2021. február 7.

Köszönetünket és hálánkat kell kifejeznünk mindazoknak, akik az elmúlt hónapokban a tállyai evangélikus templom felújításán fáradoztak. Február 1-jén elküldte a templom felújítását végző főkivitelező, Gramalpin Kft. az épület felújításának készre jelentését. Február 5-én a felújított templom bejárása is megtörtént a műszaki ellenőr, az egyházközség és a kivitelező képviselőinek jelenlétében. Jelenleg a használatbavételi engedélyre várunk. A felújított templom szentelése előre láthatólag a tállyai csendesnap keretében történik majd meg 2021. augusztus / szeptember folyamán.

2020. Karácsony

„Egy korabeli levélben újabb Városmajor utcai cím kerül elém. Az 54.-ben volt Sztehlo Gábor egyik gyerekmentő otthona.

Az 54. számú épület különleges eset. Igazából nem épület, hanem épületegyüttes: a telek két oldalára húztak házat, azok illeszkednek jobbról és balról a házsorba, középen pedig kert van, aminek túlsó végét az utca felől nem látni, meredek hegyoldalban folytatódik. Az épületrészeket árkádok kapcsolják össze. Hasonló árkádok, mint amelyek lenn a majorban a templom és a harangtorony, meg a templom és a kistemplom között húzódnak.

  Színházi díszletre hasonlít mindez, ha az utca túloldaláról szemléljük. Tagolt, változatos felületek, rengeteg fel- és eltűnési lehetőséggel.

  Ez az egyik legegyénibb építmény az utcában. Nem véletlenül: Árkay Aladár műterme volt itt, tudatja egy emléktábla. A kistemplomot ő tervezte, a nagyot pedig ő és a fia, Bertalan, közösen. A gyerekmentésről nem emlékeznek meg a kerület emlékezetének őrei. De hát Sztehlo Gábornak olyan sok helyen voltak otthonai, hogy ki győzné márvánnyal, ha mindegyiket meg akarná jelölni? Ugyanakkor mégse lenne helytelen. Minden otthonban éltek felnőttek is, akik a gyerekeket ellátták, és akiket – olvashattam – nemegyszer szintén elhurcoltak a nyilasok. Árkay Bertalan első felesége, Sztehlo Lili tervezte az üvegfestményeket a templomhoz. Kevés képzőművészeti alkotást bámultam életemben olyan sokat, mint az ő ablakait. Életem első tízegynéhány évében hetente legalább egy alkalommal. Ha rájuk gondolok, nem egyik vagy másik alak jelenik meg az óriási felületekről, hanem az egész, a színek meg a felület hajlása, a hullámzó és fodrozódó üvegtömeg. Arra vonatkozólag, hogy Sztehlo Lili és Gábor rokonok lettek volna, sokáig nem került elém utalás.

Évek telnek el, mireeljutok Sztehlo Gábor emlékiratához, és megtalálom az ide vezető nyomot.

„Endre László többször is megjelent abban a városmajori otthonban, mely nagynéném házában létesült, de nem bántott senkit, mert nagynéném férje nacionalista frázisokkal jól le tudta szerelni. Hol itt, hol ott bukkant fel Budán, és én, aki ismertem őt, mindig tartottam tőle. »Tisztító akcióinak« híre különös félelemmel töltött el bennünket.” Így áll az Isten kezében című könyvben. Nincs megnevezve se az üvegfestő művésznő, se az építész.

  Többet adnak ezek a sorok annál a kis bizonyosságnál, hogy igen, rokonok voltak ők. Azt mutatják meg – nem először és nem utoljára –, milyen sokféle szál kapcsolja össze az események résztvevőit. Endre László, az ádáz kun, a zsidók elpusztításának egyik kulcsszereplője, aki sok éven át küzdött a nagy cél megvalósításáért, itt sürgött-forgott a Városmajorban, ráadásul harcostársa és barátja volt Árkay Bertalannak. Endre szerepe viszonylag ismert, míg az ifjabbik Árkayé teljesen ismeretlen. Én se szerzek róla tudomást, ha nem kezdem lapról lapra végigolvasni a Nyilaskeresztes Párt fennmaradt és az Országos Levéltárban őrzött iratait. Ezerkilencszázharminckilenc április elsején, amikor a „tervező építész” felvételét kéri a Pártba, harmincnyolc éves. Frissiben alakul a Párt, ez a belépési időpont meglehetősen korai, azt valószínűsíti, hogy Árkay Bertalan nemcsak az akkor újraalapított szervezetnek volt tagja, hanem már korábbi nemzetiszocialista pártok is soraik közt tudhatták. (Szálasi előző pártját betiltották, harminckilenc tavaszán Hubay Kálmán által újjászervezve, megváltoztatott névvel állt csatasorba. Az akkor belépők legtöbbje korábban s politizált egyik vagy másik nemzetiszocialista pártban vagy egyéb nacionalista szerveződésekben.) A városmajori nagytemplom harminckilencre már áll, és fel is van szentelve, de a munkálatok folytatódnak, mert folyamatosan fejlesztik, csinosítják az épületet. Fél évvel Árkay Bertalan belépése után kitör a második világháború. A tervező építész végig fenntartja tagságát a Nyilaskeresztes Pártban. Jó anyagi helyzetére való tekintettel viszonylag sokat, havi két pengőt áldoz a hungarista jövő előmozdítására. Tagkönyvébe egész idő alatt, még negyvennégyben is bekerülnek a díjfizetést igazoló bélyegek. A nemzeti szellemű értelmiség olyan, a nyilasszerveződésbe direkt módon be nem kapcsolódó alakjaival ápol intenzív kapcsolatot, mint Németh László.

  Mindazonáltal a jelenet szép. Borozgató Endre László és Árkay Bertalan az ajtó egyik oldalán, rántott levest kanalazó riadt gyerekek és halk szavú segítőik a másikon. A művésznő hol itt, hol ott. Dörögnek a fegyverek, zeng ezer év, becsület és faj.

  A kisgyerekes anyákat a pincében helyezték el. Ha valamelyik apróság felsírna, a teli torokból politizáló férfiak remélhetőleg nem hallanák meg. A nagyobb gyerekek pedig olyan fegyelmezettek, hogy akkor se nyikkannának meg, ha rájuk nyitnák az ajtót.

  Árkaynak igazán nem kell megerőltetnie magát, hogy „nacionalista frázisokkal” tegyen Endre László kedvére. Megerőltetnie ahhoz kell magát, hogy segítsen a zsidó gyerekek mentésére szervezett akcióba bekapcsolódó feleségének. Sztehlo Gábor, ahogy a hozzá közel álló szereplők nevét, úgy az érzéseiket se tárja fel. Az értelmezés viszonylag szabad tehát, miért és mennyire állt át ez a hungarista férfi feleségének rokonsága és a hungarizmussal szembehelyezkedő, megvetően humanistaként megbélyegzett keresztények oldalára. Lehet, egyetlenegy alkalomra szállt be, és csupán azt akarta megakadályozni, hogy nejének lebukása őt is magával rántsa. De az is lehet, hogy a gyerekek – és az ellátásukban közreműködő személyek – befogadása kezdettől a jóváhagyásával és egyetértésével történt. És ha így volt, míg biztosat nem tudunk, azt is szabadon latolgathatjuk, mekkora része lehetett a döntésben a szeretetnek, az alapjában véve jó léleknek vagy a helyezkedésnek. Ugyanis nem Árkay Bertalan volt az egyetlen régi nyilas, aki eddigre felfogta, hogy a nemzetiszocializmus – legalábbis időleges – vereséget szenved, és aki nem akar utolsó vérig harcolni vagy a Birodalomba menekülni, annak készülni kell a bukás után eljövendő korszakra. Hogyha ilyen számítás vezette, nem kalkulált rosszul: utóbb nem vonták felelősségre nyilaskeresztes múltja miatt.

  Lili akkoriban hal meg, amikor Gábor a memoárját írja. A művésznőt itt, a Városmajor utcában gázolja el egy teherautó. A lelkész Svájcban írja meg emlékeit. A kommunista hatalom nem hagyta, hogy tovább végezze munkáját Magyarországon.

Sztehlo Gábor a háború befejeződése után a gyerekekkel maradt. Kapott egy telket a nagyiparos Weiss családtól, ott teremtett otthont az árván maradtaknak, és azoknak, akiket megmaradt szüleik képtelenek voltak ellátni. Ekkor a zsidó származású gyerekek mellé újabb ellenségnek nyilvánított csoportok származékai, így „történelmi nevek” viselői is kerültek.

  Ha csak munkájának híre jut el hozzám, ha csak a róla szóló méltatásokat olvasom, és a feljegyzései alapján készült könyvet, bizonyára jóságos, szelíd embernek képzelem el Sztehlo Gábort. Holott kemény volt, és indulatos. Ismerek olyasvalakit, aki egy ideig a védőszárnyai alatt élt; mindig bosszankodik, ha azt hallja, hogy Sztehlóról érzelmesen beszélnek. Neki – azon túl, hogy életben maradásához az ostrom után jól jött a lelkész által létrehozott otthon – nincsenek kellemes emlékei róla.

  Bennem az ostort lóbáló Jézust idézi fel, a kisdedeket magához engedő, de fügefát elátkozó Jézust.

  Ezerkilencszáznegyvennégy–negyvenötben készen állt a vértanúságra, ami végül is természetes, ha valaki hisz Istenben. Kicsit kevésbé természetes, hogy ő a hozzátartozói életét is Isten kezébe helyezte.

  Habár ez a megfogalmazás nem egészen pontos. Ugyanis Sztehlo azt tartotta, a teremtmény Isten tulajdona – hogyha így van, sorsa eleve az Ő kezében van, és azt legfeljebb elfogadni vagy vitatni vagy elfelejteni lehet; a lelkész folyamatosan észben tartotta.

  Persze csak az én nézőpontomból nézve kevésbé természetes, hogy tudatosan tette ki veszélynek hozzátartozóit, Istenre hagyva védelmüket, és az enyémből se felfoghatatlan. Régen nekem is volt részem a hitben, és a lelkemben mindörökre megmaradt Isten helye – egy szoba, amiből kiköltözött, és amibe soha nem költözött más –, ezért azt is át tudom élni, hogy aki istenhívő, szeretteit se félti a Mindenható akaratának beteljesedésétől. De ha akár csak a kétely felmerül Isten létét illetően, vagy azt illetően, hogy olyan, amilyennek az egyház tanítása szerint lennie kell, irtózatos lehet az aggodalom. A nyilasok megtorolták, ha a keresztények zsidókat fogadtak az oltalmukba, és úgy intézték, hogy a megtorlás a lehető legjobban fájjon.

  A felszabadulás után Sztehlo Gábor továbbra is gyerekek védelmezőjeként folytatta küldetését. Nemcsak a puszta életben tartásuk volt a célja, pedagógiai kísérletbe fogott. Önszervező közösséget, demokratikus miniállamot próbált szervezni.

A munkába kivételes felkészültségű és ambíciójú pedagógusok is bekapcsolódtak, valamint alkalmilag művészek, köztük Weöres Sándor. Aki egy akkoriban adott nyilatkozatában említést is tett a munkáról: „Mostanában sokat foglalkozom gyerekekkel. Figyelgetem, hogyan lehet a gyerekpszichéből a művészet segítségével egy megalapozottabb, mélyebb lelki struktúrát megalkotni. A gyereklélek spontaneitását és ragyogó tüzét kellene átmenteni valahogy a felnőttkorba.”

  Miatta figyeltem fel erre a mozzanatra.

  Már a nyilasok ügyeivel foglalkoztam, amikor egy időre elkezdtem kutatni a negyvenes évek végén Weöres ellen kibontakozó támadássorozatot is. Az ösztönzött erre, hogy a Látó leközölte éveken át készült gyűjteményemet „a Mester” tanításaiból, a zen koanok stílusában megformált interjúrészleteket és anekdotákat. Ezután kerestem ki a korabeli lapokat, azzal, hogy nézzük csak meg figyelmesen, hogyan teltek W. S. napjai kortársai között. Rövid ideig párhuzamosan kutattam a nyilastémában és a Weöres-témában.

  Ahogy Philip Marlowe szokott rácsodálkozni, amikor egyszerre két ügyben nyomoz – Chandler krimijeinek jellemző szerkezeti megoldása –, egyszer csak arra jöttem rá, hogy „a két ügy egy”.

  A Weöres-ügyhöz a gyújtózsinór egyfelől egy verstől, másfelől egy olyan publikációtól vezetett, ami a Sztehlo-féle intézményben végzett művészetpedagógiai tevékenységet ismertette. Rákosi Zoltán tanár a Válasz című folyóirat 1947. évi második számában számolt be a tanítványokkal végzett közös munkájáról, a Válaszban, mely lap Weörest is rendszeresen közölte, és ahova Árkay Bertalan is írt. Ez a publikáció heves reakciót váltott ki egy Rozgonyi Iván nevű pályakezdő költőből.

  Addigra minden túlzás nélkül össztűznek mondható támadássorozat bontakozott ki Weöres Sándor ellen különféle szociáldemokrata, kommunista és polgári orgánumokban. Itt nem jelentéktelen zuglapokról és firkászokról van szó, hanem Kéthly Anna hetilapjáról és egy sereg baloldali íróról, esztétáról, a kommunisták elméleti folyóiratáról és Szigeti József filozófusról, Lengyel Balázsról és az Újholdról és végül, de nem utolsósorban a Vigiliáról. A lap egyik meghatározó szerzője és szerkesztője Rónay György volt, költő, aki történetesen éppen Weöressel egyazon évben született. Ez idő tájt a Demokrata Néppárt, vagyis a katolikusok pártjának országgyűlési képviselője.

  Rónay minden más bírálónál alaposabban és nagyobb terjedelemben foglalkozik Weöressel. Szövegének olvastán kitűnik, hogy amilyen mélységesen irritálja őt pályatársának költészete, olyan rendszerezetten igyekszik érvelni ellene. Tanulmánya a Vigilia 1947. augusztusi számában jelenik meg. Rónay megemlíti, hogy a kortárs költészet ismerőinek körében közismerten Weöres „nemzedékének legkészebb, legfélelmetesebben mester tagjaként kezdte pályáját.” Majd felrója, hogy Weöres egyre gyakrabban és feltűnőbben fordul a ganaj, a trágya, a mocsok és a sáros-véres erotikus ábrándok képei és képzelgései felé, amit ő, Rónay György már-már pszichopatológiai jelenségnek tart, ugyanakkor egy dúlt fantáziájú kamasz trágárságainak szintjén állónak ítél, „bármily nagyképű mezét ölti is magára a létundornak, mítosznak vagy bölcsességnek”. „Egyszerűen ízléshibbanás” – szögezi le végül Rónay. Majd – a szocdemek és kommunisták után – ő is felhozza a költészet, általában a művészet közösségi jellegének kérdését: „Az a művészet, amelyből ez az alapvető közösségi jelleg hiányzik, amely tehát nem fölfogható, végeredményben nem is egyéb, mint kuriózum, exótikum.”

  A hibát nagyrészt abban látja, hogy Weöres, elfogadva Hamvas Béla keresztapaságát, a keleti bölcseletet szólaltatja meg verseiben. Végül szinte sajnálkozva ismeri el, hogy néhány „megkomponált” verse, melyeknek létrehozatalakor a költő „legyőzi önnön hajlamát az elernyedésre, s nem igyekszik ezt az ernyedtséget »filozófiailag« igazolni”, mégiscsak „nagy és nemes művészet.”

  A közösségi társadalom köztulajdonnak tekinti az ifjúságot, a nemzeti vagyon részeként tart számon minden egyes gyermeket, és ezért szoros ellenőrzés alá vonja a nevelést, amennyire csak lehet, egységesítve és központilag folyamatosan irányítva azt. Még hogy spontaneitás és ragyogó tűz, felnőttkorba való átmentés?! A Sztehlo Gábor által szervezett mikrovilágban kísérletezgető pedagógus talán nem számított rá, de nagyon kihúzta a gyufát Weöressel, annak dacára, hogy beszámolójában arra is kitér, a gyerekek kortárs költészet iránti lelkesedése idővel lanyhult, és örömmel fedezték fel maguknak a klasszikusokat, pl. Arany Jánost. A Vigilia decemberi számában Rozgonyi Iván veszélyes, további káros folyamatokat generáló jelenségként bélyegzi meg Weöres költészetét. Úgy látja, az „az esztétikának a modern mélylélektan szőröstül-bőröstül átvett tételein alapszik”, és „célul tűzi maga elé az ösztönök kizárólagos szerepeltetését a művészetben, s egyetlen értékkritériuma megint csak az ösztönösség”.

  A támadássorozat e nélkül is drasztikus volt, megállapíthatatlan, hogy mennyit rontott a helyzeten Rozgonyi Iván cikke. Miközben egyes alkotók kiálltak Weöres mellett – elsősorban és legfigyelemreméltóbban Szentkuthy Miklós, rajta kívül pedig Kassák Lajos, Gellért Oszkár, Zathureczky Ede és Pátzay Pál, adott helyzetben már bizonyos kockázatot is vállalva –, a „szakma” szinte egységesen fordult ellene. Mondom, a kulcsszó a közösség volt. Ami felidézi a néhány évvel korábban íródott Teljesség felé egyik passzusát, a közösséggyűlöletről szólót. A Mester azt tanácsolja, ne engedjünk annak a kísértésnek, hogy minden rosszért valamilyen közösséget tegyünk felelőssé:

  „A rendezetlen, ködös lelkület leggyakoribb és legjellemzőbb tünete: gyűlölködés valamely közösség iránt. Minden baj okai a zsidók, vagy: a katholikusok, vagy: a pénzemberek, stb.: a gyűlölt közösséget tönkre kell tenni és minden rendbejön.”

  Minél inkább áhítozik valaki közösségi társadalomra, annál hajlamosabb a közösséggyűlöletre. Látszólag nem szükségszerű, hogy így legyen – gyakorlatilag így szokott lenni. Közösségileg elkötelezettnek lenni annyi, mint más közösségekkel harcban állni, és mindenki mástól is azt várni, hogy ugyanúgy harcban álljon.

  Amúgy persze Sztehlo a maga módján – közösséggyűlölettől mentesen, habár emberfelettien eltökélten – nagyon is közösség-szervező volt, mégpedig rátermett és sikeres közösségszervező, a felszabadulás előtt, a sok külön-külön működő otthon idején, és a felszabadulás után gyerekállamának létrehozójaként, amíg engedték. Ezek az általa életre hívott közösségek idegen testek voltak a hungarista államban és hasonlóképpen a kiépülő kommunista államban is.”

Megjelent: Zoltán Gábor Szomszéd című könyvében 2018-ban

2020. december 19.

John Pierpont sikertelen emberként halt meg. 1866-ban, nyolcvanegy évesen kormánytisztviselőként végezte be napjait Washingtonban, lélekhorzsoló személyes kudarcok hosszú sorával a háta mögött.

Pedig a dolgok egész jól indultak. A Yale-en végzett – amelynek alapításában nagyapja is segédkezett -, és az oktatást választotta hivatásául.

De kudarcot vallott a tanításban. Túl elnéző volt a diákjaival. Így hát próbaképpen a jog világához fordult. Ügyvédként is kudarcot vallott. Ügyfeleivel túl nagyvonalú volt, az igazságot pedig túlságosan a szívén viselte ahhoz, hogy elvállalja a jól fizető ügyeket. Ezek után felcsapott méteráru-kereskedőnek.

Üzletemberként is kudarcot vallott. Képtelen volt eleget felszámítani portékájáért ahhoz, hogy nyereségre tegyen szert, a hiteleket pedig túlságosan liberálisan kezelte. Közben verseket is írt, és bár kiadták őket, a jogdíj kevés volt a megélhetéshez.

Költőként is kudarcot vallott. Így hát elhatározta, hogy lelkipásztor lesz. Beiratkozott a Harvard Teológiai Fakultására, majd a bostoni Hollis Street Church lelkészévé szentelték. U szesztilalmat támogató, a rabszolgaságot viszont elítélő álláspontja miatt azonban a gyülekezet befolyásos tagjai ellene fordultak, és lemondásra kényszerítették.

Lelkipásztorként is kudarcot vallott. A politika még olyan terepnek látszott, ahol viheti valamire, és a Rabszolgafelszabadítók Pártja meg is választotta Massachusetts állam kormányzójelöltjének. Veszített. Elszántan képviselőnek jelöltette magát a Szabad Föld Párt színeiben. Ismét veszített.

Politikusként is kudarcot vallott. Kitört a polgárháború, és ő káplánnak jelentkezett a 22. Massachusetts-i Önkéntes Ezredbe. Két héttel később leszerelt, mivel a feladatot túlságosan megerőltetőnek találta az egészségére nézve. Hetvenhat éves volt ekkor. Még a káplánság sem jött össze neki.

Valaki szerzett neki egy huszadrangú állást Washingtonban, a pénzügyminisztérium hátsó traktusában, és élete utolsó öt évét alantas aktatologatással töltötte. De még ebben sem volt valami nagymenő. Nem szívből csinálta. James Pierpont sikertelen emberként halt meg. Semmit sem valósított meg abból, ami lenni vagy amit tenni szeretett volna. Sírját kis emlékkő jelzi a Massachusetts állambeli Cambridge Uuburn-hegyi temetőjében. A gránitba vésett szöveg így szól:

„POETA, PREDICATOR, PHILOSOPHUS, PHILANTHROP” (Költő, prédikátor, filozófus, emberbarát)

Ennyi idő múltán az ember bizonygathatná, hogy voltaképpen nem is volt sikertelen. A társadalmi igazság iránti elkötelezettsége, az a vágya, hogy szeretetteli ember legyen, aktív részvétele a kor nagy eseményeiben, és az emberi értelembe vetett hite – mindez nem kudarc. Sok minden, amiről azt hitte, vereség, időközben sikerré vált. Az oktatást megreformálták, a jogi eljárásokat tökéletesítették, a hiteltörvényeket módosították, és mindenekelőtt egyszer s mindenkorra eltörölték a rabszolgaságot. Hogy miért mesélem el mindezt? Semmi különös sincs benne. Sok tizenkilencedik századi reformer hasonló életet élt meg – hasonló sikereket és hasonló kudarcokat. John Pierpont egy igen lényeges szempontból mégsem volt sikertelen. Minden évben, december közeledtével az ő (és családjának) sikerét ünnepeljük.

Szívünkben egész életünk során emlékezünk rá,

mivel küzdelmes élete mellett mégis nagy hatással volt fiára aki szintén költő és komponista lett és többek között egy nagyon híres dalt írt, melyet az egész világon ismernek.

Ez a dal nem Jézusról vagy az angyalokról, még csak nem is a Télapóról szól. Egyszerű dal arról, milyen jó suhanni a téli alkonyat hideg, fehér sötétjében, ló vontatta szánon. Baráti társaságban, egész úton nevetve és dalolva. Nem több. De nem is kevesebb. Ez a „Jingle Bells.” A szerzője pedig nem más, mint James Pierpont.

Olyan dalt írni, amely a legegyszerűbb örömökről szól, olyan dalt, amelyet világszerte három-négyszáz millió ember ismer -, amely olyasmiről szól, amit sohasem csináltak, de el tudják képzelni -, olyan dalt írni, amelyet felnőtt és gyerek abban a pillanatban el tud dúdolni, amint az első akkord megszólal a zongorán és a lelkében – nos, ez nem nevezhető éppen kudarcnak!

Megjelent Robert Fulhgum: Már lángolt mikor ráfeküdtem című könyvében

2020. december 7.

Eddigi világhálós istentiszteleteink folyamatosan frissülve itt találhatóak:

ONLINE ISTENTISZTELETEK Tokajból és környékéről

2020. december 6.

A tokaj-hegyaljai ízeket és a középkori német hagyományokat szerettem volna összekapcsolni ezen a karácsonyon két süteményben, megjelenítve az Ószövetséget a flódniban, az Újszövetséget a drezdai kalácsban, vagy Christstollenben. Az előbbihez Bodrogi „Fűszeres” Eszter, az utóbbihoz Lajos Mari receptjét használtam fel – néhány változtatással.

A két süteményt egyszerre nem könnyű elkészíteni, talán annyiban, hogy míg a stollen tésztája megkel, addig a flódni részei előkészülnek, majd amíg pihen, a stollen készre sül, a következő nap pedig megsül az ötlapos flódni. Ahogy Krisztus is megelőzi a keresztény hit szerint a Tórát. („Mielőtt Ábrahám lett volna én vagyok” Jn 8,58)

A drezdai kalács / Christstollen hozzávalói

Két stollen tésztájához

500g finomliszt

200g „tea” vaj

100g porcukor

1 tasak vanília cukor v.

néhány csipet igazi vanília aroma

1 tojás

1+1,5 dl tej

50 g élesztő (vagy 2 tasak porélesztő)

1 csipet só

1-1 db bio narancs és citrom héja

¼ kávéskanál őrölt szerecsendió

½ kk őrölt szegfűszeg

½ kk őrölt fahéj

A töltelékhez

200 g (ha lehet többféle) mazsola

1 dl barna rum / tokaji édes bor

75 g kicsire kockázott birsalmasajt

75g-75 g kandírozott narancs- és citromhéj

60 g hámozott/aprított mandula

(Esetleg 200 g marcipán massza, ez a drezdai változatnak nem része)

A befejezéshez:

10g vaj

10g porcukor

A mazsolát beáztatjuk az édes borba / rumba, kicsit megmelegítjük, majd állni hagyjuk. A lisztet dagasztótálba szitáljuk, a tejjel és kevés porcukorral elkevert élesztőt a liszt közepére öntjük. Amíg az így készített kovász felfut egy keverőtálban 1,5 deci tejhez hozzáütjük a tojást, a szobahőmérsékleten hagyott vajat, porcukrot, a fűszereket, a megmosott citrom és narancs reszelt héját; simára keverés után a liszthez és kovászhoz adjuk, majd alaposan összedagasztjuk, azután konyharuhával letakarva hagyjuk, hogy néhány óra alatt kétszeresére keljen.

A töltelékhez a kandírozott narancs- és citromhéjat, a birsalmasajtot apróra daraboljuk. A marcipán masszából két hosszúkás rudat formálunk. Az édes borban v. barna rumban áztatott mazsolát papírtörlőre tesszük, megszárogatjuk. A megkelt tésztába gyúródeszkán beledolgozzuk egyenletesen a mazsolát, a kandírozott narancs-, citrom- vagy birsalmasajt kockákat.

A tésztából két darab, a tepsi hosszánál valamivel rövidebb „lepényt” készítünk hosszanti középvonalába tenyerünk élével mélyedést készítünk, ebbe a mélyedésbe tehetjük a marcipán rudakat, majd a „pólya” egyik szárnyát visszahajtjuk, a másikat pedig rá, majd két oldalát óvatosan összenyomkodjuk, hogy az egész tömzsibb legyen, így nyeri el a stollen a jellegzetes kalács formáját. A kalácsot egy sütőpapírral kibélelt tepsiben konyharuhával letakarva legalább negyed órát pihentetjük.

A sütőt közben 200°C-ra előmelegítjük, majd a kalácsot 180°C-on (légkeverésesben 165°C) egy órát sütjük. Miután megsült, még forrón átkenjük vajjal és beszórjuk porcukorral. Kihűlés után fóliába csomagolva a drezdai kalács sokáig friss marad.

A tokaj-hegyaljai flódni

Nagy méretű (36x24cm) tepsi süteményhez

A tészta

75 dkg liszt

25 dkg vaj/18 dkg libazsír

100 g porcukor

3 tojássárgája

1 csipet só

2 dl (tokaji) édes bor

A négy különféle töltelék:

Diós

25 dkg darált dió

10 dkg édes borba áztatott, aprított mazsola

20 dkg cukor

1,5 dl víz

Mákos

25 dkg frissen darált mák

10 dkg cukor (mákkal együtt daráljuk)

5 dkg édes borba áztatott mazsola

1 bio narancs reszelt héja

1,5 dl víz

Lekvár

750g szilvalekvár

Almás töltelék

6-8db alma, meghámozva, apróra vágva

1 ek méz

1 ek kristálycukor

1 ek fahéj

1 kk őrölt szegfűszeg

1,5 dl tokaji édes bor

1-2 ek zsemlemorzsa

A sütemény megkenéséhez

1 tojássárgája

2 ek tej

A tésztát érdemes robotgéppel elkészíteni, különösen, ha libazsírral készítjük, hogy ne melegedjen fel. Az összetevőket a víz kivételével dagasztótálba öntjük, majd a vizet dagasztás közben adagoljuk a tésztához. A tésztát pontosan öt részre osztjuk, és a tepsi nagyságára nyújtjuk pár milliméteres vastagségra, sütőpapírral egymástól elválasztva a hűtőbe tesszük pihenni egy éjszakára.

A lekvár kivételével a töltelékeket úgy készítjük el, hogy az összetevőiket összekeverve néhány percig közepes lángon melegítjük (az almásat picit pároljuk), majd egy éjszakára ezeket is kis tálakban pihenni eltesszük a hűtőbe.

Másnap a töltelékeket néhány órával a sütemény készítése előtt vegyük ki a hűtőből, hogy könnyen kenhetőek legyenek.

Sütőpapírral kibélelt tepsibe tesszük a hűtőből hidegen kivett első tésztalapot, rákenjük a diós tölteléket, erre a második tésztalap (óvatosan lenyomkodva), erre a mákos töltelék, majd a következő tésztalapra az almás töltelék, újabb tésztalap, arra a lekváros töltelék, végül az ötödik tésztalap, ezt lekenjük a tojássárgája és tej keverékével, majd 20 percet pihentetjük a hűtőben.

200°C-ra előmelegített sütőbe tesszük, 10 perc után 180°C-ra (légkeverésesben 165°C-ra) csökkentjük a hőmérsékletet és még 50 percet sütjük. A sütőpapír szélénél fogva a süteményt kivesszük a tepsiből, legalább egy-két órát pihenni hagyjuk, legjobb, ha még a hűtőbe is betesszük mikor kihűlt, mert úgy jobban lehet szeletelni.

Felhasznált receptek:
Flódni: Bodrogi Eszter; Stollen: Lajos Mar

Szerző: Gerlai Pál, megjelent az Evangélikus élet 2020 december 6-13. számában

2020. 12. 11.

Mint fogadjalak téged (Wie soll ich dich empfangen 1653)

Az 1650-es évek egyikének késő tavaszán sovány, fakóarcú, rendetlen külsejű férfi szállt le Mittenwalde parókiája előtt a postakocsiról. Felleghajtóját* maga köré fogva, hóna alatt hegedűvel lépett be sietve Gerhardt Pál parókiájának kapuján. Crüger János ő, a berlini híres kántor, a Praxis pietatis melica című énekeskönyv szerkesztője. Barátjához jött, Gerhardt Pálhoz, akinek néhány éneke lelkes hívévé tette. Most azért jött, hogy számon kérje az újabb termést egy újabb, bővített kiadás számára.

Gerhardt Pál iratcsomót nyújtott át neki, amelyben Crüger megilletődve számolt meg 63 új éneket. Megilletődött örömmel forgatta a lapokat s az elsők között vette kézbe ezt a gyönyörű adventi éneket.

A hálaadás örvendező kényszere csendül ki a sorokból. Olyan valaki bizonyságtétele ez, aki minden körülmények között Megváltójában leli élete erejét. Mittenwaldéba akkor került a költő, amikor az egykor ezer lelkes falut a 30 éves háború dúlása, menekülő katonák fosztogatása, egy hatalmas tűzvész, és a kétszer söprő pestis 250 lelkesre fogyasztotta.

A hívek fásultak, keményszívűek, amikor Gerhardt Pál 1651-ben átveszi hivatalát és lankadatlan buzgalommal egyengeti Keresztelő Jánosként az utat Mestere előtt. Amikor híveiben itt-ott felcsillan az újraéledő hit, boldogan tanítja őket új énekére:

(A mai és a korábbi szöveget is feltüntetem, érdemes összevetni a fordításokat, jobban megvilágítja az ének gazdag, több jelentésrétegű szövegét!)

(Az ének 10 versszakkal rendelkezik, a mai énekeskönyvünk ebből csak hatot közöl, 1-5. és a 10.)

Az ének tartalmi felosztása: az 1-5. vers túláradó hála szava az Érkező előtt, a 6-9. pedig a vigasztalás a szorongó szívnek. Gerhardt költészetének egyik jellemzője a szív érzéseinek szabad áradása, de ugyanakkor az örvendetes kényszer, a „kell”. (Az ének német eredeti szövegének első sorában is szerepel a „soll” – s ez több énekére is jellemző.)

*ódivatú bő férfiköpeny (megt. Jókai Mórnál)

Koren Emil: Irgalmadat éneklem 172. old.

___________________

2020. december 5.

Adventi énekeink:

Jertek hívek Jézus elé (138)

Vannak énekek, amelyek beleékelődnek a nép szívébe. Természetes jelenség ilyenkor, hogy a dallam mélyebb nyomot hagy, mint a szöveg. Később az ilyen énekekhez szokások is kapcsolódnak, amelyek tradíciókká válnak, s így tartósítják az ének használatát. Ilyen a XIV. századból származó „Quem pastores lauderes” (Kit sok boldog pásztor dicsért) éneklése is. Gerhardt Pál korában is igen ismert ének volt ez.

Ehhez az énekhez írt Gerhardt Pál korszerűsített szöveget a maga barátságos, közvetlen stílusában. Tartalmi ihletést Lukács evangéliumának 2. fejezetének 15. verséből kapott: „Menjünk el egész Betlehemig és lássuk meg, ami történt, amit az Úr tudtunkra adott.” Valamint a 95. zsoltár 2. és 6. versei: „Menjünk elébe hálaadással, vigadozzunk neki zengedezéssel… jöjjetek, hajoljunk meg, boruljunk le, hajtsunk térdet az Úr előtt…”

Gerhardt legrövidebb éneke ez. Gyermek egyszerűséggel csengő sorok. Először 1666-ban jelent meg Gerhardt énekeinek gyűjteményes kiadásában, amit Eberling szerkesztett.

Az írás ebből a könyvből származik:
Koren Emil: Irgalmadat éneklem, Budapest 2015 (1969-es könyv új kiadása)

Ének lejátszása – a fóti evangélikus kántorképző előadásában

1. Jertek, hívek, Jézus elé, Betlehem kis jászla felé, Jertek, Jézus drága nevét Áldja vígan szívünk, szánk.
2. Szégyent vall a bűn mérge már, Bárhogy támad sátán, halál, Szívünk benne békét talál. Ó, mi gondunk volna még! 3. Isten nékünk adta Fiát, Hálás, hívő szívvel imádd! ő a szolgaságból kivált, És a mennybe fölemel. 4. Szánó szíve vonta felénk. Látta lelkünk égő sebét, És elhagyta értünk egét: Testet öltött, földre szállt. 5. Jákób fénylő csillaga* ő. Sátánt, átkot, bűnt leverő. Gyászos éjből tűnik elő. Győz a poklok erején.

Honnan is erednek ezek a hagyományok? Az ADVENT kifejezés jelentése, a köztudatban elterjedttől eltérően, nem  „várakozás”, hanem „eljövetel”. Az advenio (eljönni) latin igéből ered: adventus domini – az Úr eljövele. Krisztus érkezésére vonatkozik. Ahogyan Krisztus születésének a decemberi téli napforduló utáni rögzítése, az advent ünneplése is legkorábban a negyedik századra tehető.

A keleti és a nyugati keresztény egyház megközelítése eltér abban, hogy míg a keleti keresztények már hat vasárnappal karácsony előtt kezdik az adventi felkészülést, addig nyugaton IV. Gergely pápa határozta meg négyben az adventi vasárnapok számát. Jézus születésének, azaz Karácsony ünnepének megállapítása egyébként egy korábbi ünnep új üzenettel való megtöltése volt. Nagy Konstantin császár volt az első római császár, aki nyitott volt a kereszténység felé, bár ő maga csak halálos ágyán vette fel a keresztséget.

A kereszténység csak néhány évtizeddel később lett hivatalos vallása a Római Birodalomnak. Addig a téli napforduló a győzedelmes nap (Sol invictus) ünnepe volt: a nap győzelme a sötétség felett. December 25-étől látható szabad szemmel is, hogy rövidülnek – ahogy a magyar néphagyomány is tartja „egy tyúklépéssel” – az éjszakák, és hosszabbodnak a nappalok. Ezt az ünnepet töltötte meg új tartalommal a kereszténység, amikor erre a közkedvelt ünnepre tette Jézus születését. Hogy mikor született Jézus – senki sem tudja, de ez lényegtelen. A tudomány mai állása szerint valamikor időszámításunk kezdete előtt hét évvel az év folyamán többször állt együtt a Jupiter és a Szaturnusz a Halak csillagképben, ez vezethette a babilóniai bölcseket Júdeába. A 4. század előtt a keresztények tavasszal emlékeztek meg Jézus születéséről.

A Karácsony ünnepének időpontja is eltér Keleten és Nyugaton. Nagyjából a mi vízkeresztünk idején tartja a karácsonyi ünnepet az görög-keleti egyház. Ez az eltérés a keleti és nyugati naptárban 1582-ben alakult ki. A még Július Caesar által bevezetett római (Julián) naptár pontatlansága már a 13. században észlelhető volt az egyszerű emberek számára is. A tavaszi napéjegyenlőség időpontja már akkoriban több mint egy héttel eltért március 21-étől. Az eltérés oka az volt, hogy a Föld néhány perccel kevesebb, mint 365 és ¼ nap alatt ér körbe a Nap körüli pályáján. A négy évente tartott szökőév pedig mindig egy picit többet ad hozzá a szükségeshez. A különbség még száz év alatt sem tűnt fel, de az 1500-as évekre 10 napra nőtt az eltérés. XIII. Gergely pápa parancsot adott a naptárreformra, amelyet egy német és egy olasz tudós dolgozott ki, mégis az akkori pápa után nevezzük a mai napig Gergely-naptárnak. Pofonegyszerű ötlettel álltak elő: 1582 október 4-e után 15-e következett, hogy behozzák a lemaradást. Hogy a következőkben is pontos maradjon a naptár, az ezután megtartandó szökőévek számát csökkentették úgy, hogy százzal osztható évszámok közül csupán azok maradhattak szökőévek, amelyek 400-zal is oszthatóak. Tehát 1600 igen, 1700, 1800 és 1900 nem, de 2000 már ismét szökőév volt. Az így kialakított új naptár csupán háromezer év alatt tér el a Nap járásától egy nappal. Így akik 2000-es évet megélték ilyen szempontból is egy különleges évet élhettek, legközelebb százzal osztható szökőév ugyanis Kr. u. 2400-ban lesz. A naptárat pedig legközelebb elegendő lesz Kr. u. 4582-ben módosítani – ha egyáltalán az emberiség fennmarad addig. Érdekesség, hogy a magyar protestáns rendek néhány évig nem voltak hajlandóak a pápának engedelmeskedni, így nálunk csak 1587-ben lépett életbe az új naptár, de a lutheránus Poroszországban például csak 1610-ben, az oroszok pedig csupán 1940-ben vezették be.

Az Advent ünnepéhez kapcsolódó szokások

A Kriszus utáni IV. században alakult ki az adventi ünnepkör. Kisböjtnek is hívják, a négy adventi vasárnap a keresztelőre való készülés ideje volt. A lila szín a várakozás és a böjt szimbóluma. A vasárnapok több jelentésréteget is hordoznak. A Katolikus Egyházban a Hit, Remény, Öröm és Szeretet vasárnapjai – ott ehhez kapcsolódva három lila és egy rózsaszín gyertya jelenik meg a koszorún. Az adventnek mindig több jelentésrétege van, személyek is kötődnek hozzá, Ádám és Éva, a zsidó nép, Keresztelő János, Szűz Mária. Az evangélikus istentiszteletek rendjében a négy vasárnap a Megváltó érkezését mutatja be különféle szemszögekből: az első vasárnap Jézus bevonulása Jeruzsálembe a második vasárnap az Emerfia eljövetelének ígérete, a harmadik vasárnapon Keresztelő János kérdése Jézushoz (Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?) a negyediken pedig szintén Keresztelő János intelme Jézus Krisztusról, aki Megváltóként érkezik a világba. Az evangéliumokhoz minden vasárnap tartozik egy-egy Messiás-prófécia Jeremiástól vagy Ézsaiástól, valamint egy-egy levélbeli ige.
De hogyan alakultak ki az adventhez kapcsolódó külsőségek?

1830-as évektől Johann Wichern, német evangélikus lelkész az ipari forradalom során a Hamburg kikötővárosában szolgált. Az iparosodás felgyorsuló tempója, a rengeteg új, addig ismeretlen gép miatt megsokasodtak az üzemi balesetek. Az így elhunyt munkások árváit gyűjtötte maga köré a tiszteletes, és a gyülekezet adományaiból létrehozott egy otthont számukra, ahol a lelkésszel barátságban álló mesterektől a gyerekek szakmát is tanulhattak. Az otthont a környéken élők „Vadóc-háznak” nevezték el. A kis vadócok felvidítására, az ünnepre készülődve azzal az ötlettel állt elő János tiszteletes, hogy egy kocsikerékből egy hatalmas „koszorút” készített, rajta huszonhárom gyertyával, amelyek közül egyet-egyet ádvent minden estéjén meggyújtott az árva gyermekek gyülekezetében. Az adventi vasárnapokat egy-egy nagy fehér gyertya jelezte, hétköznapokat egy-egy kis piros. Így érezhették a gyermekek magukhoz egyre közelebb és közelebb a Karácsonyestét, és Jézus születését.

A kis cukorkákat, bonbonokat rejtő adventi naptár is Németországban terjedt el, először talán ritka családi szokásként, majd ezt egy ilyen élményekkel felnövekvő gyermek vitte tovább, Gerhard Lang, akinek a családi vállalkozása már több mint száz éve készíti Németországban a csokoládét rejtő adventi kalendáriumokat. A világon sok gyermek által lett ismert az az öröm, melyet a kis Gerhard érezhetett, amikor az édesanyja az 1870-es években elé tette a kézzel készített német városkát ábrázoló naptárat, az ablakok mögött kis szalagos textilzsákokba csomagolt cukorkákkal.

Adventi koszorú a magyar családokban

Régi magyar szokás szerint advent első vasárnapjára készítenek adventi koszorút. Ma fenyőágakkal, műanyag díszekkel, bolti gyertyákkal, jobb esetben az erdő-mező díszeivel készülnek a koszorúk. A régiek először keresztformát készítettek faágból, majd ezt fonták körbe vesszővel, szalmával, így alakult ki a koszorú alapja. A kör a világot jelképezi, amelyet az örökkévaló Isten teremtett, ezért borították örökzölddel. A kereszt középpontjába csipkebogyót tűztek, ez jelölte azt a mágikus pontot, ahol Isten belép a földi világunkba, és a kereszt négy végénél pedig, ahol ezek az örökzöld kört metszik egy-egy méhviasz gyertyát tűztek, melyek jelölték a fényt, amely az Istentől jön, és ahogy advent minden vasárnapján eggyel több gyulladt lángra, Isten fényessége úgy tölti be a világot.

Mára a kereszt az ádventi koszorúból eltűnt, és sok helyen el is feledtük valódi jelentését, nem is gondolunk arra a láthatatlan pontra, amit a koszorú négy gyertyája – ha összekötjük az egymással szemköztieket – kijelöl. Sokatmondó ez a kép. A világ megvan, de a kereszt láthatatlanná vált. Nem szabad hagyni, hogy a szívünkből is kikopjon!

Advent a csend, a csendesség ideje, régen a böjt ideje is volt, a megtisztulásé, a fény befogadására való felkészülésé. Bensőséges volt, magányos volt és nem hivalkodó, nem külső fényekben pompázó, hanem belső, igazi fényben tündöklő. Ha manapság adventben végigmegyünk a nagyvárosok főterén, és fő utcáján sötétedés után, szinte nagyobb fényben úszik minden, mint nappal, a természetes fényben. Ez a kinti díszfényáradat nagy, lenyűgöző, és szépnek is tűnik, de vajon milyen a benti fényesség, a belső csend fénye, a megbocsátás fénye? Felkészültünk-e a Megváltó eljövetelére? Várjuk-e azt a békét, amely valóban csendet hoz?

Advent gyertyái sorban meggyulladnak a koszorún. A fény egyre nagyobb, mondhatjuk jelképesen: már elindult Fentről, a középpontból, Istentől, és már látni a világban jeleit. Nehéz észrevenni, mert a világ hamis fényei eltakarják, de aki keresi, aki vágyik rá, és megküzd érte, az megkaphatja ezt az erőt, az reménykedhet a türelem és vigasztalás Istenében.

Felhasznált cikkek:

csillagaszat.hu – betlehemi csillag

Rubicon – A Gergely-naptár bevezetése

• Boldogok, akik tudják, miért élnek, mert akkor azt is megtudják majd, hogyan éljenek.
• Boldogok, akik összhangban vannak önmagukkal, mert nem kell szüntelen azt tenniük, amit mindenki tesz.
• Boldogok, akik csodálkoznak ott is, ahol mások közömbösek, mert örömes lesz az életük.
• Boldogok, akik tudják, hogy másoknak is lehet igaza, mert békesség lesz körülöttük.
• Boldogok, akik nevetni tudnak önmagukon, mert nem lesz vége szórakozásuknak.
• Boldogok, akik meg tudják különböztetni a hegyet a vakondtúrástól, mert sok zavartól kímélik meg magukat.
• Boldogok, akik észreveszik egy diófában a bölcsőt, az asztalt és a koporsót, és mindháromban a diófát, mert nemcsak néznek, hanem látnak is.
• Boldogok, akik lenni is tudnak, nemcsak tenni, mert megcsendül a csöndjük és titkok tudóivá válnak. Leborulók és nem kiborulók többé.
• Boldogok, akik mentség keresése nélkül tudnak pihenni és aludni, mert mosolyogva ébrednek fel és örömmel indulnak útjukra.
• Boldogok, akik tudnak elhallgatni és meghallgatni, mert sok barátot kapnak ajándékba és nem lesznek magányosak.
• Boldogok, akik figyelnek mások hívására anélkül, hogy nélkülözhetetlennek hinnék magukat, mert ők az öröm magvetői.
• Boldogok, akik komolyan tudják venni a kis dolgokat és békésen a nagy eseményeket, mert messzire jutnak az életben.
• Boldogok, akik megbecsülik a mosolyt és elfelejtik a fintort, mert útjuk napfényes lesz.
• Boldogok, akik jóindulattal értelmezik mások botlásait, akkor is, ha naivnak tartják őket, mert ez a szeretet ára.
• Boldogok, akik el tudnak hallgatni, ha szavukba vágnak, ha megbántják őket, és szelíden szólnak, mert Jézus nyomában járnak.
• Boldogok, akik mindebből meg is tudnak valósítani valamit, mert életesebb lesz az életük

Máté evangéliuma 5, 3-8-hoz

2020. november 11.

2020. szeptember 27. vasárnap

Efezusi levél 3.13-21

Kérlek tehát titeket, ne csüggedjetek el az értetek szenvedett megpróbáltatásaim miatt, hiszen számotokra dicsőség ez.

Krisztus szeretetének megismerése

Ezért meghajtom térdemet az Atya előtt, akiről nevét kapja minden nemzetség mennyen és földön: adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy hatalmasan megerősödjék bennetek a belső ember az ő Lelke által; hogy Krisztus lakjék szívetekben a hit által, a szeretetben meggyökerezve és megalapozva képesek legyetek felfogni minden szenttel együtt: mi a szélesség és hosszúság, magasság és mélység; és így megismerjétek Krisztus minden ismeretet meghaladó szeretetét, hogy Isten mindent átfogó teljességére jussatok. Aki pedig mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk, a bennünk munkálkodó erő szerint: azé a dicsőség az egyházban Krisztus Jézus által nemzedékről nemzedékre, örökkön-örökké. Ámen.

Mt 14,12-14 Vendéglátás viszonzás nélkül

Azután szólt Jézus ahhoz is, aki őt meghívta: Ha ebédet vagy vacsorát készítesz, ne a barátaidat hívd meg, ne is a testvéreidet, a rokonaidat vagy a gazdag szomszédaidat, nehogy viszonzásul ők is meghívjanak téged. Hanem ha vendégséget rendezel, szegényeket, nyomorékokat, sántákat, vakokat hívjál meg, és boldog leszel, mert nincs miből viszonozniuk. Te pedig viszonzásban részesülsz majd az igazak feltámadásakor.

A vasárnap egyik fókusza – az efezusi levél

Sok kérdés merült fel az írásmagyarázókban az elmúlt közel húsz évszázadban, de azt nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy Pál apostol börtönből írta, röviddel halála előtt. Az efezusi levél és a kolosséi levél között nagyon sok az átfedés: ötvenöt vers szó szerint megegyezik. Úgy tűnik, hogy mindkét levél vivője Tükhikosz, aki börtöntársa volt Pálnak, és ő számol be a gyülekezeteknek az apostol helyzetéről.

A levéllel kapcsolatos egyik alapvető kérdés, hogy kinek írta Pál. Nem valószínű, hogy kifejezetten csak az efezusiaknak. A levélről azt tudjuk, hogy a pogánykeresztényekhez fordul, a címzetteket kifejezetten pogányoknak nevezi, míg Efezusban jórészt zsidókból lett keresztények élhettek. A levél szerint a címzettek Krisztus nélkül éltek, Izrael szövetségétől elkülönítve, az ígéret szövetségétől idegenek. Ezen kívül az is feltűnő, hogy a levél a többi páli levéllel szemben személytelen, nincs meg a Pálra annyira jellemző személyes hangvétel, amely sok levele elején egy – mai korban digitális aláírásnak nevezik az ilyesmit – csak Pál által ismert közös információval indul. Ez azért is furcsa, mert a Cselekedetek könyve 19 fejezete szerint három évet töltött a városban, a 20. fejezetben pedig az efezusi presbiterektől vett búcsúja, az Újszövetség egyik legemberibb, legszemélyesebb részlete. Azt is írja az Efezusi levél elején, hogy nem ismeri személyesen a levél címzettjeit, csak hallomásból tud róluk. Az ősi kéziratok közül pedig egyetlen jelentősebb sem tartalmazza az első versben szereplő “Efezusban’ kifejezést.

Valószínűnek tartják, hogy Pál apostol levele az efezusiakhoz voltaképpen nem egyetlen gyülekezetnek íródott, hanem körlevél, amelyet Pál a kis-ázsiai gyülekezeteknek küldött ki. A Kol. 4,16-ban nem azt mondja, hogy a laodíceai levelet olvassátok fel, hanem a „Laodiceából jövő” levelet. Tehát egy úton lévő körlevélről van szó, amely abban a pillanatban éppen Laodiceában volt. Lehet, hogy éppen ez volt az efezusi levél, de az is lehetséges, hogy a körlevélbe, ahol éppen felolvasták, beleírták a helység nevét.

Az efezusi levél az egyike Pál apostol legfontosabb írásainak, és ez lehetett az, amelyet az apostol Kelet minden gyülekezetének kiküldött. A kolosséi levéllel való rokonság pedig abból eredhet, hogy az apostol a kolosséi levélből elhagyta mindazt, ami helyi és idői vonatkozású volt, de a legfontosabb pontokat nem, s így egy új levél jött létre, amellyel az embereket a Krisztus teljességére akarja elvezetni.

A levél gondolati központja pedig a hiten alapuló keresztény arányérzék, amely a szívben lakozó Krisztus által alakul ki.

A második, központi fókusz – a vendéglátás, a nagy lakoma példázatának felvezető gondolata

Itt elsősorban a nem számításból tett jótétemény van a középpontban. Régi latin mondás, egy szír származású felemelkedett rabszolgától, Publilius Syrustól származik, aki Julis Caesar idejében költői és előadói versenyt nyert, és közismert volt csattanós élceiről és tetszetős külsejéről, és munkásságát még Seneca is nagyra becsülte. Nos, ez a rabszolgából lett éles eszű bölcselő így ír: „Beneficium accipere libertatem est vendere.” – „Jótéteményt elfogadni annyi, mint eladni a szabadságot.”

Itt nyilvánvalóan a korra és a mára is jellemző oda-vissza ajándékozás, tartozás intézménye jelenik meg. Jézus pontosan ezzel szemben fogalmazza meg álláspontját: nem a viszonzásért adj, hanem azért, mert jót akarsz tenni. A nagy vacsora ismert bibliai kép, ahol konkrétan bekényszerítenek minden rászorulót az utcáról és az útkereszteződésekből, azok helyett, akiknek el lett készítve a vacsora, de nem akartak vele élni.

Ez a példázat szembe megy az egyház sok évszázados üzenetével, vagyis azzal, hogy csak a meghívottak juthatnak be az Isten országába. Máté evangéliumában viszont olvassuk a lelki feltételt: a királyi menyegzőre csak méltó ruhában lehet bejutni, aki nincs megfelelően öltözve, azt kivetik. A megfelelő öltözék viszont értelmezhető az egyház előírásának betartásán, de Jézus nem az egyház előírásaira vonatkozó üzenetet fogalmazott még meg, hanem a lelki tartalmat erősítette a farizeusok vallási külsőségeivel szemben.

Publilius Syrus, a szónok rabszolga egy másik latin mondása: „Aki nem tud ajándékozni, méltatlan a jótéteményre.” Jézus ennél tovább megy: „boldog leszel, mert nincs miből viszonozniuk.”

Apostolok cselekedeteiben olvassuk Jézus példázatának közmondássá vált összefoglalását: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.”

A nagy vacsora kapcsán érdemes megemlíteni azt is, hogy szeptember folyamán két ünnepe is összekapcsolódik az evangélikus egyháznak, az aratási hálaadó ünnep és a teremtés ünnepe is. Hálát adunk mindazért, amit Istentől kapunk, de vajon jól tudunk-e élni a teremtett világ kincseivel. Sürgető kérdése ez világunknak, és önáltatás, ha azt gondoljuk, hogy keresztényként nem feladatunk a kérdésre válaszolni. Felesleges felülni az aktuális viták ringlispíljére, nem feladatunk megválaszolni, hogy a klímaváltozás milyen mértékben függ tőlünk, azaz a teremtett világ a meggondolatlan vagy gazdasági szempontokból igenis meggondolt emberi kizsákmányolásától. Személyes véleményem az, hogy habár az emberi befolyás mértékét nem tudjuk, a tevékenységünkkel sok esetben biztosan nem teszünk jót neki, vagyis visszaélünk Isten belénk vetett bizalmával.

Az is biztos, hogy bármelyik területét is nézzük az emberi hétköznapoknak, nagyon sokszor felelőtlen döntéseket hozunk, és nem megfelelően tanítjuk a fiatalokat a teremtett világ javainak megőrzésére. Itt a mi felelősségünk, amire ha nem figyelünk, hasonlóan meggondolatlanok vagyunk, mint a meghívottak, akik nem ügyeltek eléggé a hívó szóra. Elengedték a fülük mellett, mert a hétköznapi elfoglaltságaik pillanatnyilag mindig fontosabbak voltak Isten hívásánál. Ne legyünk ilyenek, ne legyünk figyelmetlenek a hívó szóra. Legyünk felelősek, vigyázzunk a teremtett világra, és kövessük a Jézus által legjobbnak tartott példát, amire még az apostolok is emlékeztek:

Mindezekben megmutattam nektek, hogy milyen kemény munkával kell az erőtlenekről gondoskodni, megemlékezve az Úr Jézus szavairól. Mert ő mondta: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” (ApCsel 20,35)

Ámen.

2020. szeptember 16.

Megjelent: D. Koren Emil: „…Irgalmadat éneklem”, Énekeink történetéből, Budapest, 2015. (első kiadása 1969.)

Bármily különösen hangozzék is, ezt az éneket először a neandervölgyi ősember hallhatta volna, ha az ének keletkezése idején már több mint százezer éve le nem rágták volna a pleistocén kor férgei a húst-bőrt a koponyájáról. Igaz, hogy az ének szerzője sem gondolta, hogy az ihletés helyén kerek kétszáz év múlva egy százezer éves koponyát fognak találni. De az a furcsa koponyájú emberős sem gondolta, hogy embersége típusát a tudományos világ egy pietista énekköltő nevével fogja fémjelezni.

A tény mindenesetre az, hogy a Düsseldorf melletti Düssel patak völgyét öt évi szolgálata alatt is mélyen megszeretett és tisztelt Neander Joachimról nevezték el Neander-völgyének, mivel kedvenc sétahelye volt. Itt találták meg 1856-ban egy barlangban az ősember koponyáját. Énekünk szerzőjének rövid élete jelentős fordulatokkal gazdag. Brémában született 1650-ben. Fiatalkorának idején Undereyk Teodor igehirdetései vonzottak sokakat. Az egyház életének az a korszaka volt ez, amikor az igaz és tiszta tanítást oly mértékben tartották fontosnak (protestáns ortodoxia), hogy mellette a keresztyén életgyakorlat kezdett mellékessé válni. Ennek ellenhatásaként szóltak izzó szívű lelkipásztorok a megtérésről és keresztyén szent életről, annak kötelezéseiről és örömeiről (pietizmus).

Hollandia a református egyház számára ennek sajátos kohójává lett. Itt tanulva kapott döntő indításokat Undereyk, s vitte át Brémába. A fiatal Neander Joachim, a brémai latin iskola igazgatójának fia egy alkalommal csupán kíváncsiságból ment el meghallgatni, mivel Undereyk ellenfeleitől gúnyos torzképet kapott erről a papról, s hallgatva őt, jól el akart szórakozni.

A hatás éppen ellenkező volt. A kíváncsiságból figyelem, érdeklődés, odaadás és elszánás lett. Új életszemlélete és hite nevelői munkájában is meglátszott. A református fiatalember később kapcsolatot keresett a pietizmus evangélikus vezetőalakjával is. Spenerrel Frankfurtban találkozott.

1674-ben Düsseldorfba hívták az egyházi latin iskola rektorául. Az az öt év, amit ott töltött, rövid életének legfontosabb szakaszává vált. Ő maga is tartott bibliaórákat, s ebből kifolyólag sokat kellemetlenkedtek neki az egyház hivatalosai. A szomorú tapasztalatok között azonban költői vénája csak tisztult és érlelődött. Alig több mint félszáz éneket írt, de a református egyház egyik legjelentősebb énekszerzőjeként emlegetik.

Énekeit séta közben írta. Szövegükön is észre lehet venni, hogy a szabad természetben születtek, Isten teremtő munkájának dicséretére. 1679-ben 56 éneke jelent meg egy füzetben. „Úton, otthon és zöldben tartott áhítatok alkalmára íródott énekek” – írja róluk ő maga. Nem ír egyházról, ünnepekről. Inkább a hívő lélek Isten iránti mély szeretete csendül meg bennük. Ismerte a természet templomának szépségét, de nem tévedt el valami homályos panteizmusba.

Ugyancsak 1679-ben meghívást kapott szülővárosába, Brémába, hogy mestere, Undereyk mellett a dóm harmadik lelkészi állását töltse be. Életének bizonnyal legboldogabb esemény lehetett ez a hívás. Nagy lendülettel kezdett új szolgálatának, de már a következő évben súlyosan megbetegedett.

1680 pünkösd másodnapján örökre lehunyta szemét. Harmincéves volt mindössze. Rövid életének utolsó napjai is énekének kezdősorait prédikálják:

„Dicsérd/Áldjad én lelkem a dicsőség örök királyát.
Szállj fel trónja elé, mondván neki buzgó hálát.”