátyás 1910-1912
Ifj. Oláh Károly 1912-1925
Zeman Zoltán 1925-1950
Hernád Tibor 1950-1955
Gáll Sándor 1956-1979
Forrás: Veczán Pál és László Milán dolgozatából szerkesztette Detre János, In: ŐRÁLLÓK – A Magyarországi Evangélikus Egyház Északi Egyházkerülete gyülekezeteinek története, Luther Kiadó, Budapest, 2006
https://medit.lutheran.hu/files/eszaki_evangelikus_egyhazkerulet_tortenete_2006.pdf
__________________________________________
Kossuth levelezése az evangélikus egyházzal
A Hegyaljai Evangélikus Egyházmegye elnöksége büszkén tartotta számon, hogy Zemplén megyéhez több szoros kapcsolat fűzte a „turini remetét”. Az egyházmegye 1880. július 13-án kelt levelében arra kérte, hogy igazolja az egyidejűleg csatolt 1827-es sátoraljaújhelyi presbiteri gyűlés általa vezetett jegyzőkönyvének hitelességét, szeretnék azt
ugyanis az egyházmegye levéltárában elhelyezni. Kossuth a szöveg hitelességét készséggel visszaigazolta.
„Collegno (al Baraccone) 1880. september 30.
Mélyen tisztelt egyházmegyei Elnökségi
Méltóztatott múlt augusztus 20-án kelt nagybecsű levele által engem az iránt megkeresni, vajon magam írásának s aláírásának ismerem-e el a sátoraljaújhelyi leány egy ház
1827. ápril 16-án kelt s a levélhez csatolt jegyzőkönyvet? – Az igazságnak tartozom töredelmesen bevallani; hogy e szegénységi bizonyítványt irályi gyarlóságom felől 53 év előtt csakugyan sajátkezűleg én magam állítottam ki. – A tisztelt egyházmegyei elnökség felhívásának engedelmeskedve van szerencsém e vétség elismerését az ide rekesztve visszaküldött jegyzőkönyvre jegyezve kiszolgáltatni.
Megilletődve mondok hálás köszönetét a lekötelező jóindulatért; melyet a tisztelt Elnökség becses levelében csekély személyem iránt oly megható kifejezésekben tanúsítani méltóztatott. S midőn halaszthatatlan elfoglaltság okozta késedelemért bocsánatot kérnék; van szerencsém kiváló tiszteletemet jelenteni.
Kossuth Lajos”
A tállyai keresztelő emléke és a roskadozó evangélikus templom ügye élete utolsó két évtizedében többször is foglalkoztatta. Keresztelő lelkészének; Mayer Mátyásnak, majd Psenyiczki Nagy Mihálynak az utóda, Hajász Pál 1874 áprilisán írt érdeklődő levele és az arra május 4-én adott részletes válasza, amelyről fentebb már szóltunk, újra felkeltette benne a régi emlékeket és az ezzel járó felelősséget is.
A tállyai evangélikus gyülekezet ezekben az években kivándorlás, filoxéravész és más okok miatt anyagilag elerőtlenedett, templomának déli fala is megroggyant. A vezetőség ennek ellenére komoly erőfeszítéseket tett, hogy temploma felszentelésének centenáriumát (1890) és Kossuth születésének 90. évfordulóját (1892) az egyházközség méltóképpen megünnepelhesse és „Kossuth Lajos nevét templomunkhoz külsőleg is hozzáfűzze”. Az 1889. február 16-i közgyűlés megemlíti, hogy a templom renoválására országos mozgalom van keletkezőben, és Kossuth itteni megkeresztelésének a tényét márvány emléktáblával kívánják megörökíteni.
A Hegyaljai Egyházmegye 1892. július 28-án megtartott közgyűlésének nevében Radványi István felügyelő, Farbaky József esperes és Pazár István aláírásával levelet küldtek Turinba. Ebben többek között ez áll: „Tállyai templomunk, melyben Ön, mint aki ezen egyház egyik leánygyülekezetében, Monokon született, a szent keresztségben részesült volt, az idő vasfoga által megőrletve, évek óta már rom volt jóformán… Három évvel ezelőtt nagy lelkesedéssel határoztuk el ezen templomunk megújítását, még pedig országos közadakozásból. A mozgalom megindult és folytak be az adományok nem oly bőségesen, mint remélhetni véltük. A kunyhó és a polgári ipar-műhely többet adott, mint a palota, de a dolgot azért tovább nem halogattuk… mert az Ön iránti kegyelet követelményének tartottuk, hogy a mű áldás-teljes életének 90. évében fel legyen avatható.”
A továbbiakban jelezték, hogy kívánatos volna, ha Kossuth „patriarchális alakja ama nagy napon ott ülhetne… ám ha ez az óhajunk nem teljesíthető, visszafogjuk hát keblünkbe szívünk leghőbb vágyát, ám esedezve, hogy képviseltesse magát családjának valamely tagja, például két jeles, derék fiainak egyike által: karjainkon fognék képviselőjét hordozni, karjainkat, szíveinket tárnok ki előtte… ” A levélre először Kossuth Ferenc válaszolt. Tudatta, hogy az ünnepségen nem fog részt venni, s atyja nem is bízta meg képviseletévei. „Addig, míg Atyám hontalan, nekem is hontalannak kell lennem.”
A felkérésre Kossuth Turinból szeptember 4-i levelében a következőket írta:
„Tisztelt Uraim! Bocsánatot kérek, hogy levelükre csak most felelek. Nagyon öreg ember vagyok, szemeim kifáradtak, kezem megnehezedett, munkaerőm megfogyatkozott, pedig nem csak szerződési kötelezettség, hanem szerény nevem becsülete is munkára kötelez… Hátrálékban is vagyok munkámmal, ami nagyon bánt, levelezésekre időt nehezen szakíthatok, mert az írótoll öreg kezemnek súlyos szerszám, az írás lassan megyen, sok időmbe kerül. Szolgáljon ez késedelmem magyarázatául, ne mondjam mentségéül. .. Sajnálattal értesültem levelükből, tisztelt Uraim, hogy a tállyai ág. hitv. ev. egyház végínségre jutott s temploma, melyben 90 év előtt a szent keresztségben részesültem, rommá lett, mint én magam is.
Érdeklődéssel olvastam tudósításukat a mozgalom felől, mely ama templom-rom megújítása végett már három év előtt megindíttatott, hogy az eredmény a várakozásnak nem felel meg, hogy az országos közadakozások nem folytak be oly bőségesen, mint a mozgalom megindítói remélni vélték s hogy »a kunyhó és a polgári ipar-műhely többet
adott, mint a palota«, az engem nem lepett meg, mert természetes következése annak, hogy a közadakozási mozgalom megindításába az én keresztségem emlékezete belevegyíttetett. Ha ez nem történik, igen valószínű hogy a rommá lett tállyai templom megújítása is részesült volna magas helyről a szokásos száz forint segítségben, s ez – szintúgy
szokás szerint – visszahatott volna a palotákra. Az én keresztségem felemlítése bevágta Önök előtt a segítség reményének útját, s csak a kunyhó és a polgári iparműhely kegyeletének cseppforrásai maradtak fel, mert a paloták számítgatnak, a kunyhó s az iparműhely lakói keblüknek ösztönét követik…
Tény, hogy nevem emlékezetének az üggyel kapcsolatba hozása akadálynak bizonyult a mozgalomnál, melyet a tállyai romtemplomnak az enyészettől megmentésére a hegyaljai evangélikus egyházmegye vallásunk hitével, reményével, szeretetével megindított, nem személyem miatt bizonyult akadálynak, mert én, a 90 éves kitagadott hontalan pária semmi sem vagyok, hanem az elv és irány miatt, melyhez igénytelen nevemet hozzáfűzte a megmásíthatatlan történelem.
Óhajtanám, hogy az ínségre jutott tállyai egyházat kárpótolhassam a veszteségért, melyet neki nevem okozott, nincsen módomban, de esedezem Önöknek, tisztelt Uraim, engedjenek meg nekem annyit, hogy a kunyhó és iparműhely becsületes munkával keresett filléreihez én is csatlakozhassam hasonló módon keresett filléreimmel, melynek Radványi István egyházmegyei felügyelő úrra szóló postautalvánnyal elküldése felől a vényt ide rekesztem…”
Forrás: KOSSUTH és az egyházak – Tanulmányok; Szerkesztette Kertész Botond, Luther Kiadó, Budapest 2004
https://medit.lutheran.hu/files/kossuth_es_az_egyhazak.pdf
